21. fejezet

Családi hagyaték

„Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Amit el akartunk kerülni a harcban - a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka.”

Paulo Coelho

Jade ismételten arra a zavaró érzésre ébredt, hogy Elijah nincsen a közelében. Ami igazán sajnálatos tény volt továbbra is, viszont ezzel együtt jött a felismerés is a korábban történtekről. Ennek hatására a lány nem merte kinyitni a szemét, még annyira sem, hogy legalább megnézze hol is van pontosan. Mindenesetre abban biztos volt, hogy valami kemény – talán beton, vagy márványszerű - dolgon fekszik. Mégis erősen összeszorította a szemeit és csak remélte, hogy nem bőgte el magát.

Túlságosan is frissen élt a fejében a kép Damon haláláról. Alaric nemcsak, hogy a szeme láttára ölte meg az idősebb Salvatore-t – aki állítólag a legjobb barátja volt -, hanem valami olyasmit is magyarázott neki, hogy biztonságba viszi. Vajon mennyire lehet megbízni egy feltehetően őrült vámpírokat vadászó vámpír szavában? Ennek az esélye túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy Jade megnyugodjon.

- Tudom, hogy ébren vagy – hallotta meg Ric hangját, amitől automatikusan összerezzent. Nos, az már biztos, hogy nem jeleskedett valami jól a színészkedésben. Persze csak, ha nem arról volt szó, hogy a saját érzéseit – leginkább a negatívakat – elkendőzze mások elől. Az néha koncentrálás nélkül ment. Mindezt azért, hogy megnyugtassa a szeretteit, ellentétben a mostani szituáció cseppet sem volt ilyennek mondható. – Nincs semmi baj. Nem foglak bántani – folytatta a férfi kedvesen. Jade sokáig habozott, a végén aztán bátortalanul kinyitotta a szemeit. Persze nem azért, mert hirtelen megnyugodott volna, csak arra a megállapításra jutott, hogy a környezete felmérése semmiképpen sem lehet hátrány, ha szökésre vetemedne. Igaz, hogy a vámpír, akkor is utol fogja érni, de talán lesz lehetősége rá. Már ha meg meri tenni…

- Ez… - hebegte döbbenten mikor rájött, hogy egy temetőben vannak. Ráadásul nem akármilyenben, abban, ahová a szüleit, a nagyanyját és az ősit is eltemették. A pad, amin ültek pont az ő mauzóleumuk előtt volt, ami még az első ide érkező Weston-ok állítattak mikor San Fransicóba költöztek. Vajon Ric honnan tudta?

- Hogy meggyőzzelek a jó szándékomról arra gondoltam szeretnél beszélgetni valaki olyannal, akinek hiszel és mivel a bátyádat nem tudtam elérni arra gondoltam, hogy a szüleid, vagy valamelyik ősödnek könnyebben fogsz beszélni erről az egészről – magyarázkodott a férfi.

- Hogyan? – mormolta továbbra is hitetlenül. Mert hát, ugyan, hogyan beszélhetne a halottakkal?

- Feltámasztod őket, mint engem – mutatott a mögöttük lévő épületre, majd saját magára Ric türelmesen, amiért Jade titokban hálás volt, bár továbbra sem értett sokkal többet.

- Azt akarod mondani, hogy tényleg én támasztottalak fel? – kérdezte nagyot nyelve. Ez az egész tényleg abszurd volt, bár korábban is olyan könnyű volt elhinni, mint belül, a szíve mélyén tisztában lett volna azzal, hogy képes rá. Elvégre itt volt egy temető kellős közepén és semmi gondja nem volt, sőt szinte kellemesen érezte magát. Mármint, ha leszámítjuk azt, hogy pontosan hogyan, mikén és kivel is került ide.

- Természetesen, amiért továbbra is hálás vagyok. Ezért szeretném viszonozni – mosolyodott el a férfi.

- Szóval, azt mondod választok valakit a halottak közül, akiben megbízom és az… hirtelen feltámad – bámult rá a másikra és próbálta észben tartani, hogy Ric atyáskodó mosolya ellenére a szeme előtt ölte meg Damont.

