1. fejezet

Kezdet

„Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk.” Grace klinika című sorozat

A rokoni kapcsolatok néha túlságosan is feszültek. Ennek ellenére mégis fontosak, mivel kötődünk általa hozzájuk. Elijah Mikaelsson is így volt a testvéreivel. Amikor veszekedtek egymással néha legszívesebben elfelejtette volna őket, főleg amikor már-már súlyosnak számító eszközöket is használtak egymás ellen. Ezer év alatt már szinte mindennapos rutint fejlesztett ki annak kapcsán, hogy percek alatt csillapítsa a hirtelen kicsapó kedélyeket közöttük. Azonban végleges megoldásról - az ő nagy bánatára - szó sem lehetett. Mert bármit tett, mondott vagy adott esetben fenyegetett, testvérei mindig ugyan úgy reagáltak. Klaus legyintett rá, mivel a saját módszereit jobbnak tartotta annál mintsem hallgasson idősebb öcsére. Kol túlságosan is csapongó volt, hogy megtegyen bármit, amit fiatalabb bátyja mond és egyébként sem igen fogadott el tanácsot senkitől. Maximum csak saját magától, ami némely esetekben igazán a kárára vált, de valahogy soha nem volt képes tanulni a hibáiból. Jobban megfigyelve ez családi vonás volt náluk. Rebekah meg egyedül Klausra hallgatott, vagy a nemrégiben kirobbant veszekedésük miatt a saját konok feje után ment. Elijah nem tudta eldöntetni, hogy melyik a rosszabb. Az, hogy húga szó nélkül teljesítette bátyjuk minden kérését, vagy az, amikor most mindenkire tekintett nélkül viselkedett. Mindenestre testvérei viszonya, szinte soha nem volt mentes a konfliktusoktól, de ő mindig közéjük állt. Mélyen remélve, hogy egyszer talán majd hallgatnak, a szép szóra. Ez persze nem fordult elő, vagyis szinte soha. Mivel ha voltak is ilyen alkalmak, akkor azok olyannyira ritkák és régen történtek voltak, hogy már maguk az érintettek is elfelejtkeztek róla. Egyrészt nyilván azért, mert olyan hosszú idő óta nem volt már rájuk példa. Másrészt, mert nem is igazán akartak emlékezni. Egyébként Kol és Rebekah még ezer év után is olyan volt, mint két zabolátlan gyerek, akiknek senki nem szabhat határt. Általában egyik fülükön bement, a másikon meg kiment Elijah óva intő figyelmeztetése. Rosszabb esetben utána rázúdították a másikkal szembeni panaszukat, amik akkora természetesen már rá is kiterjedtek azért, mert közbe merészelt szólni. Klaus velük ellentétben éretten viselkedet, de a nyugodtság rá sem igazán volt jellemző. Ellentmondást nem tűrő viselkedése gyakran vált a civakodás okává kisebb testvéreivel szemben. Ezért aztán nyughatatlan jelenlétük, sokszor vált terhessé, sőt mi több nyomasztóvá Elijah számára. Aki néha szeretett csöndben elmélkedni, olvasgatni és nosztalgiázni. Testvérei pedig egy perc nyugtot sem hagytak neki a folyamatos marakodásukkal és bár erősen próbálta őket kizárni, legnagyobb sajnálatára teljesen soha nem sikerült. Persze mindennek ellenére Elijah-nak nagyon fontosak voltak. Szeretette őket, de nem elvakulatlanul. Észlelte a hibáikat – amik mint mindenkinek, testvéreinek