3. fejezet

Összezárva

„Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni.” Vavyan Fable

Jade hullafáradtan vánszorgott ki az ágyából, ez nagyrészt azért volt, mert szinte óránként felébredt, másrészt mert kezdte érezni, hogy mostanában egy csöppet túlhajszolta magát. És ezért aztán valamilyen szinten hálát adott annak, hogy ma szabadnapos volt. Azt tervezte, hogy kitakarítja a házat, mivel ez a feladat ezen a héten rá hárult és végül aztán elmegy egy kicsit vásárolni. Tudta, hogy ez már végkép nem normális dolog, mivel az az lett volna, ha alszik egy kicsit, de egyszerűen nem tudott, mert félt. A rémálmaira továbbra sem emlékezett, de az érzésekre, amik közben kísérteték őt azok továbbra sem akartak elmúlni és egyszerűen megőrjítették őt. Gyorsan összeütött magának valami reggelit, amiből csipegetett egy kicsit, de nem igazán kívánt semmit. Viszont ennek ellenére megpróbálta leerőltetni, mert nem akarta, hogy a saját munkahelyére kerüljön ezúttal betegként. Főleg, mivel biztosra vette, hogy a kollégái teljesen eltúlozták volna az iránta való aggódást és a kedves főnővér értesítette volna Lily-t, akinek az ő leszidása után első dolga lett volna nyomban szólni testvérének. Ami csak még rosszabbá tett volna az egész helyzetet. És Jade ezt mindenféleképen el akarta kerülni. Ezért aztán - mint ahogy eddig mindig is tette -, megpróbált megbirkózni a saját gondjaival, mert ezekben – legalábbis véleménye szerint - nem tudott volna senki segíteni rajta. Maximum csak annyira, hogy alaposan leütik őt és akkor végre kialudja magát, de ugye aztán lett volna a plusz ajándékként adott fejfájás, ami aztán tényleg taszítóvá tette ezt az egészet. Szóval maradt a néma tűrés és a tettetés az iránt, hogy minden rendben van. Persze néha úgy érezte rutinból tud mosolyogni bármikor és bárkire, mivel ez szinte a munkájával járt. Azonban ezek az arcmimikák valójában nem voltak igaziak, vagyis inkább nem mindig, mert azért voltak őszinte pillanatok is, bár mostanában tényleg nem sok. Az ilyen kivételes dolgok közé tartozott, amikor testvére jelen volt, mert akkor tetetnie sem kellet a jókedvet, mivel az ő közelében egyszerűen mindig vidám és boldog volt. Jason valahogy ilyen hatással volt rá, amit egyáltalán nem bánt. Valamint a maga módján Lily is olyan volt számára, mint egy testvér. Mert tudta, hogy barna hajú barátnőjére bármikor számíthat és az sok mindenben támogatta őt. Mint ahogy azt a tegnapi beszélgetésük is mutatta. Jade-nek újra eszébe jutott barátnője tegnapi javaslat és ennek hatására mélyen elpirult. Aminek legfőbb oka az volt, hogy tényleg elment volna vacsorázni a férfival, vagy csak úgy beszélgetni vele. Lehetőleg olyan körülmények között, amikor Elijah sem zárkózik el tőle úgy, mint ahogy azt az előző nap tette. A lány ugyanis biztosra vette azt, miszerint a férfi a tegnapi ellenére igazán remek beszélgető partner. De persze Lily sokkal többet javasolt neki, de barátnője már csak ilyen volt. Általában ha szüksége volt valakire, akkor azt megszerette, majd utána vége volt számára a dolognak. Mivel nem igazán volt a tartós kapcsolatok híve. Ez volt Lily, akit Jade néha kissé kegyetlennek tartott, de mindennek ellenére szerette őt. Ezért aztán, hogy gondolatait fókuszálni tudja neki látott a takarításnak. Aminek az ideje egyszerűen borzalmasan vánszorogva telt el. Legalábbis a lánynak olyan érzése volt, mintha alig haladna vele valamit.

Elijah az előző naphoz hasonlóan szintén nagyon kipihenten ébredet és arra gondolt, hogy igazán meg tudná szokni ezt az életet. Persze tudta, hogy testvérei előbb utóbb hiányoznának neki. Sőt egy idő után nyilván nagyon is. Még mindannak ellenére is, hogy nem tudnának túlzottan sokáig vagy akárcsak egy normális szó erejéig együtt maradni. Nyugisan és semmit el nem kapkodva öltözött fel. Sötétszürke nadrágot, fehér inget, a nadrághoz illő mellényt és zakót vett fel. Megigazított a ruhájához szintén alkalmazkodó nyakkendőjét és megszemlélte magát a tükörben. Pont megfelelő mára, gondolta elégedetten. Mivel a tegnapi elhatározása szerint a mai napot csak és kizárólag az üzletnek fogja szentelni, valamint ezen kívül még szándékában állt megnézni egy éttermet is. Amit régen kimondottan kellemesnek talált és mivel egy felső szinten volt, így még a kilátás is igazán lenyűgöző volt számára. Legalábbis akkoriban és remélte, hogy a hely az óta nem vesztette semmit egykori varázsából, így tehát ennek kiderítse céljából telefonon lefoglalt magának egy asztalt vacsorára. Felemelte a kulcsait és lépet volna ki a házából, de a szeme sarkából meglátta a precízen a nappali kisasztal közepére helyezett süteményes tányért, amit Jade hozott át neki tegnap reggel. Sóhajtva ült le a kanapéra pár perc töprengés után - amit a tányért intenzív figyelése tett teljesé -, nemes egyszerűséggel felemelte a süteményes tányért és a konyhába sétált vele azzal a határozott szándékkal, hogy kidobja azt. Azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát és inkább a hűtőbe tette be. Mivel felrémlettek előtt a lány kedves zöld szemei, amit a tegnap reggel odaadja neki ezt. Ezután a furcsa kis közjáték után végre az autójába beülve a belváros felé vette az irányt, hogy megvalósítsa a mai napra tervezett elképzeléseit.