- Nem vagyok tisztában azzal, hogyan kell, de véleményem szerint ha koncentrálsz képes leszel rá. Menj be nyugodtan. Én itt kint megvárlak, hogy ne érezd zavaróan a jelenlétem – mondta Ric, majdhogynem bátorítónak. Láthatóan tisztában volt azzal, hogy a korábbi tevékenysége valóban nem alapozta ki köztük a bizalmat.

- Megpróbálom – motyogta végül Jade. Először is, így a mauzóleumban talán van másik kijárat, soha sem gondolkozott ezen, mert már nála az is hatalmas dolognak számított, ha nem ájult el, amíg ideért. Másodszor és talán ez volt a döntő érv, hinni akart a vámpírnak. Legalábbis ami a feltámasztás kérdését illeti.

Jade a félelem és az izgalom különösen borzongató keverékének érzésével lépte át a mauzóleum küszöbét. Szaporán dobogó szívére tette a kezét és belehunyorgott a sötétségbe. Nem tudta mennyi ideig állt ott, mint aki odafagyott mire végre elszánta magát és beljebb merészkedett. Elvégre semmi sem lehet ijesztőbb annál, minthogy egy labilis vámpír vár arra, hogy igazat adjon neki, mindezt ráadásul egy olyan helyen, amit eddig, saját heves reakciója miatt, nagy ívben elkerült. Nem igaz?

A lábai szinte önálló életre kelve vitték a szülei nyughelye felé. Aztán mikor odaért az ismerős sírhely elé, a szüleire koncentrált és várt. Nem is igazán tudta, hogy mire. Ha feltételezi a lehetetlent és ezzel együtt hisz Alaric-nak, akkor elvileg képes feltámasztani a szüleit. Nem, mit is gondoltam, csóválta meg a fejét az elképzelésre. Sarkon fordult és gyors léptekkel kifelé indult, viszont még félig sem járt, amikor hirtelen megtorpant ugyanis akkor jutott el a tudatáig, hogy mi vagyis inkább ki is várja odakint. A sebességében bekövetkezett drasztikus helyzetváltoztatás miatt kibillent az egyensúlyából, de szerencséjére – vagy szerencsétlenségére – meg bírt fogózkodni egy furcsa formát öltött kiszögelésben. Ez viszont megvágta a kezét. Ez nem az én napom, gondolta lemondóan, ugyanis általában nem szokott ennyire szerencsétlen lenni. Tanácstalanságában, amolyan úgyis mindegy alapon ismét visszatért a szülei sírjához.

- Annyira szeretném, ha igaz lenne. Ha feltámadnátok, anyu, apu – motyogta és igazán szánalmasan érezte magát, mert egy pillanatra valóban elhitte. Bízott abban, hogy ismét találkozhat a szüleivel és beszélgethet velük, megölelheti őket. Nem láthatta, hogy a szemeibe ismét természetfeletti fény gyúl.

- Jade? – szólalt meg egy dörmögős férfihang. A szólított először nem akarta kinyitni a szemét, mert azt hitte, hogy annyira akarta ezt az egészet, hogy az drasztikus módon kihatott az elméjére és hallucinálni kezdet. Jelezve kezdődő őrületét. – Jason-re számítottam és kissé meglep, hogy te hívtál. Persze nem mintha zavarna – folytatódott az érdeklődés, hogy ezzel egy időben két kéz fogta meg a vállát és szorította meg – nem túl erősen – csak amolyan jelzésértékűen.

- Apu? – súgta Jade kábán kinyitva a szemeit. Szőke haj, érdeklődő kék szemek, gyerekkorából ismert halvány mosoly. Minden stimmelt. Tényleg igaz lenne? És ő megcsinálta?

- Történt valami? – kérdezte az apja kissé elkomorodva.

- Sikerült, élsz – mormogta Jade és sírva magához ölelte édesapját. Az ő mindig határozott, olykor talán hűvös szülőjét, aki csak a családja körében tudott teljesen feloldódni.

Roger Weston némileg döbbenten konstatálta az érzelmi kitörést, de némán tűrte mindazt. Lánya egy idő után lecsillapodott és nehézkesen, akadozva beszámolt neki arról, hogyan is került ide és mi történ vele azóta, hogy a szomszéd házat, ami évek óta lakatlan volt ismét használtba vették.