és neki is voltak - és segített nekik, már amikor engedték és nem utasították vissza kereken. Ezer év után azonban lassan kezdett belefáradni. A közelmúlt eseményei sem segítettek számára túlzottan sokat. Ami a legjobban megviselte az Klaus majdnem halála volt. Akiről aztán szerencsére később kiderült, hogy életben maradt, de akkor is fájdalmas volt az elvesztésének a lehetősége. Elijah ezer év után először érezte azt, hogy nem bírja tovább mellettük, egyszerűen ez már sok volt neki. Ezért aztán úgy vélte, hogy mivel most már nem voltak a koporsóikban ideiglenesen álomra kényszerítve - kitéve Klaus mindenféle óhajának – és testvérei nagyjából biztonságban voltak, most már igazán megérdemel egy kis pihenőt, amire eddig nem nagyon volt lehetősége. Tőlük távol, de azért mégis elérhető közelségre. Hátha mégis szükségük lesz rá, mert valahogy mindig eljött az idő, amikor neki kellett rendet tenni közöttük. Főleg Rebekah és Kol esetében. Most azonban csak egy kis nyugalmat akart, csöndre és békére vágyott, egy helyen, ahol eltölthet egy kis időt, lehetőleg egyedül és elmélkedhet a régi boldognak számító emléken. Mert annak ellenére, hogy testvérei nem voltak éppen nyugodt természetük, attól még voltak szép és közös pillanataik, ha nem is olyan sok, mint ahogy az ezer év alatt elképzelhető lenne. Ezért aztán gyors elhatározásra jutott. A kontinenst elvből kizárta és úgy döntötte, hogy valamelyik itteni, ha nem is nagyon közeli ingatlanjába vonul vissza, határozatlan időre. A választása végül San Franciscóra esett. Szerette a várost az év bármely időszakában, különösen, ha leszállt rá a hűvös köd, ami akár egy hónapig is eltarthatott és szinte magába olvasztott mindent. Olyankor ledőlt a könyvtárban lévő kandalló elé, kezében egy könyvel, valamint egy pohár jóféle vörösborral és élvezte a magányt. Néha felrémlett előtte az a kép, hogy jó lenne ezt megosztani valakivel, de mindig elhessegette ezt a gondolatot. Sokan közeledtek hozzá, de a legtöbbjük csak felszínes kapcsolatot akart vele. Ezer év alatt volt már bőven része belőle, ezért köszönte szépen, de nem kért az ilyenekből. Most azonban komoly kapcsolatra sem vágyott csak egy kis magányra, valamint egy kis nyugalomra, távol mindentől és mindenkitől. Tehát felújítatta a San Franciscói házát, amit még az ezernyolcszázas évek vége felé épített és a holmiját összepakolva ismételten elhagyta Mystic Fallsot. A várost, ahol több mint ezer évvel ezelőtt született és nőtt is fel, testvéreivel együtt. Természetesen a megnyugtatásuk érdekében hagyott nekik egy rövid üzenetet. Melybe leírta távozását, azonban a körülményekről és az okairól nem tett említést, ahogy arról sem, hogy hová ment. Mivel nem akarta, hogy keressék őt. Kezeljék egyszerű tényként távozását, aminek, a lejártának határideje nincsen megkötve, főleg nem álltaluk. Mert azt még Elijah sem tűrte el tőlük, hogy rendelkezzenek az ő ideje felett, mivel azt csak és kizárólag ő tehette meg.