Jade dolga végeztével lezuhanyozott és átöltözött. Mélybarna fehérneműt vett fel. Valamint egy barna bársonyszoknyát, ami valamivel a térde alatt ért véget. Ehhez egy hozzá illő blúzt választott, valamint egy könnyű nyári vajszínű kabátot. Felvette hozzá kedvenc alkalmi cipőjét, aminek kicsivel magasabb sarka volt, mint ami tőle megszokott volt, de szerette ezt viselni, mivel nagyon is kényelmes volt. Mikor belenézett a tükörbe nem igazán értette, hogy miért is öltözött ki ennyire egy egyszerű vásárláshoz. De végül is azzal nincs semmi probléma, ha néha napján egy kicsit elegánsabban néz ki. Mivel alapjában véve jobban szerette a kényelmes és praktikus ruhákat, amikben akár baseballozni is elmehetett, ha Jason-nek úgy tartotta kedve. Felemelte a kocsi kulcsait azonban egy fél pillanattal később inkább meggondolta magát és letette őket. Mivel úgy gondolta inkább villamossal teszi meg az utat. Ezért aztán megtette a tizenöt perces sétáját a temetőtől távol eső megállóig és ott felszállt az arra halladó villamosra. Aztán a megfelelő helyen lepattanjon róla. Egyébként ezt imádta a legjobban, San Franciscóban, a villamosokat. ahogy az emberek természetes könnyedséggel ugrottak róla le és fel, még az idősebb emberek is. Jade körülnézett a sok butikon és azon kezdett vacillálni, hogy vajon melyikbe is kéne betérnie. A legtöbbet kapásból kiejtette a listájáról, mivel olyan horribilis árak voltak, amikre neki nem igazán volt keresete, valamint igénye sem. Ugyanis a ruhák sem igazán nyerték el a tetszését. Ilyenkor töprengett el azon, hogy vajon mégis ki vehet meg ilyen borzalmasan abszurd ruhákat, de úgy vélte, hogy azért csak van emberek, aki megtesz, ha már kint van a kirakatban. Pont, amikor végre döntésre szánta el magát a lassan szürkülődő fényben a nagy tömegben észrevett egy ismerős arcot. Ez pedig nem volt más, mint újdonsült szomszédja. Jade automatikusan felé vette az irányt. Szabályszerűen olyan érzése volt mintha valami vonzaná Elijah felé és bár nem értette, hogy mi is lehet ez a titokzatos dolog mégis engedelmeskedett neki. A férfi láthatóan nem vette őt észre, mert pont akkor tért be az egyik épületbe. Jade pedig gyorsabbra fogta a lépéseit és utána sietett. Végül úgy sikerült utolérnie a férfit, hogy annak várni kellet a liftre. Amikor meglátta, hogy szomszédja beszállni a szerkezetbe kicsit elbizonytalanodott, mert nem kimondottan volt oda a szűk helyekére és egy lift bármennyire is tágas legyen, akkor is kicsi volt számára. Mégis aztán összeszedte a bátorságát és minden fenntartása ellenére belépet a férfi után.

• Jó estét – mosolygott rá szomszédjára Jade és igyekezett, hogy ne látszódjon rajta az, hogy ideges. Ami annak volt tudható, hogy úgy érezte, mintha a falak éppen össze akarnák őt nyomni, de megbirkózott vele. A következővel biztatta magát: Mit nekem pár perc liftezés?
• Önnek is – biccentett Elijah. Nem igazán számított arra, hogy itt fog ismételten találkozni a lánnyal. Észrevehetetlenül végigfutatta rajta tekintetét és elkönyvelte magában, hogy Jade-nek kifejezetten jól áll a sötétbarna szoknya és blúz. Amik kiemelték karcsúságát. Valamint a magas sarkú cipő segítségével magasabb is lett és formás lábait is nagyon előnyösen hangsúlyozta ki. Szőke haja lágy hullámokban omlott a hátára és zöld szemeivel kedvesen pillantott az ősre. Igazán elbűvölő, ismerte el magában Elijah. Annak ellenére is, hogy a lány most kissé sápadtabb volt, mint tegnap reggeli beszélgetésük alkalmával. Az ős ezt az idegeskedés számlájára írta. Egyébként igazán érdekelte volna, hogy mégis ki lehet az a szerencsés, aki miatt ennyire kiöltözött a lány. – Csodálatosan fest ma Miss. Weston – bókolt a lánynak automatikusan.
• Köszönöm – pirult el Jade és zavartan lehajtotta a fejét. Az ős lenyűgözve figyelte a vele szemben lévő törékeny szépséget. És csodálkozva fedezte fel a féltékenység szikráját annak ismeretlen partnerével szemben. Jade, aki tényleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyeneket mondjanak neki megszólalni sem tudott az előbbi hálálkodó szón kívül. Ugyanis nem igazán tudta, hogyan is hozakodjon elő azzal, hogy ő csak Elijah után jött ide. Számára az csak még zavarba ejtőbb lett volna. Mert, hogy hangzott volna az, hogy „Megláttam és a vásárlási szándékomat elfelejtve igyekeztem ön után” Egyszerűen abszurd volt ez az egész. Azonban mielőtt bármi ilyesféle dologgal előhozakodhatott volna az őket felfelé szállító szerkezet világítása pislákolni kezet, majd maga a lift megállt, mégpedig két emelet között.

Elijah szokásos nyugodtságával lépett a lift kezelőfelületéhez és megnyomta a segélyhívó gombot. Pár pillanat múlva egy meg lehetősen zavart férfihang közölte vele, hogy már folynak a munkálatok, de azok sajnos eltarthatnak egy ideig, mivel a legnagyobb problémát most az jelenti a számukra, hogy elment az áram és mivel nincsen tartalék generátoruk, ezért bizonytalan ideig megállt a lift is. Ráadásnak nem csak abban az épületben történt ez ahol ők voltak, hanem a város ezen részében teljes lett a sötétség. Így aztán miután Elijah gyorsan lerázta az egyre nagyobb ostobaságokat össze-visszahebegő férfit Jade felé fordult. A beszélgetés közben nem igazán csodálkozott azon, hogy a lány nem szól semmi, csak idegesen veszi a levegőt, mivel ezt annak tudta be, hogy nyilván aggódik azért, mert így lemaradhat a randevújáról. Más nőnél persze toporzékolást és kiabálást várt volna ezért, de valahogy nem igazán volt meglepő a számára, hogy Jade nem így tesz. Egyszerűen nem illet volna bele abba a képbe, amit rövid ismeretségük alatt megalkotott róla. Viszont arra egyáltalán nem számított, hogy a lány az egyik sarokba kuporogva térdeit átkarolva vesz egyre jobban kapkodva a levegőt. Leguggolt elé és a szőke tincseket óvatosan arrébb simítva kereste a zöld szemeket. Mikor találkozott a pillantásuk igazán megsajnálta a lányt és legszívesebben magához ölelte volna annak érdekében, hogy eloszlassa a pánikot, ami felgyülemlett benne. Mert tisztán látta, hogy Jade zöld szemeit elöntötte a félelem bénító sugara.

