4. fejezet

Felszabadító érzések

„Rád gondolok, ha úgy tartja kedvem, annyiszor és úgy, ahogy akarok. Semmi nem akadályoz, semmi nem gátol meg benne. Tudod, milyen felszabadító érzés ez? A tegnapi találkozásunk számomra minőségi ugrás volt. Sikerült úgy látnom téged, mintha csakis az enyém volnál, mintha csakis nekem találtak volna fel.” Daniel Glattauer

Jade szorosan a férfiba karolva lépett az étterem bejáratához, ami a lifttel szinte szemközt helyezkedett el.

• Jó estét, szabad kérnem a nevüket? – kérdezte az ott őrt álló férfi, aki az illetéktelen személyeket volt hivatott távol tartani, valamint a vendégeket útbaigazítani az asztaluk felé.
• Elijah Mikaelson – felelte az ős kimérten. – Szeretném az asztalfoglalásomat kibővíteni még egy személlyel – tette hozzá ellentmondást nem tűrően.
• Nem vagyok benne biztos, hogy lehetséges uram – válaszolta megingathatatlanul a fogadó személy. Elijah felhúzta a szemöldökét ezt hallva, mivel nem igazán volt hozzászokva, hogy bárki is ellentmondjon neki, főleg nem itt egy ilyen kis senki. Jade feszengeni kezdett ezt hallva. Igazán nem kívánta volna azt, hogy szomszédja asztalfoglalása miatta essen kútba.
• Kérem, bocsássa meg, Tomnak, hogy nem ismerte fel önt Mr. Mikaelson. Tudja ő még új errefelé. Tom, Mr. Mikaelson-nak és bűbájos vendégének mindig van szabad asztalunk – nézett szemrehányóan a beosztottjára a megjelent Terence, aki a főpincér volt már nagyon hosszú évek óta. És tudta, hogy Tom most követte el az első és egyben utolsó hibáját. - Természetesen azonnal keresünk önnek és bájos partnerének egy szabad asztalt – fordult a pár felé szívéjesen. Elijah csak biccentette Terence felé, aki már indult is az egyik legjobb asztaluk irányába. Jade ámulva lépdelt a szomszédja mellett az étterem belseje felé. A mennyezetről hatalmas csillárok lógtak alá, és a hangulat is olyan volt, mintha vagy száz évet visszamentek volna az időben. Kezdve azzal, hogy halk lágy zene szólt a festmények mögé helyezet hangszórókból. A képek egyébként San Franciscót ábrázolták különösen a Golden Gate hidat nap felkelésének fényben, ami egyszerűen lélegzetelállítóan csodálatos volt. Másrészt a lány kissé zavartan vette észre azt, hogy a több vendég az étterem stílusához alkalmazkodva a nők esetében kisestélyikben és férfiak pedig szmokingban vacsoráztak. Kissé feszélyezve konstatálta, hogy az ő egyszerű kis szoknya, blúz viselete ide teljesen és tökéletesen édeskevés.
• Az ablak mellett pont, ahogy szereti uram – mondta Terence tiszteletteljesen az ősnek címezve mondandóját. Remélve, hogy az új alkalmazottja – aki nemsokára egykori lesz - nem okozott túl nagy kárt, mivel Elijah az egyik legjobb visszatérő vendégük volt. – Kisasszony? A kabátját, ha szabad lesz? – kérdezte Jade-től, aki szó nélkül oda adta neki. Ahogy Elijah is a sajátját. – Az étlapokat megtalálják az asztalon, nemsokára visszajövök, és akkor felveszem a rendelésüket – mondta még a főpincér, majd tapintatosan távozott.
• Jade? – kérdezte Elijah kihúzva a lány előtt a széket.
• Köszönöm – mondta az érintett megilletődve. Még mindig erősen meg tudta őt lepni a férfi udvariassága, ami már nem is igazán volt jellemző az emberekre. Ő legalábbis szinte alig találkozott élete során ilyesmivel. Legfeljebb az idősebb nemzeték köréből származóktól, de szomszédját inkább erős harmincasnak tippelte volna és annál határozottan nem többnek. – Gondolom, nem először jársz itt – jegyezte meg halkan, mivel nem akarta, hogy más is meghallja a beszélgetésüket. Egyébként nem tudhatta, hogy teljesen felesleges ezt tennie, mert az étterem rendszeres vendégeinek legtöbbje természetfeletti lény volt, akik a régi szép időket felidézve tértek be ide.
• Valóban nem ezt az első alkalom – ismerte el az ős, miután helyet foglalt a lánnyal szemben. Terence-t is régről ismerte, ugyanis a főpincér vámpír volt, akitől szüksége esetén sok hasznos információt tudott szerezni. Jade a pillantását a férfi fürkésző mogyoróbarna szemeiről az ablakra függesztette. Mivel zavarba hozta Elijah alig leplezett érdeklődő figyelme. A kilátás igazán magáért beszélt. Az épület régi mivolta ellenére az egyik legmagasabb volt a környéken. A lány látta, ahogy a munkából hazafelé igyekvő emberek áradata sodródik utcáról, utcára alattuk. A lassan ereszkedő sötétség ellen felgyulladnak a lámpák sárgás fényei és az üzletek szinte ezer színbe burkolódzva várják még pár órán át az embereket. – Csodálatos látvány nem igaz? – tette felé a kérdést az ős, aki követte a lány pillantását.
• Valóan – ismerte el Jade mosolyogva. – Mikor jártál San Franciscóban? – kíváncsiskodott ismét a férfi felé fordulva.
• Van annak már jó pár éve, hogy utoljára itt éltem – válaszolta Elijah kimérten. Az a jó pár év ebben az esetben több mint száz évnek felelte meg. – Javaslom, rendeljünk valamit és utána folytathatjuk a beszélgetést – vetette fel a véleményét az ős kissé hűvösen a felmerült téma miatt. Jade pedig az ismételt hűvös és zárkózott hangnemet hallva gyorsan fel is kapta az étlapot és az arca elé emelte, hogy elrejtse ez miatti csalódottságát. Elijah pár pillanatig még a lányt figyelte. Tudta, hogy partnere nem tudja hová tennie a hangulatingadozásait, és ha őszinte akart lenni magához – márpedig ő mindig az volt, vagy legalábbis arra törekedett –, akkor ő maga sem értette saját magát. Azért jött San Franciscóba, hogy békében, nyugodtan és magányosan töltsön egy kis időt, távol mindenki mástól. Erre a liftben történtek óta valahogy a szöges ellentétére változott ezen véleménye. Legalábbis a lány tekintetétben mindenképen. Végül aztán ő is felemelte az étlapot, remélve, hogy a kiszolgálás olyan lesz, mint régen. Ha már a fogadtatása ilyen kényelmetlenül telt el.