Jade Weston hivatása lévén szinte mindennap tanúja volt a mások számára annyira sok boldogsággal teli pillanatnak, ami általában egy baba születésével járt. Mivel nővérként dolgozott San Francisco egyik kórházának szülészeti osztályán. Szerette a munkáját. Amikor a hozzátartozók büszkén megkérdezték tőle, hogy az ő babájuknál van a szebb a világon, mindig kedvesen rámondta, hogy „Természetesen nincsen”. Ez nála rutinnak számított. Ahogy a pelenka csere is, amivel szintén könnyedén megbirkózott. Ahogy néha a kis baba miatt aggodalmassá váló rokonok rázúduló kérdéseit is könnyedén tudta megoldani és a lehető leggyorsabban kezelni. Elkerülve vele mindenféle zavaró konfliktust, amelyet egy kórház szülészeti osztályán aligha engedhetett meg magának bárki is, de persze kivételek mindig is voltak és lesznek is. Az ilyen emberekkel szemben próbált még a szokottnál is kedvesebb lenni, megőrizve nyugalmát, nehogy még nagyobb probléma kerekedjen. Ha az illető még ettől sem vett vissza a meg nem engedhető viselkedéséből, akkor egyszerűen megvárta a biztonságiakat. Némelyik kolléganője javasolta neki, hogy járjon velük judo-ra vagy valamilyen más harcművészeti órára. Ő meg sorban elutasította mindegyik ilyesféle dologra irányuló felhívást. A saját védelméhez szükséges legalapvetőbb fogásokat nagyanyja minden eshetőségre felkészülten megtanítatta neki, ahogy bátyjának is. Testvére persze tovább edzette magát e téren, még Jade úgy gondolta megtanulta a számára feltétlenül szükséges dolgokat. Valamint nagyanyjuk halála után nem is igazán vágyott arra, hogy folytassa. Egyébként a két testvér nem először árvult el. A szüleik meghaltak egy balesetben, amikor Jade nyolc, Jason pedig kilenc éves volt. A nagyanyjukhoz költöztek, hogy aztán ő tíz év alatt azzá nevelje őket, akik ma voltak. Azonban később ő is eltávozott az élük sorából, ami a testvéreket nagyon mélyen érintette. Jade-nek akkoriban még egy ideig gyámra volt szüksége, mivel ez az újabb sajnálatos dolog tizennyolcadik születésnapja előtt volt pár hónappal következett be. Jason akkor vállalt magára mindent. Munkát kereset és miközben folyamatosan dolgozott a betevő falatért, támogatta a húgát a továbbtanulásban, ami számára nem volt lehetőség. Amikor húga megszerezte a nővéri bizonyítványát büszkén fényképezte őt, hogy utána az arról a napról készült képek legjobban sikerült darabjait kitegye a lépcső falára. Ahol a családi fotótár legnemesebb eseményei kaptak helyet. Azóta eltelt egy év. Jade a hozzájuk közel lévő árvaházba is ellátogatott és segített az ottani alkalmazottaknak. Elvitte sétálni a gyerekeket, megtanította neki a legalapvetőbb elsősegélynyújtást, hogy ezzel is segítse az ott dolgozókat és megkönnyítse vele munkájukat. A gyerekekkel egyébként is mindig könnyedén megértett magát és mivel, ha nagyanyja nem lett volna testvérével együtt ő is odakerült volna, így még inkább együttérzet velük. Közben aggódva látta, hogy valami súlyos dolog nyomasztja Jason-t és egyre többször kell elmennie a munkája miatt. A lány maga sem tudta mi is valójában testvére foglalkozása és ha erről kérdezte, akkor mindig csak homályos felelteket kapott arról, hogy miről is van szó. De látva húga aggódó és nagyon is zaklatott tekintetét a fiú már a legelején gyorsan leszögezte, hogy semmi olyan dolgot nem tesz meg, amit a törvény tilt, amitől Jade igazán megnyugodott. Jason utazásai néha akár egy hétig is eltartottak, de volt, amikor tovább. Viszont a fiú mindig szakított idő arra, hogy beszéljen húgával telefonon és biztosítsa őt arról, hogy épségben van, mert nem akarta, hogy még jobban aggódjon érte. Amikor aztán hazaért Jade mindig megvárta őt a nappaliban, általában elaludva a kanapéra dőlve. Az érkezett olyankor felkeltette húgát, váltott vele pár szót, majd a szobájába terelte, hogy ott aludjon és ne az arra nem igazán alkalmas kanapén. A házimunkát is testvérisen felosztották egymás között. Ennek biztosítékára Jade még a naptárba is felírta, hogy miben ki a soros, mivel testvére szeretett kibújni az ilyesmi alól és elsumákolni azt. Viszont az előre megbeszélt és bizonyítékként felírt lista alól már nem tudta olyan könnyen kimenteni magát, de ennek ellenére persze megpróbálta. Az időbeosztásuktól függetlenül mindig törekedtek arra, hogy egy nap legalább egy közös étkezésük legyen, ez általában a vacsora volt. Amit vagy Jade készített, vagy Jason dobott össze valami egyszer megehető dolgot, de a legtöbb esetben inkább éttermekből rendelt ételeket ettek. Így teltek a napjaik egészen addig még a sarki házat, ami már lassan negyven év üresen állt valaki fel nem újítatta és be nem költözött.