• Én… nekem… klausztrofóbiám van – nyöszörögte Jade halkan, mintegy megmagyarázva a saját, kissé heves reakcióját.
• Értem, nem kell aggódnia, már dolgoznak a problémán és nemsokára kijutunk innen – biztosította a lányt Elijah. Egy hűvös pillantást vetve a liftajtóra mintha az tehetne szomszédja felmerült félelméről. Ami persze részben igaz is volt.
• Ha elmegy az áram, akkor még egy darabig itt leszünk, mivel a szerelés mindig sokáig eltart – szipogott fel Jade, de igyekezett rá, hogy ne sírja el magát és arcát visszahajtotta a térdére, mivel a falak ismételten nagyon közeledni kezdtek hozzá. A következő pillanatban már csak azt érezte, hogy valaki leül mellé és magához húzza őt. A lány pedig védelmet keresve szorította az arcát Elijah mellkasának és már az sem igazán érdekelte, hogy így a kényelem szempontjából a férfi ölébe kellet ülnie. Pedig más esetben egyértelműen zavarban lett volna e miatt. De most nem, mivel a gondolatait még mindig az egyre szűkösebbé váló tér töltötte ki. Közben ennek elűzése érdekében belélegezte szomszédja illatát, ami a friss fahéjat idézte és nagyon is kellemes volt számára. Kezeit a kényelmes helyezkedés szempontjából megtámasztotta a férfi mellkasán, sőt kissé bele is kapaszkodott annak mellényébe.
• El is felejtettem, hogy milyen elmaradott néha a technika ezen irányú fejlődése – jegyezte meg Elijah annak érdekében, hogy elterelje a karjaiban lévő lány figyelmét a félelméről. Kicsit kényelmetlen volt számára a helyzet elvégre ő csak megvigasztalni akarta Jade-et, közben azonban nem hitte volna, hogy az annyira fél, hogy nem fogja beérni az ölelésével, hanem egyből az ölébe ül. Mindenesetre az egyik kezét Jade hátára tette a másikat meg egy ideig habozva a levegőben tartotta majd a lány combjára helyezte a kényelmesebb fogás érdekében. Persze tehette volna annak csupasz térdére is, de az még intimebb lett volna. Kissé rosszallóan gondolt saját magára azért, mert a helyzet ellenére igazán élvezte azt, hogy Jade szorosan hozzá simult. Ennek hála közvetlen közelről tudta belélegezni az illatát, amiről a liliom jutott az eszébe. Nem értette, hogy hogyan is lehet ennyire kicsinyes ebben a helyzetben, hogy magára és önön vágyaira gondol, holott a lánynak nyilván udvarlója van és most csak a félelme csillapítása érdekében kereset vigaszt annál a személynél, aki elérhető közelségben van. Elijah ennek erősen ellentmondva igazán kételkedett abban, hogy máshoz is így odabújt volna a lány, mivel mindezt inkább annak tudta be, hogy szomszédok és ezért könnyebben megbízik benne, mint ahogy azt másban tenné hasonló helyzetben, akkor is még alig két napja találkoztak először. És egyáltalán nem tudta, hogy ezekre a gondolatokra miért is fájdul meg a szíve egy kicsikét. Elvégre tényleg nem vágyott kapcsolatra és ennek erősen ellentmondva mégis olyan helyzetbe sikerült kerülnie, hogy egy csodaszép lány bújik hozzá védelmet keresve. Azért igazán döbbenetes, hogy pont olyankor történik vele az ilyesmi, amikor elhatározza a nyugodt életet fog élni.

• Ha megenged nekem egy kérdést, akkor miért használta a liftet, hogyha tudta a félelmét ez iránt? – érdeklődte Elijah. Egyrészt, mert valóban érdekelte a válasz, másrészt, hogy ha beszélgetésbe elegyedik a lánnyal, akkor annak talán sikerül háttérbe szorítania a félelmét. Jade a férfi mellkasáról felpillantott a mogyoróbarna szemekbe. Kezeit azonban nem emelte el annak mellkasáról és az őst sem igazán zavarta a lány apró kezeinek az érintése, sőt mondhatni nagyon is jól esett neki.
• Én… csak beszélgetni szerettem volna önnel – jegyezte meg a lány tétován.
• Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét az ős.
• Igen, tegnap elküldött és… szerettem volna még beszélgetni önnel úgy, hogy ne tudja kimenteni magát – szedte össze a bátorságát Jade. Nem tudta, hogy mi teszi, de úgy vélte a falak már nem akarnak közeledni felé.
• Sajnálom, ha udvariatlan lettem volna – jegyezte meg Elijah udvariasan. Tényleg nem akarta megbántani a lányt csak akkor nem vágyott a társaságára, ám valahogy most itt a liftben kezdte meggondolni magát ezt illetően. Mégis miért érzem így magam a közelében?
• Nem volt az – rázta meg a fejét Jade elmosolyodva. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellet hoznom csak azért, mert kiborultam – tette hozzá félénken.
• Semmi gond, ne kérjen olyasmiért bocsánatot, amiről nem tehet – nyugtatta meg a lányt a helyzetet illetően Elijah. Pár perc csönd következett ez után, amit egyikük sem igazán igyekezet megtörni. Jade a férfi mellényének egyik gombjára függesztette a tekintetét és zavartan kezdte azt babrálni a kezeivel. Tudta, hogy most neki szépen ki kéne szállni szomszédja öléből, összeszednie magát és heves pirulások között biztosítani a másikat, hogy többet nem fog ilyen zavarba ejtő dolgot elkövetni ellene, mégis… mégis egyszerűen nem akarta megtenni. Nagyon is kényelmesen érezte magát Elijah közvetlen közelében és most, a félelme csillapodásával, remélni kezdte, hogy jó sokáig el fognak húzódni az árammal kapcsolatos munkálatok. Elijah érdeklődve függesztette a lányra a tekintetét, aki továbbra is az ölében ült, de immár sokkal nyugodtabb állapotban, mint az előbb és nagyon úgy látszott, hogy nem igazán szándékozik felállni onnan. Amit az ős tulajdonképpen nem is igazán bánt.
• Elijah… - nézett fel zavartan az érintett mogyoróbarna szemeibe Jade, mert meg akarta kérdezni, hogy miért is él egyedül a férfi. Azonban közben valahogy kiment a fejéből, hogy ő bizony éppen annak ölében ül és, hogy ez által mennyire közel is vannak egymáshoz így szinte az ős ajkaira lehelte annak a nevét.
• Igen? – érdeklődte Elijah és ajkai akaratlanul is szinte súrolták Jade ajkait. Tetszett neki, ahogy a lány kiejtette a nevét, egyszerre volt lágy és sokat ígérő. A barna és a zöld tekintet találkozott és mindketten ugyan azt akarták. Mégpedig azt, hogy szűnjön meg közöttük az a kevéske távolság is, ami megmaradt. Azonban mielőtt bármelyikük is megtehette volna az utolsó lépést ennek érdekében a lift pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy folytassa az útját felfelé. Jade zavartan elkapta a pillantását Elijah mogyoróbarna szemeiről, majd elpirulva felállt, megigazította a szoknyáját és a kissé felgyűrődött blúzát. Valahogy az áramszünettel érkezett fesztelen viselkedése eltűnt és a lábujjától a fejetetejéig elpirult. Nem is értette, hogyan is viselkedhetett így. Főleg, hogy ez által majdnem csókolózott a férfival úgy, hogy semmit sem tud róla. Ennek ellenére a szíve hevesen dobogott és mindenegyes porcikájával azt kívánta, hogy bárcsak kitartott volna még egy ideig a váratlan áramszünet. Az ős is felállt, kimért mozdulatokkal söpörte le a zakójáról a láthatatlan szöszöket, valamint kisimította az ingét és a mellényét is. Úgy téve mintha az előbb nem történt volna semmi érdemleges és nem azt fontolgatta volna, hogy birtoka veszi azokat a hirtelen nagyon kívánatossá váló ajkakat. Valamint a meg nem történt esemény miatti csalódottságát is igyekezet legyűrni magában. Elvégre nem veszítheti el a fejét csak azért, mert egy vonzó fiatal nő az ölében ült pár percig. Ennek ellenére a gondolatai folyamatosan a majdnem csók körül jártak.