Eltöprengve hallgatta Jade beszámolóját, de egyértelmű volt az, hogy teljes figyelmét jelen lévő gyermekének szenteli mikor egy-egy résznél furcsán oda nem illő kérdéseket tett fel. Mint mondjuk „A hasonmás tényleg vámpír lett?” vagy „Szóval te és Elijah találkoztatok Peter Thomsonnal?”, „Damon hogyan halt meg?”, „Alaric a feltámasztása óta hogyan viszonyul hozzá?” és így tovább.

Jade némelyik kérdésben egyáltalán nem látott logikát, de amire tudott arra válaszolt. Végül mindketten a gondolataikba merülve csendesedtek el.

- Tehát majdhogynem magadtól jöttél rá – összegezte végül Roger egy mély talán némileg bosszús sóhaj kíséretében.

- Véletlenül – ismerte el a lány és fejében megannyi kérdés merült fel hirtelen. Akkor, ha ő most nekromanta bárkit feltámaszthat? Tartós ez az állapot? A családban más is képes volt rá?

- Nagyanyád ötlete volt ez az egész tartsuk titokban előtettek a nekromanciát, amíg lehet dolog. Én előre megmondtam, hogy ez lesz a vége. Igaz, hogy akkor már nem voltam az élők sorában – szögezte le az apja csak a miheztartás érdekében. Legszívesebben már kora gyerekkorukban beavatta volna a gyermekeit annak a világnak a titkaiba, amikbe sikerült beleszületniük, viszont a családi hagyományok értelmében mégis hallgatott. Az őseik ugyanis véres tragédiák egész sorát kellett átélniük ahhoz, hogy rájöjjenek jobb, ha természetük némelyik részét eltakarják a világ elől. Elkendőzni, mintha soha nem is lett volna, eltűntetni minden erre irányuló bizonyítékot, és ha olykor-olykor feltűnt – generációnként általában egy, végső esetben kettő – kiválasztott, akik birtokolták az erőt azok sorsa általában a családjuk előtti titkolózás lett. Mert így volt a legjobb. Persze, mint ahogy az ő esetük is mutatja, így is vannak kivételek, és semmi sem maradhat örökké rejtve. Valaki biztosan tovább adta Mikaelnek ezen információt, aminek az eredménye rájuk nézve teljesen egyértelmű volt. Főleg a kellemetlen része.

- Nagyi halott és nem hinném, hogy csak ő tehet arról, hogy minden így alakult – védte meg a nevezett személyt Jade.

- Én is az vagyok! – kérte ki magának az apja némileg sértetten, viszont nem fűzött más megjegyzést lánya mondandójához, pedig lett volna mit. Ugyanis anyja figyelmen kívül hagyta azokat a figyelmeztetéseket melyek rájuk maradtak és olykor boszorkánynak álcázva magát segített egy-két ismerősének. Ami túlságosan is visszaütött.

- Tudom – motyogta Jade bánatosan.

- Nem úgy gondoltam, amit az előbb mondtam. Én gyerekkoromtól kezdve használtam az erőmet… megnyugtató volt – próbálta kevésbé kényes vizekre evezni a beszélgetés menetét.

- Célt adott, tudást – merengett el a Weston lány hangosan kimondva azt az érzéseket, ami hatalmába kerítették.

- Pontosan, de akaratom ellenére annyi mindenki tudta rólam mi vagyok. Ez sajnos nem volt egy életbiztosítás – vont meg a vállát azok könnyedségével, akik már beletörődtek a sorsukba és elfogadják azt.

- Emiatt haltatok meg – döbbent rá Jade és szájában keserűség ízét érezte az igazságtól.

- Az élet tele van kockázattal Jade, nekünk csak el kell döntenünk, hogy élünk vele vagy sem. Én olyan életet választottam, ahol a könnyebb utat reméltem. Egy ideig sikerült is. Megismerkedtem édesanyátokkal. Nélküle, nélkületek nem tudom mi lett volna velem – ismerte el Roger.

- Hiányoztok, mindketten – mondta Jade és szemeit ismét elfutotta a könny, de nem törődött vele.