Pár perccel később ígéretéhez híven megjelent Terence, hogy felvegye a pár rendelését.

• Fényezett sertésbordát, krumplipüré körettel és salátával. Desszertnek pedig fahéjas krémfagylaltot – adta át az étlapot a főpincérnek Elijah.
• Természetesen Mr. Mikaelson – bólintott mindent értően Terence. – És a kisasszony? – fordult a lány felé kedvesen érdeklődve.
• Én… - szólalt meg tétován Jade és nem tudta, hogy mit is rendeljen. Különösen úgy, hogy meglátta az árakat, bár előre felkészült rájuk a pompás kinézet után, de erre valahogy mégsem számított, egyes ételek ugyanis olyan drágák voltak, hogy az ő kéthavi, vagyis inkább háromhavi fizetése ráment volna. A legtöbb ételnek ráadásnak a nevét sem ismerte vagy inkább értette, mivel az nem az ő anyanyelvén volt írva.
• A hölgynek ugyan az lesz, mint nekem – jelentette ki Elijah.
• Értem. Valami pezsgőt? – érdeklődte a főpincér. Más vendégnek ajánlott volna, de ebben az estben inkább az ősre bízta a választást.
• Dom Perignon-t az ezernyolcszázötvenhatos évjáratból – válaszolta egy kis töprengés után az ős.
• Kitűnő választás uram – jegyezte meg Terence, majd távozott, hogy minél előbb leadja a rendelést. A vacsora zavarba ejtő csöndben telt el. Jade nem tudta, hogy mit is kéne mondani, főleg, mivel a kezdeményezései néha meg lettek válaszolva, viszont az esetek többségében határozottan és kíméletlenül gyorsan elvágták őket. Amit erősen csüggedten vett tudomásul. Újra eszébe jutottak a liftben történtek. Valahogy ott, a férfi ölében, a karaji között, annyira magától érthetődő volt, hogy megválaszolta a neki feltett kérdéseket, valamint a csönd is megnyugtató volt. Most viszont hogy mindenki a saját székén ült, zavaróan távol a másiktól és a maga vacsorájának szentelte minden figyelmét a csönd is kezdett nagyon zavaró lenni. Főleg mivel ez nem a jobbfajta volt, mint a liftben, hanem visszautasítással terhes. Így ennek elűzése érdekében Jade gyorsan lehajtotta a poharában lévő pezsgőt, holott nem igazán volt rá jellemző az ivás és tudta, hogyha így tesz, akkor könnyen a fejébe szállhat. Elijah a lányhoz hasonlóan nem tudta, hogy mit is kéne mondania, így aztán nem is szólalt meg. A helyzet számára is rendkívül zavaros volt. Elvégre először próbálta elkerülni Jade-et, aztán a nemrég történtek hatására meghívja vacsorázni. Pedig ez a teljesen spontán cselekvés egyáltalán nem volt rá jellemző. Ő mindig mindent alaposan átgondolt mielőtt olyan lépésre szánta volna el magát, mint ez is. Nem mintha sokat számított volna a vacsora a lánnyal, persze azért nem is volt jelentéktelen. Viszont ezek erősen ellentétes lépések voltak a békés, nyugodott és magányosan eltöltendő pihenési idejének. Mégis valahogy a kínos csönd ellenére is kellemes volt a lánnyal eltöltött idő, mert a szándékai ellenére megnyugtatást sugárzott és Elijah úgy érezte, hogy a magánya, valahogy magába foglalja Jade-et, vagyis inkább alkalmazkodik hozzá.