A lift egy pityegéssel jelezte a benne tartózkodóknak, hogy végre megérkezett. Elijah udvariasan maga elé engedte a lányt, aki lehajtott fejjel sétált ki a férfi előtt. Ennek köszönhető szinte beleütközött egy másik személybe.

• Bocsánat – hebegte Jade felpillantva.
• Semmi gond, kisasszony – vigyorgott rá a férfi nyájasan, kivillantva hófehér és nagyon is vakító fogait. Elijah-nak nem volt szimpatikus a velük szemben megjelent személy, így egy könnyed mozdulattal karolta át Jade derekát és húzta őt magához. Sejtette, hogy bárki is legyen az, aki miatt a lány így kiöltözött az nincs itt, mivel biztosra vette azt, hogy nem az elütök lévő személy az. Valamiért nem akarta, hogy a lány itt maradjon az ismeretlennel pont azért, mert érezte, hogy egy bajkeverővel van dolga, az ilyen alakokat pedig jobb volt vagy azon nyomban megölni vagy nagy ívben elkerülni. És mivel előbbit nem igazán szándékozott Jade szeme láttára, inkább utóbbit választotta.
• Elijah? – fordult zavartan az ős felé Jade. Nem értette, hogy miért húzta őt magához a szomszédja, de jól esett neki a karjai védelmében lenni. Különösen úgy, hogy a velük szemben lévő személytől kirázta a hideg, akkor is, ha az csak pár szót mondott neki, mert mindennek megerősítésére valami nagyon is fenyegetőt érzett és határozottan nem Elijah felől.
• Menjünk, Jade – irányította a lány az étterem bejárata felé az ős. Szándékos tegezésre váltva annak érdekében, miszerint bárki is legyen a másik az ebből meg tudja, hogy a lány az ő védelme alá tartozik. Elijah nem tudta, hogy ember, avagy természet feletti lény e a velük szemben lévő személy. Ha utóbbi is lett volna úgy látszott, hogy nem tudja, hogy ki is ő, mivel akkor ebben az esetben egyszerűen csak félreállt volna az útjából, a helyett, hogy keresztezi azt. Vagy ha valamilyen ostoba indítatásra mégis megteszi, akkor egyszerűen csak bocsánatot kért volna a zavarásért. Azonban egyik sem történt meg. Így Elijah úgy vélte, hogy a velük szemben lévő férfit egyszerűen csak nem érdekelte az, hogy kicsoda is ő, ami azért elégé zavaró volt. Mindenestre legyen bárhogy is egyáltalán nem akarta azt, hogy a kelleténél több ideig legyen Jade közelében.
• Jade? Csak nem Jade Weston? – intézte a lányhoz a szavakat az ismeretlen idegen közelebb lépve.
• Ismerjük egymást? – kérdezte Jade erősen kételkedve ennek a lehetőségnek a valószínűségében.
• Oh, hát tényleg kegyed lenne az… Micsoda szerencse! Mi nem ismerjük egymást, viszont a bátyjával találkoztam már az egyik munkája kapcsán – engedett meg egy futóan fenyegető mosolyt az idegen.
• Valóban? – kérdezte a lány holott már szabadulni akart a férfi társaságától. Elijah is hasonlóan érzett és ezért aztán bátorkodott közbeszólni a beszélgetésbe. Egyrészt, mert sértette őt az, amit a férfi az ő jelenléte alatt megengedte magának. Másrészt mivel a beszélgetés előrehaladtával egyre erősebben akarta Jade-et távolt tartani az ismeretlen személytől.
• Mennünk kéne, mert az áramkimaradás miatt már így is késtünk az asztalfoglalással – jegyezte meg az ős a maga kimért és ellentmondást nem tűrő stílusában.
• Igen, persze, bocsásson meg, de mennünk kell – fordult az ismeretlen felé Jade örülve, hogy Elijah-nak ilyen hatásos kimentő ötlete támadt a számukra. Habár lassan kezdett eljutni arra a szinte, hogy egyszerűen csak lelépett volna, de ennek ellenére azért, maradt, mert valamiért biztosra vette, hogy szomszédja megvédeni őt, bármi is történjen.
• Még egy percre, átadna a bátyának egy üzenetet? – lépett a pároshoz még közelebb a férfi. Mire a lány automatikus simult még jobban az őshöz.
• Mi lenne az? – kérdezte Jade.
• Peter Thomson üdvözli őt és, hogy legközelebb próbáljon, meg sokkal jobban ügyeli a részletekre, mert ha nem teszi, akkor azok néha visszafelé sülnek el és sajnálatos módon egyértelműen az ő kárára – jegyezte meg a férfi, majd könnyedén beszállt a liftbe és távozott. Jade nem tudta, hogy mire is célzott az ismeretlen, viszont azt határozottan tudta, hogy ez egy fenyegetés volt. Istenem, Jason, mégis mibe keveredtél? Elijah komor pillantással nézett a bezárt liftajtóra, ahol az előbb Peter Thomson eltűnt. Nem tudta, hogy kicsoda is a férfi, mégis nagyon ellenszenves volt a számára ő maga is, valamint a mondanivalója sem nyerte el a tetszését. Főleg az a rész, hogy megfenyegette Jason-t, valamint ami még fontosabb volt számára általa Jade-et is. És az ő szomszédjait senki sem fenyegesse!