- Tudom, Jade, de te élsz. Bármi történjék, ezt ne feledd, mert az élet és a halál fölött, ha uralkodni tudunk is olykor nehéz döntéseket hozunk, mert e nélkül egyhelyben állnánk. Az pedig nevetséges lenne – törölte meg lánya arcát Roger. – Most viszont ideje lesz visszamennem – közölte határozottan.

- Máris? – markolt édesapja karjába Jade.

- Most már bármikor beszélhetünk újra – tekintett rá bátorítóan az apja.

- Szeretlek – mormolta és annak ellenére, hogy tudta ez nem végleges búcsú mégis fájt. Azonban ezzel együtt mégis kellemes érzés volt, mert már részben tudja a múltat.

- Én is téged, add át üdvözletem a testvéreidnek – mosolygott rá apja bíztatóan.

- Úgy lesz – viszonozta a gesztust Jade bátortalanul. Volt egy olyan érzése, hogy apja még mindig többet tud, mint ő, de mint mondta lesz idejük arra, hogy ez megbeszéljük.

- Jade, még valami! Menj olyan helyre gondolkozni ahol a múlt a legerősebb – Roger ezzel az utolsó tanáccsal búcsúzott. Tudta, hogy lánya számára fájdalmas felismerések fognak következni, de a saját érdekében jobb lesz, ha most már tudni fog róluk. Mert inkább most tudja meg, minthogy valaki felhasználja ellene ezeket az információkat.

Nehéz volt kilépni a kriptából, de hitt az apjának és valamilyen belső ösztönnél fogva érezte, hogy történjék bármi Ric tényleg nem fogja bántani. Az ex-történelemtanár némán lépkedett a lány mellett várva, hogy Jade megszólaljon.

- Ric, el tudnál vinni valahová? – törte meg a csöndet a lány, mert fülében még ott visszhangzott édesapja tanácsa és hirtelen csak egy ilyen hely jutott az eszébe.

- Természetesen – készségeskedett Ric, beszálltak a kocsiba és Jade elmondta a címet, valamit habozó, hevenyészett úteligazítást is adott a másiknak.

Az út nem tartott tovább negyed óránál Jade mégis egyre idegesebb lett. Tenyere izzadni kezdett ezért farmerjába törölte, de ettől sem lett jobban, hogy a keze remegéséről szó se essen.

- Bemenjek veled? – kérdezte a vámpír mikor megálltak a megadott cím előtt. Jade megrázta a fejét, úgy érezte, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. Az ő múltja.

- Szeretném, ha itt várnál rám – szállt ki a kocsiból, és mielőtt becsukta volna az ajtót még egy fontos kérést intézett a másikhoz. – Ha valaki utánam jönne és véletlenségből az ősök közül való az illető, akkor ne bántsd.

Ric-nek láthatóan nem tetszett a dolog, de végül rábólintott. Jade pedig szorongva lépkedett fel egykori otthona recsegő-ropogó erősen elkorhadt lépcsőfokain.

Belépni egykori otthonába, amelyet a szüleivel, valamint bátyával osztott meg szívfájdító érzés volt. Azonban erőt vett magán és pár mély lélegzetvétel kíséretében az emelet felé vette az irányt.

A lépcső a helyenkénti lyukak ellenére stabilnak tűnt és valamilyen belső kényszerből kifolyóan úgy vélte az emeleten sok mindre kaphat választ. Elhaladt Jason, valamint a saját régi szobája előtt, amikbe bár nem őrizték meg régi valójuk, ő mégis szinte maga előtt látta az akkori kinézetüket.

Eltűntek a koszfoltok, az átható dohszag, hogy helyét átvegye a vidám narancssárga és kék színeknek, valamint kamilla illatnak. Emlékezett rá, hogy az édesanyának volt ilyen parfümje. Számára a kamilla mindig az édesanyját jelképezte. Kedves, lágy hangja, a mosolya, ami mindig olyan ragyogó volt, mintha velük soha semmi rossz nem történt volna.

Nem tudta mennyi ideje mereng a múlton, viszont a régi kedves emlékek lassan segítettek lecsillapítani zakatoló szívét. Hogy a szülei szobájába érve minden széthulljon, és fájdalmas villámcsapásként idéződjenek fel benne annak az éjszakának a történései, amit olyannyira eltemetett az elméjében. Nem minden ok nélkül.