Terence a szolgálatkész főpincér észlelte az ős és a fiatal lány között beállt kínos hallgatást - így a vendégek érdekében mindenre kész alkalmazottként - bátorkodott kikapcsolni a háttérzenét és helyette bekapcsolni egy kis hangulatos régi tánc zenét, aztán mikor pár vendég a táncnak fenntartott részre vonult egy óvatosan elejtette célzással felhívta erre Elijah és Jade figyelmét is. A lány tétován pislogott a vele szemben lévő férfira. Az ős meg nem is tudta, hogy először megölje Terence-t a szemtelensége miatt, vagy egyszerűen csak legyen neki hálás a problémamegoldó készségéért. Aztán egyiket sem tette meg, hanem felállva Jade elé lépet.

• Szabad? – nyújtott a lány felé a kezét udvariasan.
• Én… persze – mosolygott rá a férfira Jade. Nem igazán tudott táncolni, de szeretett volna szomszédjával ezt tenni és remélte, hogy semmit sem fog elbénázni közben. Elijah a tánc parkettra vezette a lányt és gyöngéden magához húzva kezdte őt vezetni. Jade eleinte a férfi mellkasát nézte, valamint időnként – vagyis inkább nagyon is gyakorta -, lepislogott a lábaira, mert nem akarta elhibázni a lépést, azonban Elijah-nak hála szinkronban mozogtak, pont úgy mintha ezt mindig is együtt gyakorolták volna. Aztán egy még lassabb szám következett, de nem ez a meghitten keringőzős fajta, hanem az összebújós. Elijah egy másodperc alatt döntött és ismét egy spontán cselekvésre szánta el magát. Azt a kezét, ami a lányét fogta a mellkasára vont és ennek hála közelebb húzta magához annak tulajdonosát. Jade szinte hozzábújt az őshöz, jó érzés volt ilyen közel érezi magához valakit. Arcát ismételten a mellkasába fúrta és mélyen belélegezte a jóleső fahéj illatot. Nem is igazán tűnt fel neki, hogy annyira elfeledkezett magáról eközben, hogy a szám már véget ért és másik kezdődött. Úgy vélte, hogy erről a pezsgő tehetett, valamint a testét átjáró zsibbadás. Bár tudata egy hátsó zugában tudta, hogy az inkább szomszédja közelségének volt betudható ez az egész kellemes érzés.
• Elijah? – szólította meg a férfit Jade úgy mint aki álmából ébredt.
• Igen? – dünnyögte az ős a lány liliom illatú hajába.
• Leülhetnék? – harapott az ajkába Jade, mivel nem tudta, hogyan is mondja azt, hogy már kezd fájni a lába. Eddig valahogy ezt nem érezte, de most ahogy ránézett az órára, ami lassan tizenegy órát mutatott tudta, hogy alaposan elmulatta az időt. Ennyit a vásárlásról, gondolta, ám ennek ellenére cseppet sem bánkódott.
• Természetesen – válaszolta az ős magához térve. Valahogy annyira megnyugtató volt a karjaiban tartani a lányt, hogy még arról a nagyon is fontos tényről is képes volt megfeledkezni, hogy az ember, így vele ellentétben sokkal könnyebben elfáradt. Pedig ő aztán oda szokott figyelni az ilyesmire azonban most annyira belemerült a békés liliom illatba, hogy teljesen elfelejtkezett mindenről. Jade próbálta nem kimutatni megkönnyebbülését azt illetően, hogy végre leült, mert a lábában érzett sajgás ellenére nem akarta abbahagyni a hosszúra nyúlt táncot. Valamint hirtelen a fáradtság is igazán megrohamozta őt. Elijah közben intette Terence-nek, hogy hozza a számlát, mivel annak ellenére, hogy Jade próbálta leplezni látta rajta mennyire kimerült. A főpincér természetesen egyből odament és átadta a számlát, Elijah gyorsan aláírta azt és elvette és a zakójának a belső zsebébe süllyesztette a számlához hozzá csatolt papírokat. Amiket Terence ajánlott az ős véleményébe, mivel fontosnak tartotta az oda leírtakat. És visszakapták a kabátjaikat is. Amit Elijah udvariasan a lányra segített. Aztán az ős a karját nyújtotta Jade-nek, aki belekarolt. – Köszönjük a kiszolgálást Terence, itt még minden pont ugyan olyan, mint régen, ami igazán lenyűgöző – jegyezte meg az ős udvariasan.
• Köszönöm. Mr. Mikaelson, mi igyekszünk és remélem máskor is eljönnek, majd hozzánk – mosolyodott el Terence boldogan a nem is annyira burkolt dicséretet hallva. Elijah csak biccentett egyet válaszként. A lifttel lejutottak a földszintre, útjukat ezúttal nem zavarta meg semmilyen áramszünet. Az ős a közelben parkoló autója mellé vezette a lányt. Jade éppen tiltakozni szeretett volna, hogy villamossal érkezett és azzal is megy haza, ám szomszédja megsejtette, hogy mit is akar mondani, így gyorsan kinyitotta előtte az anyósülés ajtaját. Jade tudta, felesleges tiltakoznia. Elvégre Elijah a szomszédja volt, így felesleges lett volna bármilyen érvet felhozni, főleg olyat, ami azt taglalta volna, hogy azért nem bírja őt haza vinni, mert másfelé lakik.