Jason Weston ruganyos léptekkel szelte San Francisco egyik kórházának folyosóit. A járást olyannyira ismerte már, mint aki otthon van és ezért akár bekötötte szemekkel is képes lett volna megtalálni a nővérszobát. Húgával szerette volna tölteni az estét, mivel holnap újfent el kell utaznia a munkája miatt. Ami igazán felidegesítette őt, főleg, mert látta, hogy nagyon rövid határidőn belül újabb kedves szomszéddal ajándékozza meg őket az élet. Magában mélyen remélte, hogy nem olyannal, akinek három semmire sem való kölyke, van, akiket ráadásnak nevelni sem tud rendesen. Mivelhogy másik szomszédjukkal sajnálatos módon ez volt a helyzet és a pokolba kívánta mindegyiküket, főleg amikor a múlt alkalommal az egyik kis törpe, focilabdával kirúgta az szobája ablakát. Ez már önmagában is igazán felháborító lett volna, de pont akkor ért haza egy fárasztó utazás után és szeretett volna pihenni egy kicsit. Ezért aztán még jobban felhúzta magát és mérgesen fújtatva átsietett és nyomatékosan követelte a törpék anyjától a kártérítést. Azonban a választól, amit kapott csak még idegesebb lett. Mivel a nő azt mondta neki, hogy „Igazán nem tehetek arról, hogy ez történt. Biztosíthatom, hogy véletlen volt, mert az én kis angyalkáim soha nem tennének ilyen rosszaságot. Egyáltalán nem is értem miért is feltételezi, hogy ők voltak azok. Ha már itt tartunk már egyébként is mondani akartam, hogy az az ablak rossz helyen van.” Még, hogy véletlen! De természetesen megvolt rá a megfelelő válaszlépése. Ami nem volt más, minthogy pusztán egyszerű tartozás kiegyenlítésként úgy parkolt a kocsijával, hogy elvigye a postaládájukat. Láss csodát, most már költözni akarnak. Ami Jason-t kifejezett büszkeséggel töltötte el. Amikor húga megkérdezte, hogy tudja e az okot magától érthetően rávágta, hogy nyilván rájöttek, hogy nem nekik való ez a hely. Még most is elönti őt a düh, ha arra a bolond nőre, a félkegyelmű férjére és a három fiára gondolt. Még hogy rossz helyen van az ablak! Ostoba liba! Ráadásul egy focilabdával rúgták be az ablakát! Az nem is amerikai sport! A baseball az már igen! A Weston fiú szeretett lemenni a közeli pályára és ütögetni egy kicsit, alkalmanként még Jade-t is rá bírta beszélni rá, hogy vele tartson. Pont, mint régen. Persze, húga maga is sokszor ajánlotta, hogy tartson vele ilyen, vagy olyan helyekre, de ezek általában kimerítették a kórház, az árvaház, valamint valamelyik múzeum fogalmát. És mivel Jason nem volt jótékonysági szervezett, inkább csak akkor ment, ha nem zavarta őket más. Nem mintha antiszociális lett volna, mint ahogy azt sokan állították róla. Csak nem szerette az idióta embereket, valamint azokat sem akiknek be nem áll a szájuk, hogy a szenteskedő semmirekellőkről már szó se essen. És néha olybá tűnt neki, hogy húga csak ilyenekkel dolgozik együtt. Nem igazán értette, hogy Jade hogyan is bírja mellettük, bár elkönyvelte annak, hogy jóval türelmesebb természet, mint ő.

• Jade, lejárt már a műszakod? – lépett be a célul kitűzőt nővérszobába Jason.