• Sajnálom az előbbi közvetlen hangnemet, de a helyzet szempontjából ez volt a legmegfelelőbb – jegyezte meg Elijah megtörve a férfi távozásával beállt csöndet és habozva elengedte a lányt is.
• Semmi gond, sőt én örülnénk annak, hogyha tegeződnénk – kényszerített az arcára egy mosolyt Jade. Azért esett nehezére ezt tenni, mert aggódott Jason újabb húzása miatt, de nem akarta, hogy szomszédja sajnálja őt.
• Hasonlóan érzek én is ezzel kapcsolatban – biccentett az ős. – Megtudhatnám, hogy a testvéred mikor érkezik vissza? – érdeklődte Elijah udvariasan, hogy addig is figyelhessen a lány épségére és Jason hazatértével felajánlhassa a segítségét.
• Még három nap – válaszolta Jade halkan.
• Értem – biccentett Elijah. - Előre bocsánat a tapintatlanságom miatt, de nem látok senkit, aki rád várna, gondolom az étteremben beszéltél meg találkozót valakivel, így nem lenne tanácsos még tovább várakoztatni az illetőt, mert már így is késtél – mondta az ős kimérten. Egyszerűen el sem hitte, hogy ilyen nagyon a nehezére fog esni az, hogy ezt kimondja, mivel különös módon kezdte élvezni a lány társaságát. Ugyanis szíve szerint nagyon is sokáig állt volna még itt Jade-el, sőt szívesen lett volna az a szerencsés, akivel vacsorázik, de tudta, hogy olyan szerencséje úgy sincsen, hogy az illető nem jön el. Elvégre ki nem lenne szívesen egy ilyen csodálatos teremtéssel?
• Azt hiszem félreértettél valamit – pirult el ismételten Jade. Szomszédja kérdő tekintetét látva megválaszolta a fel nem tett kérdést. – Nem lesz találkozom senkivel, csak vásárolni jöttem és akkor… megláttalak téged. Mondtam neked, hogy beszélgetni szerettem volna veled és ezért utánad jöttem – vallotta be a lány és ezután a cipőjének szentelte minden figyelmét, mivel ez úgy hangzott, mintha követte volna a férfit.
• Ez esetben remélem, csatlakozol hozzám vacsorára – ajánlotta Elijah önmagát is meglepve ezzel a tettel. Ugyanis nem is igazán tudta, hogy miért teszi ezt. Eddig egymaga akart lenni távol mindenkitől és most felajánlja a szomszéd lánynak, hogy tartson vele. Érthetetlen, mégis ez akarta. Mindennél jobban.
• Biztos? – pislogott csodálkozva Elijah-ra Jade.
• Biztos – felelte a férfi határozottan és udvariasan felajánlotta a lánynak a karját, aki boldogan elfogadta azt.

2. fejezet

Első találkozás

„Az első találkozás alkalom. A második a véletlen műve, a harmadik már ellenséges mesterkedés.” Ian Lancaster Fleming

Jade másnap reggel nagyon korán kelt. Szinte még alig virradt. Mégis kivetette őt az ágya, mivel rémálma volt és nem bírt visszaaludni, bármennyire is szeretett volna. Magára az álomra persze nem emlékezett. Csak a félelemre, amit közben érzett. Ezért aztán azt tette, amit ilyen helyzetekben mindig is szokott, vagyis elterelte a gondolatit. Időtöltés szempontjából csomagolt be pár szendvicset testvérének, valamint készített reggelit és süteményt is. Így tehát mire Jason a sporttáskájával a vállán meglehetősen álmosan lesétált addigra húga már egy nagy bögre még gőzölgő kávéval és friss pirítóssal várta őt.

• ’Reggelt – mormolta Jason az egyik székre vetődve. Előtte a holmiját ledobta maga mellé, ami hangos puffanással üdvözölte a padlót.
• Neked is jó reggelt – mosolygott rá Jade testvérére.
• Ha lehetséges lenne, akkor a jó jelzőt, mellőzd a jelenlétemben – morrant fel Jason, aki egyébként nem volt egy korán kelő típus. Tehát ha ennek ellenére mégis így tett, akkor a nap jó része mérges morranásokkal és morgásokkal telt el.
• Mennyi ideig leszel távol? – érdeklődte húga.
• Szerintem olyan öt nap alatt lerendezem az ügyet – felelte a fiú homlokráncolva. – Te mit fogsz csinálni? – fordult Jade felé, ennek érdekében, hogy kiderítse mit is tervez még ő távol lesz.
• Szerintem meglátogatom az új szomszédot – vázolta elképzelését Jade.
• Mégis minek? – kérdezte irritáltan Jason és elhúzva a száját. Neki ugyanis nem nagyon tetszet a felvetés. De ez náluk már csak így ment. Legszívesebben még a széltől is óvta volna a húgát, nemhogy az olyanoktól, akik miatt a padlóra kerülhet, ha esetleg csalódás éri.
• Nemrég költözött ide és még nem ismer senki… - jegyezte meg a lány kedvesen.
• És kit érdekel? Azt se tudjuk, hogy kiféle, vagy miféle az a pasas. Lehet, hogy valami perverz alak, aki azt hiszi, hogy pénzért mindent megkaphat, mert az van neki – morogta Jason bosszúsan. Főleg, mivel látta, hogy húga már megint a szokásos jótékonykodást forgatja a fejében.
• Jason, ezt már megbeszéltük egyszer, vagyis inkább többször. Nem szeretem, mikor annyira vigyázni akarsz rám, hogy az ismerkedést is meg akarod tiltani. Ha valami felmerült te is tudod, hogy te vagy az első, akinek elmondom – mondta Jade határozottan. Ám egy kicsit összeszorult a torka, mert eszébe jutott a mostanában egyre gyakrabban előforduló rémálmai, amelyek egyikre ma is felkelt. Viszont nem akarta ezzel terhelni a testvérét. Egyébként is csak álmok voltak, amikre nem is igazán emlékezett. Csak a félelemre és a fájdalomra, amit érzett miattuk.
• Csak azért, mert nem akarom, hogy olyanokkal kerülj kapcsolatba, akik bántanának téged – szorította meg testvére karját Jason.
• Tudom és te meg azt tudod, hogy ez engem nem is zavar a legtöbb esetben, de csak beszélgetni szeretnék egy kicsit vele – jelentette ki Jade, mert mindenáron segíteni akarta szomszédjuknak, mert így legalább nem töprengett azon, hogy miért is vannak rémálmai. Valahogy ha már gondjaival foglalkozott, akkor elfelejtette, hogy neki is van olyanja.
• Te meg remélem, azt tudod, hogyha megbánt téged… akárcsak egy szóval is akkor én válaszként… nem leszek vele kedves… – jegyezte meg Jason tényközlően és kissé zavartan megköszörülte torkát. Örült neki, hogy az előbb még időben módosította a mondandóját, főleg mivel azt akarta közölni, hogy akkor megöli a kedves új szomszédot. Amit Jade nyilvánvalóan nem fogadott volna valami jól. A lehetőséget azonban nem zárta ki, csak a húgának nem kell róla tudnia, ahogy a munkájáról sem. Addig nem még mindettől a baromságtól meg tudja őt óvni.
• Vigyázok magamra, de akkor te is, jó? – karolta át hátulról testvérét Jade.
• Ne félts te engem – vigyorodott el Jason, megpaskolva húga köré fonódó karjait és mikor elengedte őt, akkor gyorsan megitta a kávéját. – Most viszont már mennem kell – állt fel indulásra készen. Jade felkapta bátyja táskáját, hogy segítsen neki, de majdnem eldőlt vele annyira nehéz volt.
• Mi van ebben? – kérdezte testvérét, aki átvette tőle a saját holmiját.
• Csak a ruháim, meg egy-két szükséges dolog – jelentette ki a fiú kereken.
• Mégis mit cipelsz magaddal, ami ilyen nehéz? – kíváncsiskodott tovább Jade és összeráncolta a homlokát, mert nem értette miért is van ez így.
• Mondom, hogy azok a dolgok, amik a munkámhoz kellenek, de most már tényleg mennem kell. Akkor, ha tényleg ennyire szükségesnek érzed azt, hogy megismerkedj a szomszéddal, akkor tedd azt. De vigyázz vele és lehetőleg ne engedj be a házba senki olyat, akit én nem látnék szívesen – puszilta meg húga homlokát a fiú és elhagyta a házukat. Jade pár percig még utána nézett és nem értette, hogy mégis miért nem mondja el neki Jason, hogy mivel is foglalkozik tulajdonképpen. Most azonban inkább arra gondolt, hogy megvalósítja az elképzelését és átmegy a szomszédba. Mivel egyébként is több sütit sütött Jason-nek, mint ahogy azt kellet volna.