Az utat mindketten a gondolataikba merülve tették meg. Elijah végül leparkolt a lány háza előtt.

• Én… a vacsora fantasztikus volt, a számlának a felét pedig szeretném én állni – mondta Jade.
• Nem szükséges a vendégem voltál – hárította az ajánlatott Elijah szokásos határozott udvariasságával.
• Csak akkor, ha cserébe holnap én, hívhatlak el valahová – jelentett ki Jade. Ha már a férfi nem engedi neki, hogy kifizesse akkor így törlessze neki a dolgot.
• Örömmel – hajtotta fejet az ős. Előre beleegyezve, holott még azt sem tudta, hogy a lány hova akarja őt elhívni. Mégis mi van velem, gondolta közben értetlenül szemlélve saját viselkedését.
• Akkor, holnap ötkor, gyerek át, nem szükséges csengetned egyszerűen csak gyere be – válaszolta Jade vidáman.
• Értem – biccentette Elijah ezzel is kifejezve, hogy megértette. Közben folyamatosan az zakatolt az agyában, hogy a lány behívta őt. Életében először érezte, hogy ez a behívás dolog igazságtalan lehet rá nézve, aminek egy apró része alól a lány most feloldozta őt.
• Jó, remélem, szereted a baseball-t, mert van a közelben egy pálya és holnap lesz az egyik meccs. Amiben néha a testvérem is részt szokott venni, de ugye most a távolléte miatt ki kell hagynia. Még így is rendben van? – kérdezte a lány kissé elbizonytalanodva ugyanis nem tudta, hogy szomszédja szereti e a sportot.
• Szeretem a baseballt és szívesen elkísérlek – válaszolta az ős. Bárhová, tette hozzá gondolatban és egyre jobban meglepődött saját magán a lánnyal kapcsolatban.
• Ha talán késnék, amiben igencsak kételkedek, de ha mégis csak előfordulhat, így akkor ebben az esetben helyezd magad kényelembe nálunk – mondta Jade. – Ami az étteremben történteket illeti… nem akartam olyanba ütni az orrom, ami fájdalmas a számodra – tette rá a kezét Elijah karjára. Remélve, hogy a férfi nem hiszi azt róla, hogy pletykás meg ilyenek. Egyszerűen csak szeretett volna többet megtudni róla annak érdekében, hogy segítsen neki.
• Semmi gond, csak a családom egy kissé… bonyolult esetek. Nem akartalak megbántani azzal, amit mondtam és szerintem nekem kell bocsánatot kérnem a hangnemem miatt – felelte az ős. Tényleg sajnálta, hogy az egyik pillanatról a másikra olyan hihetetlenül mogorván viselkedett.
• Fátylat rá – válaszolta Jade elmosolyodva. – Köszönöm a szép estét és jó éjt Elijah – tette még hozzá a lány és hirtelen elhatározással megpuszilta az ős arcát, majd kiszállt a kocsiból és bement a házába. Elijah pár percig még utána nézett, majd a saját otthona felé vette az irányt. Lezuhanyozott, aztán a pizsamáját felvéve aludni tért. Eddig valahogy fel sem tűnt neki, hogy az ablaka Jade-ék házára néz és ebből következően a gondolatai jó részét a lány töltötte ki.
• Nem hiába mondják, hogy a legrosszabb bolond az öreg bolond – jegyezte meg saját magának az ős sóhajtva. Majd kusza gondolatait nagyjából rendre utasítva tért az álmok birodalmába.

Jade a házba lépve, sóhajtva dőlt neki a becsukódó ajtónak. Igazán jól érezte magát Elijah társaságában, sőt mi több egyszerűen a néha megjelenő zavaró csönd ellenére mérhetetlenül örült annak, hogy a férfi holnap is találkozni szeretne vele, főleg mivel akár vissza is utasíthatta volna őt. De nem tette és ez boldoggá tette a lányt. Aztán az estére gondolva eszébe jutott Peter Thomson figyelmeztető fenyegetése a lány a telefonját elővéve és a lépcsőn felfelé tartva tárcsázta bátyja telefonszámát. Azonban Jason nem vette fel a telefont, hanem csak a hangpostája válaszolt. Jade más esetben hajlandó is lett volna ezt elnézni, mivel ez általában előfordult. Az volt az ilyenkor megszokott formula, miszerint hagyott neki egy hangüzenetet és megvárta még testvére visszahívja őt. Ma azonban nem akart várni, egy gyors és erősen aggódó üzenet után, saját maga megnyugtatása érdekében felhívta Lily-t is. Aki bátyjával ellentétben minden esetben felvette a telefont, most azonban ő sem volt elérhető. Miért nem veszik fel? Történt velük valami? Hova tűntek el mindketten? Jade fejében folyamatosan ezek a kérdések cikáztak, azonban mielőtt belépett volna a szobájába észrevette, hogy a vezetések telefonon van egy hangüzenet. Az egyik készülék egyébként itt volt a folyosón egy kis beugróra téve, a másik pedig a konyhában volt megtalálható. A lány megnyomta azt a gombot, amelynek segítségével meghallgathatja az üzenetet.