• Á, Mr. Weston! Magát látni a szülészeten is? Azt hittem, hogy ön csak a sürgősségi osztályt szokta látogatni hébe-hóba – szólalt meg Dr. Raynolds. Egy kedves középkorú hölgy, aki még régen a Weston testvérek gyerekorvosa volt.
• Doktornő kikérem magamnak! Most ezt pont úgy mondta mintha rendszeres vendég lennék a sürgősségin! – vetette oda az orvosnak morogva a fiú. Mindig is utálta a nőt, ahogy a többi orvost, meg ápolót is. Aki egyedül elláthatta őt az a húga volt, vagy régen a nagyanyjuk és még régebben a szüleik. Ezeken a kivételeken kívül senki sem tehette meg ezt. Nagyban megkönnyítette a dolgát, hogy nem igazán volt beteg, vagy ha esetleg mégis akkor inkább bevett mindenféle undorító szirupot vagy orvosságot, csak orvoshoz ne vigyék őt.
• Ha rendszeres nem is, de azért alkalmankénti igen – válaszolta a gyerekorvos elmosolyodva. – Viszont most már mennem kell. Viszlát! – köszönt el a testvérektől a nő és távozott.
• Viszlát – köszönt el a nőtől Jade. Jason előtte gyorsan nagy ívben elhagyta az ajtó közelét, hogy a nőnek még esélye se legyen elmenni mellette, mert már attól is kirázta a hideg és elfogta az émelygés. Egyszerűen ki nem állhatta az orvosokat!
• Mit kereset itt? – kérdezte húgát Jason, aki éppen a papírmunkát végezte. A fiú közben megfordította az egyik széket és lovagló ülésben ráült a karjait pedig a fejtámlára támasztotta.
• Csak az egyik régi páciensét jött meglátogatni – válaszolta Jade egy pillanatra feltekintve az előtte lévő papírhalomból.
• Ja, majd pont – morogta az idősebb testvér összeszűkítve a szemeit.
• Nem volt semmi dolga és úgy döntött, hogy felnéz egy pillanatra – egészített ki mondandóját Jade, mielőtt bátyja bármi mást mondhatott volna.
• Te is tudod, hogy nem kedvelem az öreglányt…
• Nagyinál öt évvel fiatalabb – mutatott rá Jade, arra, hogy a nőt azért mégsem illeti ez a korra vonatkozó állítás, a többit inkább elengedte a füle mellett.
• De nagyi nem ilyen ennyire, hanem… tudod… ő nem volt ilyen… – ráncolta össze a homlokát Jason töprengve, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb kifejezés ide. A csodálatos és a fantasztikus túl sokat mondó lett volna, minden más meg nem fejezte volna ki azt, ami jellemző volt nagyanyjukra.
• Öreglányos? – segítette ki Jade elmosolyodva.
• Ja… nem viselkedett úgy, mint Dr. Raynolds, akin meg látszik, hogy mennyire megjátssza magát, legalábbis ha engem kérdezel.
• Rémeket látsz – felelte húga könnyedén és megcsóválta a fejét. Testvére mindig mindenkiről a legrosszabbat tételezte fel és az alapján alkotott róluk véleményt, amit önmagának aztán egyértelműen kétségtelen következtetésként vont le.
• Nem hiszem, mindenesetre tartsd távol magad a vén szipirtyótól. Rendben? – jegyezte meg Jason akaratosan.
• Ha ez megnyugtat, akkor rendben – biztosította testvérét Jade.
• Jó, akkor remélem, végre vége van a műszakodnak, mert arra gondoltam, hogy igazán rád férne már egy vacsora – fejtette ki elképzelését az idősebb testvér.
• Még pár iratot gyorsan aláírok és készen vagyok – jelentett ki Jade. Örülve neki, hogy együtt fogják tölteni az estét.