Elijah frissen és kipihenten ébredt fel. Azt sem tudta, hogy mikor volt az, amikor ilyen nyugodtan aludt volna, anélkül, hogy bárki felzavarta volna őt, vagy ő maga aggódott volna. Amitől aztán szinte soha nem bírt békésen pihenni. Most azonban minden más volt és tényleg ezerszer kipihentebbnek érezte magát, mint eddig bármikor ezelőtt. Lassan és kényelmes tempóban felöltözött. Úgy tervezte, hogy a mai napját még a házban tölti, aztán holnap elmegy egy kicsit a városban és elintéz egy-két üzleti ügyet. Szerette beruházni a vagyonát különböző vállalkozásokba és tapasztalatának hála sikerült is mindig olyanokba fektetnie, amelyek a tőlük elvárható nyereséget hozták, sőt néha akad olyan is, ami túlszárnyalta az elvárásait. Éppen leült volna a tegnap elkezdett könyve társaságában a karosszékébe, amikor csengettek. Az ős felsóhajtott. Hát már egy perc nyugalmam sem lehet, tette fel önmagának a kérdést és elindult az ajtó felé. Azt persze egyből tudta, hogy nem a testvérei találták meg őt. Főleg, mivel ők nem voltak azok a fajtájú személyek, akik felesleges csengetéssel tettek volna eleget az udvariassági formuláknak. Ők egyszerűen csak besétáltak volna. Nem törődve senkivel és semmivel. Így tehát egyértelműen kizárhatta őket a mostani lehetséges látogatók listájáról. Egyébként sejtette, hogy ki is lehet a hívatlan látogató és ehhez kapcsolódóan még mindig állt a tegnapi elhatározása, miszerint a lehető legudvariasabb módon fogja elbocsátani a lányt. Öltözködés közben látta, hogy annak fivére egy táskával a kezében távozott. Elijah biztosra vette, hogy dolgozni ment, azt azonban nem tudta, hogy hova és mégis mennyi időre. Nem mintha érdekelte volna, de azért talán mégis. Legalábbis egy kicsit. Mindenesetre szándékában állt körbekérdezősködni róla, hogy kik is lehetnek újdonsült szomszédjai. Mindig is szeretet mindenben biztosra menni, főleg, ha a közvetlen környezetéről volt szó. Tudomás szerint a Weston család kezében volt mind a mai napig az a ház, ami az ő ingatlanja mellette foglalt helyet. Emlékezett rá, hogy a család, akkor költözött ide, amikor ő is. Kedves emberek voltak, meg udvariasak, amiért az ős kimondottan kedvelte őket, főleg, mert nem voltak kíváncsi természetűek. A családfővel, Jason Weston-nal sokat beszélgetett és még közös üzleti ügyeik is voltak. A felesége, Penelope, pedig igazán elbűvölő teremtés volt, aki rajongott a férjéért, ahogy az is érte. Az ős valahogy így képzelte maga elé a tökéletes párt, mivel saját környezetében nem igazán volt alkalma ilyet tapasztalni. Amikor fiatal volt, akkor az apja, mindenkitől elvárta a feltétlen engedelmességet, az anyja pedig teljesen behódolt neki és soha semmi ellen nem tiltakozott. Aminek aztán meg is lett a következménye. Testvérei pedig nem voltak azok a kifejezetten monogám életmódot folytató személyek és egyébként is valamilyen balszerencsés oknál fogva nem igazán találta meg őket a szerelem. Ebben persze nagy szerepet játszott az is, hogy több mint ezer éven át kellett menekülniük Mikael elől, így aztán nem is nagyon volt rá alkalmuk. Ezért tehát Elijah számára Jason és Penelope Weston volt a tökéletes pár, mert szerették egymást a haláluk napjáig és a gyerekeikkel is úgy bántak, ahogy kellet és semmi képen sem úgy, ahogy Mikael és Esther tették vele és testvéreivel.