• Jade, itt Lily, sürgős dolgom akadt, de megígérem neked, hogy a holnapi baseball meccsre visszaérek – hallotta meg barátnője hangját a lány. Ugyanis általában hármasban mentek oda és Jason, valamint Lily szerves részét képezték a csapatnak. Annak ellenére is, hogy néha kissé – vagyis inkább az esetek legtöbbjében - elvetették a sulykot. - Mit szólnál, ha utána közösen megennénk egy pizzát? Vagy talán megfogadtad a tanácsom a szomszédot illetően és így határozottan mozgalmas más programod lett? Ha így van, akkor csapj a lovak közé – tette hozzá kaján felhanggal.
• Lily – sóhajtott Jade és megcsóválta a fejét.
• Szóval, ha így van, akkor mindent bele és Jason bármit is mond ezzel kapcsolatban ne hallgass rá. Aztán vigyázz magadra és kerüld a temetőket – mondta még Lily és a sípoló hang jelezte, hogy az üzenet itt véget ért. Jade ismételten megcsóválta a fejét és végül egy gyors zuhany után lefeküdt aludni. Csak most tűnt fel neki, hogy az ablaka pont Elijah házára néz. A férfira gondolva ismeretlen melegség járta át minden porcikáját. Felrémlett előtte, ahogy a liftben hozzábújt, ő pedig belélegezte azt a csodálatos fahéj illatot. Ezután a táncra gondolt, amikor Elijah a mellkasára vonta őt. Annyira jó volt, gondolta az emlékre vágyakozva. Ekkor hirtelen eszébe jutott Lily hangüzenete. „…határozottan más mozgalmas programod lett?” Jade pedig mélyen elpirult és az ajkába harapva hajlandó volt elismerni, hogy ez a fél mondat nagyon is megdolgoztatta a fantáziáját. Kíváncsi volt, hogy ez a jól szituált külső milyen testet is rejt magában. Nyilván fenomenálisan néz ki, gondolta a lány elmerengve. De miket is beszélek, elvégre semmi sincs köztük csak egyszerű és barátságos szomszédokként elmentek együtt vacsorázni, aztán meg holnap megnéznek egy baseball meccset! Tromfolta le saját magát. Azonban tudta, hogy tényleg nincs mit tagadnia azon, hogy Elijah jól néz ki, sőt mi több fantasztikusan, elvégre teljesen elfogadható, hogy független felnőtt nőként vonzódik valakihez, akkor is, ha a szomszédja az illető. Azonban úgy vélte, hogy beéri azzal is, hogy Elijah ölelésében lehetett a mai nap folyamán többször is. A többi, majd kialakul, holnap mindenestre még több időt tudunk majd együtt tölteni, töprengett még utolsó éber gondolatával és tudta, hogy nem lenne ellenére az, ha közelebb kerülne a férfihoz. Mert egyszerűen vonzotta őt magához. Ezekkel a gondolatokkal hajtott álomra a fejét.

Másnap Jade munkája végeztével izgatottan indult haza. A mai napon minden csodálatos volt a számára és remélte, hogy a további része még jobb lesz. A tegnapelőtti kis hibái teljesen eltűntek és ismét úgy végezte a munkáját, ahogy annak előtte. Persze mindenki látta rajta, hogy szinte a felhők felett lebeg a boldogságtól. Így aztán még a legszigorúbb orvosok is elnézően mosolyogtak a tegnapelőtti dolog miatt és tudták, hogy most már minden rendben lesz. Amint hazaért egyből lezuhanyozott és a szokásos sport ruháját vette fel. Egy kissé már megkopott farmert, laza zöld pólót és a tornacipőjét, valamint még magára kapott egy vékonykabátot is. A haját copfba fogta és a baseball sapkáján átfűzve hordta, mint általában ilyenkor mindig. Gyorsan bekapott pár falatot és pont mire végzett már hallotta a határozott kopogást és, az ajtó nyílását.