Elijah Mikaelson szokásos nyugodtságával vette birtokba - dombtetőn lévő - felújítatott házát. Csomagjait letéve, az egyik kényelmes karosszékben elnyújtózva élvezte a békét, a nyugalmat és legfőképpen a csendet. Amit egyáltalán nem zavart meg Kol és Rebekah heves és hirtelen kirobbant vitája, mint ahogy az Mystic Fallsban történt volna. Valamint Klaus sem zavarta őt semmivel, bár legidősebb testvére általában nem is tett ilyesmit. A gond csak akkor volt, amikor az akaratát akarta érvényesíteni, de azt ellentmondást nem tűrően és azonnali hatállyal. És ezt Elijah néha kissé nehezményezte, akkor is, ha ebből kívülről semmi sem tűnt fel senkinek. Nem igazán a paranccsal volt problémája. Mivel azt volt elég ideje megszokni, főleg mivel olykor olybá tűnt, hogy szerves részét képezi legidősebb testvére természetének. Ő amúgy sem igazán szólt bele a dolgaiba. Valamint még képes is volt elviselni őket, ami zavarta az a kivitelezés módszere volt. Persze, ha a családról volt szó ő is minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy minden újra visszaálljon az eredeti helyére. Az is megesett vele, hogy sokkal hevesebben reagált az ilyen dolgokra, mint ahogy azt más esetben a testvérei tették voltak. Viszont általában igyekezett meghúzni a határt az ilyenek elkerülése érdekében. Ugyanis jobban szerette a diplomatikus megoldásokat, de ha a szükség úgy hozta, akkor - mindenki megdöbbentve -, ugyan olyan kegyetlen tudott leni, mint Klaus. Elrévedve állt fel és nézet körül a házban. Minden pontosan olyan volt, mint ahogy régen. A könyvtárba beérve elégedetten fedezte fel, hogy a kérése szerint a könyvei is a megfelelő helyükre kerültek. Az egyik szekrényhez sétálva emelte le a polcról az egyik kedvenc művét. Aztán elrévedve nézett ki az ablakon. Szerette innen a kilátást, az egyik legnagyobb domb tetején helyezkedett el a háza, így remek rálátása volt a folyóra, a Golden Gate hídra - aminek régen ott volt a megnyitóján – és a környékre is. A legjobban azt kedvelte benne, hogy amikor a köd lassan ereszkedni kezdett akkor szinte fokról-fokra észlelte azt. Szobája is erre a kilátásra nézett. Észlelete, hogy a mellette lévő ház elé leparkolt valaki, vagyis valakik. Két fiatal. Egy lány és egy fiú. Első pillantásra rájött, hogy egy testvérpárt kapott szomszédjainak a sorstól. Mindkettőjüknek szőkésbarna haja volt és zöld szeme. Az ember akár ikreknek is hihette őket. A fiú éppen két nagy szatyrot cipelve ment a bejárati ajtóhoz, közben megkérdezte a lányt, aki a kocsit zárta be, hogy mit egyenek vacsorára. Az testvérére bízta a választást. Elijah a könyvére pillantva eltöprengett azon, hogy ez az ő esetében szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Mivel testvérei - mintha ezzel is csak őt akarták volna bosszantani - még az étkezésekben sem tudtak megegyezni egymással. És valamelyikük csak azért is alapon szándékosan kötözködne. Sajnos, náluk már csak így mentek a dolgok. Ekkor olyan érzése támadt minta valaki figyelné őt. A könyve fedőlapjáról felpillantva tekintete találkozott a lányéval. A házaik nem voltak éppen közvetlen egymás mellett, de ez még nem zárta ki azt, hogy szomszédja észrevegye őt. Elmosolyodva barátságosan intett neki. Elijah pedig a maga udvarias módján biccentett felé, mivel ő nem szokott integetni. Aztán a fiú kiszólt a házból, testvére pedig besietett. Az ős úgy gondolta itt az ideje, hogy tovább folytassa megérdemelt pihenőjét. Sejtette, hogy rövid határidőn belül látogatóra számíthat. Mégpedig a szomszéd lány személyében. Ezen következtetését arra alapozta, hogy az pontosan olyan típusnak nézett ki, aki kedvesen érdeklődik mások iránt, és ha szükséges, akkor segít is nekik. Elijah azonban nem kérte ezt, mivel nem azért jött ide, hogy támaszt találjon magának, hanem, hogy pihenjen egy kicsit. Így aztán el is határozta, hogy amennyire udvariasan csak elképzelhető leszűkíti majd a válaszait és elzárkózik a további vártható beszélgetések elől. Most azonban hozott fel magának egy üveg vörösbort a pincéből és öntötte magának egy pohárral, hogy a polcról leemelt könyv társaságában élvezze tovább a nyugalmat.