• Jó reggelt, bocsánat a korai zavarásét, csak hoztam egy kis süteményt – mosolygott rá az ajtót nyitó kifogástalanul öltözött férfira Jade.
• Jó reggelt önnek is, igazán nem kellet volna fáradnia vele – jegyezte meg Elijah udvariasan, de azért igyekezett, hogy zárkózottsága tisztán kivehető legyen, ahogy az is, hogy nem kívánja a társaságát.
• Nem volt fáradság – biztosította a férfit a lány.
• Ebben az estben köszönöm, Miss… - hagyta függőben a mondatot érdeklődve az ős.
• Weston, Jade Weston – nyújtotta át egy kedves mosollyal a süteményes tányért a lány.
• Elijah Mikaelsson, örvendek – csókolt kezet Jade-nek, miután átvette a süteményeket. Mivel ha megismerkedni és beszélgetni nem is akart vele attól udvarias még lehetet. Ellenek ellenkezője ugyanis nem igazán volt jellemző rá. A bemutatkozással legalább a sejtése is beigazolódót. A szomszéd ház továbbra is a Weston család kezében van, ami azért igazán megnyugtató volt, mivel ez is azt mutatta, hogy van, ami még állandó ebben a folyamatosan változó világban. Jade közben mélyen elpirult, mivel nem igazán találkozott ennyire udvarias emberekkel. Szimpatikus volt neki. Valahogy olyan érzése keletkezett Jade-ben az őssel kapcsolatban, hogy Elijah pont az a tipikus régi vágású úriember volt, akiről teljesen bizonyosan el tudta képzelni, hogyha valaki megkérdezi tőle mennyi is az idő, akkor ő előveszi a mellényzsebében lévő láncra fűzött zsebórát és hajszálpontosan megválaszolja a kérdést. – Van egy testvére is, jól tudom? – érdeklődte az ős. Tapintatosan kihagyva azt a részt, hogy tegnap véletlen látta őket, igaz, hogy a lány, akkor integetett is neki üdvözlése jeléül, de akkor sem lett volna kellemes dolog ilyesmit felhozni. Mivel az olyan lett volna, mintha azt mondja, hogy leskelődött. Ami kimondottan kínos helyzetet teremtett volna.
• Igen, egy bátyám van. Jason – válaszolta a lány mosolyogva.
• Értem – mondta Elijah. Ezer éve alatt gyakran megesett már vele, hogy olyanokkal találkozott, akiket az egyik őséről neveztek el, ez régen sokkal gyakoribb volt, ma már nem igazán volt jellemző. Igaz, személyesen még nem volt alkalma találkozni a fiatalabb Jason-el, bár ahogy látta külsőre hasonlít arra, akit ő ismert. Ahogy Jade is, bár teljesen érthető módon a lányban inkább Penelope Weston lágy vonásait fedezte fel. Az előtte álló lány kissé alacsonyabb volt az átlagnál, karcsú testalkattal rendelkezett, ruhái pedig egyszerűek és praktikusak voltak. Vonásai igazán szeretetre méltóak voltak, szőkésbarna enyhén hullámos haja lágyan keretezte arcát, melyből zöld szemei értelmesen és kedvesen csillogva néztek rá. Elijah önmagának hajlandó volt elismerni, hogy a szomszéd lány igazán vonzó, ám kitartott a mellett, hogy ő pihenés céljából jött San Franciscóba és nem másért.
• Önnek is vannak testvérei? – kérdezett vissza a lány kíváncsian.
• Vannak – felelte az ős az eddigieknél is zárkózottabban. Nem állt szándékában ennél több dolgot megosztani szomszédjával, ezért igyekezett minél előbb lezárni ezt a beszélgetést.
• Jól van? – kérdezte a lány érdeklődve. Igaz látta, hogy Elijah nagyon nyugodt természetű és kifinomultsága is nyilvánvaló volt, mégis… mégis Jade egyszerű úgy érezte, hogy valami bántja őt. És ezért segíteni szeretett volna rajta.
• Természetesen igen – válaszolta az ős tartózkodóan. – Viszont, ha most megbocsájt halaszthatatlan dolgom van – jelentette ki Elijah elutasítóan hűvösen.
• Persze, én… akkor megyek is… - hebegte Jade és sarkon fordulva távozott. Zavarba hozta a hűvös hangnem. Nem mintha nem találkozott volna már ilyesmivel, de akkor is rosszul érintette őt. Igaz az okát, nem igazán tudta. Még hallotta, hogy mögötte az ajtó is a helyére kattan és olyan érzése volt tőle, mintha a férfi nem finoman becsukta volna – mint ahogy azt tette - hanem hatalmas csattanással vágta volna be. Az ő barátságos kezdeményezésével együtt. Ez pedig többet mondott mindenféle elutasítóan hűvös szónál.

Jade ezután elment dolgozni, azonban továbbra is az új rejtélyes szomszédja járt a fejében. Olyannyira elgondolkozott, hogy véletlenül majdnem fordítva adta rá az egyik kisbabára a pelenkát. Aztán egyszer még a falat is majdnem lefejelte, mivel az ajtó helyet azon át akart bemenni az egyik szobába. A főnővér ezért aztán felhívta a lány barátnőjét, akiknek fejből tudta a számát, főleg mivel gyakori látogatója volt a sürgősséginek kisebb nagyobb baleseteinek hála. És megkérte Lilian-t - aki jobban szerette ha Lily-nek hívták -, hogy lehetősége szerint minél előbb oldja meg Jade problémáját, mert amit most végzett munka címen az katasztrofális volt.