• Szia – sietett az érkezett Elijah elé Jade.
• Szia – viszonozta a köszönést az ős és a lány egyik kezét üdvözlése gyanánt a szájához emelte és apró csókot hintett rá. – Hogy telt a napot? – érdeklődte és valóban kíváncsi volt rá.
• Jól és a tiéd? – kérdezte Jade, aki szokása szerint elpirult szomszédja gesztusa miatt, főleg, hogy az még most sem engedte el a kezét.
• Hasonlóan jól, bár meg kell, hogy mondjam már vártam, hogy ismét találkozunk – vallotta be az ős kedvesen. Tényleg nagyon várta már ezt a találkozót, sőt tőle szokatlan módon még izgult is egy kicsit. Pedig ő aztán tényleg nem az a fajta, de egyszerűen alig várta, hogy újra lássa gyönyörű szomszédját.
• Én is – nevetett fel Jade boldogan. – Jól nézel ki – tette hozzá végigfutatva a szemét az ősön és egy önkéntelen gesztus kíséretében annak mellkasára helyezte a kezét megigazítva a férfi kabátját. Aki szokása szerint elegánsan festett, de mégis a meccshez öltözött. Fekete farmernadrágot viselt - ami finom anyaga miatt, messziről vászonnak látszott -, hozzá illő fekete inget, valamint a zakóját ő is egy könnyed sötét tavaszi kabátra cserélte.
• Fel sem érek hozzád – bókolt Elijah elmosolyodva és megfogta a lány azon kezét is, ami a mellkasán pihent. Amikor kiválasztotta a ruhadarabjait kissé habozott, mivel nem igazán szokott ilyesmit viselni, de úgy vélte, hogy egy baseball meccsre azért mégis illene kissé sportosabban öltözködnie.
• Köszönöm – pirult el Jade ismételten. – De ugye biztos nem baj, hogy nem étterembe megyünk, hanem egy meccsre? – kérdezte tétován felpislogva a nyugodt, ám továbbra is kifürkészhetetlen mogyoróbarna szemekbe. Tudta, hogy már tegnap is megkérdezte ezt, de tényleg nem akarta azt, hogy Elijah rosszul érezze magát csak, mert olyan helyre rángatja, őt a kérésével ahová egyébként nem akar menni.
• Nekem megfelel – válaszolta az ős őszintén.
• Akkor jó – fújta ki a levegőt Jade megkönnyebbülten. – Nem zavar, ha sétálunk? Úgy értem a pálya itt van kétsaroknyira. – Jason, Lily és ő általában mindig gyalog mentek. Igaz, hogy akkor általában barátnője előtte mindig átjött hozzájuk és aztán az út alatt végig ökörködték bátyjával. De valahogy így volt számukra hangulata. Aztán haza is gyalog értek, vagy éppenséggel mentőn mentek a kórházba, mivel Jason vagy Lily beverte valakinek a képét, aki természetesen ezt nem hagyhatta megtorolatlanul. Ezért volt az, hogy annyira jól ismerték a két bajkeverőt a kórházban, vagyis a sürgősségin, mivel heves és cseppet sem finomkodó természetüknek hála gyakori vendégek voltak ott.
• Akkor induljunk – indítványozta Elijah. A pályáig tartó utat kellemes csöndben tették meg. Jade élvezte, hogy a férfi továbbra is fogja a kezét és észre sem vette, hogy a közelségnek hála a szája boldog mosolyra húzódik. Az ős látta, a lány vidámságát, ami őt is magával ragadta, bár ezt jól palástolta, mint általában mindent. Próbált nem gondolni arra, hogy mit is művel éppen. Hanem egyszerűen csak élvezte a társaságot és a meghittséget, amit Jade nyújtott a számára.

A pályán már ott volt pár ember, de mivel ez egy kisebb meccs volt, így nagy általánosságban csak a környékbeliek voltak jelen.