• Mit néztél? – kérdezte Jason húgától, aki végre belépett az otthonukba.
• Azt hiszem az új szomszédot – válaszolta Jade tétován.
• Már be is költözött? – húzta el a száját bátyja.
• Úgy tűnik.
• Gyerekeket ugye nem láttál? – tette fel a legfontosabb kérdést Jason. Aki most, hogy megoldotta a másik szomszéd kérdését, nem akart ismételten ezzel bajlódni.
• Nem, szerintem egyedül jött – felelte Jade.
• Hála az égnek – mormolta megkönnyebbülten a fiú. - Azt azért meg kell hagyni, hogy nagyon gyorsan felújítatta azt a már kissé lerozzant helyet. Biztos vagyok benne, hogy egy vagyonba került, de akinek telik rá az megengedhet magának ilyesmit.
• Akkor mi legyen a vacsora? – kérdezte Jade, aki nekilátott kipakolni a vásárolt holmikat.
• Arra gondoltam, hogy rendeljünk valamit – vágta rá Jason, mivel majd éhen halt.
• Olaszt? Kínait? Pizzát? – sorolt fel pár lehetőséget húga.
• Legyen pizza, a kínai múltkor borzalmas volt – fintorodott el a fiú.
• Ezt most csak azért mondod, mert meggyűlt a bajod a pálcikával – jegyezte meg a lány.
• Nem is! – tagadta hevesen a dolgot Jason.
• Én, veled ellentétben nem véletlenül használtam villát. Ráadásul, majdnem kiszúrtad a szemedet – csóválta meg a fejét Jade, mivel testvére csak azért is alapon megpróbálta pálcikával elfogyasztani az ételt, egyértelműen kevesebb, mint több sikerrel.
• Egyébként meg tehetek én arról, hogy nem adtak hozzá használati utasítást?! – kérdezte még a fiú duzzogva.
• Nem igazán hinném, hogy szoktak hozzá adni, mellesleg remélem, tudod, hogy tegnap el kellet volna mosogatnod – mutatott a nagyon is felhalmozódott koszos tányérokra Jade.
• Tegnap te voltál a soros, nézd itt a naptárban is te vagy beírva – válaszolta Jason megingathatatlan szilárdsággal. Húga nemes egyszerűséggel odalépet és lapozott egyet, mivel azon még az előzőhét szerepelt.
• Ne már! – nyögött fel a fiú panaszosan és sötét pillantásokkal bombázta a naptárat és a mosatlan holmikat is. Remélve, hogy előbbi meggyullad és porrá ég, utóbbiak meg maguktól válnak tisztává tekintetének súlya alatt. Ám bármennyire is akarta sajnálatos módon egyik sem következett be.
• Megyek és megrendelem a szokásos pizzákat. Mire ideérnek velük addigra végzel is a mosogatással – paskolta meg testvére vállát Jade és elhagyta a konyhát. Valóban így lett. Mire a vacsorájuk megérkezett Jason addigra nagy nyűglődések és morgások közepette elmosogatott. Természetesen Jade hathatós segítségével, aki végül megszánta testvérét „kínjai” miatt. A lány mielőtt elaludt volna a különös új szomszédon gondolkozott. A férfi, akit látott nagyon magányosnak nézett ki és pont ezért vélte úgy, hogy nem érkezett vele senki más. Ezért aztán elhatározta, hogy holnap meglátogatja őt. Mert valamiért úgy érezte, hogy segíteni kell neki abban, hogy jobb kedve legyen.