• Jason és Lily is a csapat része – mondta Jade.
• Lily? – húzta fel a szemöldökét az ős kérdőn, bár a Terence által adott iratokból már tudta, hogy ki is a nő, de inkább adta a tudatlan, főleg mivel kíváncsi volt arra, hogyan is jellemzi őt Jade. Egyébként sok érdekes adatott megtudod, bár valahogy sejtette, hogy nem mindent.
• Lily Larsen, a világ legjobb barátnője – válaszolta a lány magától érthetődően. – Még nem látom, de ő is itt lesz ma és biztos vagyok benne, hogy játszani fog – tette hozzá és aztán homlok ráncolva nézett a hirtelen kisebb tömegbe összegyűlő játékosokra. Látta, hogy Harry – testvére csapatának kapitánya – ordítozik a másik csapat vezetőjével – Johnsonnal - valamiről. Ez nagyon is szokatlan látvány volt, ugyanis a férfi ezt általában inkább a csapatára hagyta. Elijah követette a lány tekintetét.
• Menjünk oda? – ajánlotta a lánynak udvariasan.
• Igen, azt hiszem az lesz a legjobb – mormolta Jade és az őst magával húzva indult el a tömeg felé.
• Nem igaz, hogy nehezetekre esik tíz rohadt percet várni arra még Lily ide ér – ordította Harry mérgesen.
• Mit érdekel minket, hogy Larsen hol kódorog a szokása szerint eltűnt Westonnal egyetemben? Készüljetek fel és máris kezdünk – válaszolta a másik csapat kapitánya határozottan.
• Szerintem tíz percet még igazán bírsz várni – szólalt meg Jade halkan.
• A kis Weston már meg is érkezett, nocsak, nocsak. Kísérőd is van? A bátyád meg látom gyáva volt eljönni – gúnyolódott Johnson. Elijah vetett egy komor pillantást a férfira, aki erre jól láthatóan megremegett, de mivel nem akarta, hogy egy ilyen jött ment alak miatt gyávának nézzék így folytatta, amit elkezdett, bár erős félelem környékezte meg.
• Tudomásom szerint semmi közünk egymáshoz, így nem tartozik rád, hogy kivel is vagyok! Azon kívül ne merészeld gyávának nevezni a bátyámat – mondta Jade kissé dühösen. Egyszerűen nem tűrhette, hogy ez a férfi ilyenek mondjon az ő rokonairól, főleg, hogy ezt minden egyes alkalommal eljátszotta. Ráadásnak Elijah támogató jelenléte sokat segített a lánynak azért, hogy a sarkára álljon, mert valahogy érezte, hogy bármi is adódna, a férfi megvédené őt.
• Mert mi lesz? Rám uszítod a pasidat? Vagy talán megütsz? – röhögött fel a férfi.
• Ő nem, de én szívesen beverem azt a nagy pofádat, de úgy, hogy utána a világ legjobb sebész se tud majd helyrehozni – fogta satuba a férfi fejét a megjelent Lily. – Szóval most legyen nagy a szád és ismételed el, hogy mit is mondtál Jade-nek – szorította meg még jobban Johnson nyakát, akinek az arca kissé lilás árnyalatot vett fel a levegőhiány miatt. Természetesen egyből mindenki meghúzta magát a nő megjelenésével, mivel ismerték és tudták, hogy nem tanácsos kekeckedni vele, főleg mivel igencsak könnyen nyolc napon túl gyógyuló sérülés lehet a vége. És mivelhogy az esetek legtöbbjében határozottan nem Lily sérült meg súlyosan.
• Sajnálom – préselte ki a szavakat a fuldokló félben lévő személy.
• Nem hallottam – vigyorodott el Lily.
• Sajnálom, oké? – ordított kiakadva Johnson.
• Még egy ilyen és nem úszod meg úgy, mint múltkor – intett a férfi begipszelt karjára a nő, majd ezzel a fenyegetéssel el is engedte áldozatát, mire az egyensúlyát vesztve dőlt el, mint egy zsák. – Akkor remélem, most már kezdődhet az a meccs, és nem hiába kellett lejátszanunk ezt a szánalmas közjátékot – vetett egy pillantást a körülötte lévőkre, akik egyből heves bólogatásba kezdtek.

• Lily azért visszafoghatnád magad egy kicsit, mert egyszer felfog jelenteni téged – jegyezte meg fejcsóválva a melléjük lépő nőnek Jade.
• Ez? Ugyan már, még a nevét sem tudja leírni és az összefüggő beszéd sem megy neki – legyintette Lily lefitymálóan, közben vetett egy érdeklődőt pillantást barátnője kezét fogó férfira.
• Lily Larsen, ő Elijah Mikaelson, Elijah ő Lily, akiről már meséltem neked – mutatta be egymásnak a két felet.
• Érdekes neve van Elijah – jegyezte meg Lily a kezét nyújtva és szórakozottan felhúzta a szemöldökét mikor az ős megszorította azt, aztán pedig ráadásnak még udvariasan kezet is csókolt neki.
• Lehetséges – értette egyet a nővel Elijah.
• Menjetek és üljetek le – mosolygott rá Jade-re Lily kedvesen.
• Kéz és lábtörést – ölelte meg barátnőjét a lány, aki egy pillanatra visszaölelte őt majd elengedte.
• Kösz – forgatta meg a szemeit Lily. Jade Elijah keze után tapogatózott és boldogan elmosolyodott, amikor a férfi megfogta és gyöngéden megszorította azt. Lily őket látva elvigyorodott. Amikor a lány és az ős éppen elindultak volna a nő még utánuk szólt. – Elijah, ha lenne annyira ostoba és esetleg összemerné törni Jade szívét, cserébe én is így fogok tenni a magáéval – szögezte le Lily határozottan és lehetett látni rajta, hogy egyáltalán nem viccel és nem puszta üres fenyegetésről van szó.
• Lily! – nézett barátnőjére kissé rosszallóan Jade.
• Értettem, Miss. Larsen – biccentette az ős.
• Lily és aztán vigyázzon rá – közölte a nő.
• Elijah és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni ennek érdekében – válaszolta a kimondatlan tegezésre az ős és végre Jade és ő lementek a pályáról, hogy jó helyet keressenek maguknak.
• Amit Lily mondott… – vetette fel Jade félénken, hogy bocsánatot kérjen barátnője viselkedése miatt, ám a férfi leintette őt mielőtt folytathatta volna.
• Megértem és semmi gond – zárta le a bocsánatkérést Elijah udvariasan, ám nagyon is határozottan. Értette, hogy a nő félti Jade-et és bármire hajlandó érte, akár még arra is, hogy megtámadja őt. Ami azért tényleg lenyűgöző volt. Látta, hogy mind Lily, mint Jade úgy néznek egymásra, mint két testvér és ha szükséges lett volna tudta, hogy mindketten kiállnánk a másikért. Az ősnek erről saját testvérei jutottak eszébe. Nem sok olyan pillanat volt az életükben, amikor kiálltak volna egymásért. Persze azért akadt, de ez mégis inkább a kivételesen ritka alkalmak egyike volt. Ezért egy kicsit irigyelte szomszédját, de mikor a lány lelkes arcára nézett ez az érzés már el is párolgott úgy mintha soha nem is létezett volna.

A meccs igazán izgalmasan telt el és nem igazán megdöbbentő módon Lilyék csapata nyert. És azon kevés alkalmak egyike volt, amikor nem robbant ki tömegverekedés Lily és Jason miatt. Főleg mivel utóbbi nem is volt jelen. Aztán Jade és Elijah kettesben indultak hazafelé a besötétedett úton, amit az alig látszó csillagok, valamint lámpák fénye tört meg. A lány indulásuk előtt még felvetette barátnőjének, hogy tartson velük, de az vigyorogva visszautasított az ajánlatott és a szemöldökét célzatosan felvonva kívánt „Jó éjszakát”. Aminek hála Jade teljesen zavarba jött, főleg mivel a beszélgetés után Elijah teljesen magától érthető módon ismét megfogta a kezét.

• Köszönöm, hogy elmehettem veled, igazán élvezetes meccs volt – állt meg a lányék járdájának a szélén az ős.
• Örülök, hogy így gondolod – pillantott fel Jade. A sötét csak még jobban kiemelte zöld szemeit. – Szerintem kiérdemelted ezt – vette le a sapkáját a lány és lábujjhegyre állva a férfi fejére helyezte azt.
• Igazán megtisztelő – mosolyodott el Elijah. – Szép álmokat, Jade – pillantott a lányra, aki annak érdekében, hogy megtartsa az egyensúlyát apró kezeivel az ős mellkasának támaszkodott.
• Neked is Elijah – válaszolta Jade kedvesen és ismételten megpuszilta a férfi arcát. Majd nevetve hátralépett és egy intés után már a háza bejárata felé vette az irányt. Elijah pedig hasonlóan cselekedett, mivel tudta, hogyha még ott marad, akkor a lány után megy, azt pedig még nem szerette volna. Vagyis szerette volna, de úgy, hogy a lány is ugyan úgy akarja, mint ő. Bár abban most sem lett volna hiány, mégis inkább várt, mert nem akarta, hogy egy futó és nyilván élvezetese este után megszűnjön az, ami köztük kialakulni látszott.

Jade teljesen elvarázsolva lépett be a házába. A konyhába lépve észrevette, hogy egy új hangüzenete van. Megnyomta a fogadás gombot.

• Sajnálom, hogy nem voltam elérhető, de lemerült a mobil. Ne aggódj, minden rendben van velem, remélem, hogy veled is. A szomszéd fickóról nem mondtál semmit. Milyen? Sikerült már megoldanod az össze problémáját? Ahogy téged ismerlek, mindent megteszel ez ügyben. Ne felejtsd el, hogy ne dőlj be mindenféle trükknek, mert lehet, hogy csak ki akar használni. Szeretlek és két nap múlva otthon vagyok – hallotta meg Jason üzenetét.
• Nem akar kihasználni – csóválta meg a fejét Jade határozottan tagadva bátyja felvetését, de tudta, hogy ezt majd szemtől szemben is el kell majd ismételni párszor, vagyis inkább nagyon is sokszor. Ezután felfelé vette volna az irányt, de rájött, hogy nem vitte ki a szemetet. Így aztán alig félpillanatnyi tétovázás után felkapta a zsákot, ami már gondosan oda volt készítve és a hátsó ajtón kilépve a nagy kuka felé vette az irányt. Amikor kidobta azt és megfordult, hogy visszamenjen egy ismeretlen férfival találta szembe magát.
• Maga, hogy került ide? – kérdezte Jade félve hátrálva egy lépést. Azonban ekkor hátulról is beleütközött valakibe.
• Jason Weston húga nem igaz? – kérdezte a mögötte lévő. A lány pedig nem tudván mit tegyen a ház felé próbált mennie, de a két férfi bekerítette őt.
• Honnan tudja? És mit keresnek itt? – kérdezte a lány egyre jobban megrémülve.
• Nem érdekes, már nem fog számítani – vigyorodott el csúfondárosan az egyik és hirtelen a lány mellett termet. Mire Jade ijedten felsikított és erősen próbált kitérni a támadás elől, azonban végül nem sikerült neki, ahogy a visszavágás sem. Így már csak azt vette észre, hogy az egyik támadó lefogja a másik pedig megharapja őt. Egyáltalán nem értette, hogy mi is történik vele. És ahogy a vér fogyott a szervezetéből úgy csökkent az ereje is, egyre laposabbakat pislogott és már meg kapálózni sem volt képes. Utolsó erejével még látta, amit Elijah lerántja róla a támadóit, majd aztán elnyelte őt a nehézzé váló és nagyon is hívogató sötétség.