• Jade, mit szónál egy ebédhez? – lépet be a nővérszobába Lily. Fekete hosszú haja volt és szigorú barna szemei voltak. És az idősebb Weston testvérhez hasonlóan nem igazán volt egy kimondottan kedves ember. De a barátiért bármit megtett volna és Jade, valamint a határon egyensúlyozva, de Jason is bele tartóztak ebbe a szűk körbe. Szinte ők voltak a családja.
• Meg kell kérdeznem… - válaszolta a kérdezett tétován.
• Nem kell én már intézkedtem az ügyben – biztosította a lányt Lily. Majd nyomatékosan a lépcsőház felé indult, hogy a földszinten lévő büfében beszélgessen el a lánnyal, aki egy nehéz sóhajt megengedve követte őt. – Oké, elmondod, hogy mi a gond? – tért rá egyből a lényegre a nő. Nem igazán volt az a túlzottan sokat kertelő típus. Egyébként a testvéreket a nagyanyjuk lévén ismerte, aki régen nagyon sokat segített neki. Ezt aztán ő úgy viszonozta, hogy sokszor vigyázott Jade-re, főleg ha Jason sokáig volt távol. Ő is ugyan azt a munkát folytatta, mint a fiú, szinte ő volt a mestere. Annak ellenére, hogy csak alig nyolc évvel volt idősebb nála. Lily tudta, hogy Jade-el van valami baj. Ha nem ismerték volna egymást, akkor a főnővér elbeszélése alapján azt gondolta volna, hogy részegen jött dolgozni. Viszont mivel, tudta, hogy ez lehetetlen, így erős aggodalom fogta el miatta.
• Persze – válaszolta Jade meglehetősen kábán.
• Szerintem meg nem. Jason dolgozni van és aggódsz érte? – csóválta meg a fejét Lily. Aki nem igazán értette, hogy miért is nem mondhatják el Jade-nek mit is csinálnak. Még úgy sem volt képes ezt megérteni, hogy ugyan annyira aggódott a lányért, mint Jason. Na jó, annyira azért nem, de mégis elfogadta a fiú nagyon is szigorú feltételeit ezt illetően.
• Igen, vagyis nem – felelte Jade kissé belezavarodottan.
• Most, akkor melyik? – mosolygott rá Lily a lányra.
• Dolgozni van, de nem ez zavar, legalábbis nem annyira – sóhajtotta Jade gondterhelten. Tudta, hogy felhozhatná a nőnek, hogy testvére táskája piszkosul nehéz volt és megkérdezhette volna, hogy mi is volt benne, de mivel tudta, hogy nem kap rá választ ezért inkább hallgatott.
• De mégis szétszórta vagy. Elmondod, hogy akkor erre mégis mi okod van? – kíváncsiskodott Lily.
• Van egy új szomszédunk… - motyogta Jade tétován.
• Egy pasi igaz? – húzta mindent értő mosolyra a száját a nő.
• Igen, de nem arról van szó, amiről gondolsz – ráncolta össze a homlokát a lány némileg rosszallóan.
• Mármint nem arról, hogy egy tök jó pasi költözött a közvetlen közeledbe és neked megtetszett? – szélesedett ki Lily mosolya egy hatalmas vigyorrá.
• Nem, vagyis el kell ismernem, hogy jól néz ki, nagyon is, de én segíteni szeretnék neki – pirult el barátnője felvetésére Jade. Aztán maga elé idézte a férfi vonásait. Igazán fess volt. Az a mindig minden helyzetben úriemberként viselkedő típus, annak ellenére, hogy gyorsan lerázta őt. Barna szemei pedig bölcsen és magányosan csillogtak és Jade ezért akart neki segíteni, mert senki nem érdemli meg ezt.
• Hát egy randi sokat szokott segíteni mindenkin – jegyezte meg Lily hevesen bólogatva, hogy ő csak támogatni tudja ezt a lépést.
• Tudod, hogy nem fekszem le senkivel… - fonta össze a karjait a mellkasa előtt Jade kissé sértődötten.
• Persze, az igazira vársz, de mi van akkor, ha ő az? – kérdezte Lily rámutatva a saját egyéni véleményére.
• És ha nem? Akkor csináljak teljesen idiótát magamból? Kösz, azt inkább kihagyom – válaszolta Jade.
• Ezt nem tudhatod, még nem próbálkozol be nála – vigyorodott el ismételten a nő.
• Nem is fogok – vágta rá Jade határozottan.
• Ugye nem Jason miatt? – forgatta meg a szemeit Lily bosszúsan. Értette, hogy a fiú aggódik a húgáért, de mivel ismerte őt tudta, hogy hajlamos eltúlozni az ilyesmit. És az soha sem jelentett jót.
• Nem, Jason miatt – jelentette ki megingathatatlanul a lány.
• Akkor semmi probléma. Randizol vele és a többi majd kialakul – próbálta meggyőzni barátnőjét Lily. Mert úgy vélte, hogy az mindent megoldana. Egyébként azért biztos, ami biztos alapon határozott szándékában állt utána nézni a kedves és nyilván nagyon is helyes új szomszédnak. Elvégre soha nem lehet tudni, hogy kit is sodor erre felé a szél.
• Nem fogok vele randizni és örülnék neki, ha leszállnál a témáról – jegyezte meg Jade duzzogva és ment a dolgára, remélve, hogy így majd lerázhatja barátnőjét. Főleg, mivel egy csábító pillanatra ő maga is eljátszott a gondolattal, de inkább elvetette ezt és megpróbált a munkájára koncentrálni, bár sajnos minden igyekezete ellenére követett el apróbb hibákat. De szerencsére ezek nem voltak súlyosak. Legalábbis nem annyira.

Elijah a lány távozása után folytatta azt, ami eltervezett mára. Vagyis leült és olvasta az egyik kedvenc művét. Gondolatai azonban el-elkalandoztak arról. Az új szomszédjai jártak a fejében. Igaz, hogy még nem ismerte őket, de a tegnapi futó pillantás és a mai reggeli találkozás alkalmával volt ideje megfigyelni, hogy mennyire fontosak egymásnak. Ez pedig közös pont volt bennük, mert ő is mindenkinél előbbre tartotta a testvéreit. Ha kellett még az adott szavát is képes volt megszegni miattuk, pedig ez aztán tényleg nem volt jellemző rá. És erre előbb utóbb mindenki rájött. Mint Damon Salvatore is, amikor Klaus hibrid átkának a megtörésekor megmentette testvérét, pedig megígérte a vámpírnak, hogy segít nekik megállítni őt. De amikor legidősebb testvére meglebegtette előtte azt a lehetőséget, hogy a családjuk ismét egyesülhet ő szó nélkül elhitte neki. Aminek aztán meg is lett az eredménye. Mégpedig az, hogy Klaus leszúrta őt az egyik fehér tölgy hamvába mártott karóval. Egyébként néha kissé nehezményezte, hogy mindenki őt szúrta le. Ott volt az a vacsora, amikor Alaric tette leszúrta őt. Persze utána elkövették az a hibát, hogy ki is húzták belőle, mert nem tudták, hogy csak akkor tartós a hatás, ha ott hagyják. Aztán a hasonmás és végül jött a Klausos esett. Pedig ő aztán tényleg nem akart ártani senkinek csak azt akarta, hogy a családja újra egyesüljön. Erre most, hogy ez megtörtént eljött onnan a tarthatatlan állapotok miatt. Lehet, hogy egyesek számára érthetetlen volt ezen cselekedete, de kész téboly az egész ami ott folyt. Eszébe jutott az, amikor testvéreivel együtt éltek valahol az idők folyamán. Nem volt sok ezekből a pillanatokból, de azokhoz éppen elég, hogy Elijah-t egy kis bűntudat fogja el amiatt, hogy ő most itt, San Franciscóban lógatja a lábát, holott minden valószínűség szerint testvérei továbbra is veszekednek. Folyamatosan és nyilván mindenféle fölösleges megállás nélkül. Valamint minden bizonnyal másokat is bevontak ebbe a kis háborúba. Például a Salvatore testvéreket és Elenát mindenképpen. Az ő feladata lenne megakadályozni, nehogy más is belekeveredjen ebbe és, hogy ez ne folytatódjon így tovább, mégsem tette meg. Annak ellenére sem, hogy eddig mindig így cselekedett. Egyrészt, mivel úgy gondolta, hogy még nem áll készen arra, hogy visszamenjen, mert még időre volt szüksége. Amúgy is csak egy nap telt el azóta, hogy eljött Mystic Fallsból. Másrészt, mert most még fölösleges lett volna a jelenléte, mert sehogyan sem tudta volna megnyugtatni a testvéreit. Főleg, mivel azok most még a szokásosnál is jobban haragudtak egymásra és ezért nyilván még a szokásosnál is jobban mentek volna a saját öntörvényű és makacs fejük után továbbra is. Az, hogy Rebekah tönkre tette Klaus hibridek számára eltett vérkészletét hiba volt húga részéről. Kol meg haragudott legidősebb testvérükre, mert több mint száz éves álomra küldte őt. Klaus pedig mindkét kisebb testvérükre mérges volt azért, mert egyre többet tesznek neki keresztbe és legfőképpen azért, mert nem hallgatnak rá, pedig ő csak vigyázni akart rájuk. Elijah persze elnézte testvérei össze hibáját, mert véleménye szerint mindegyiknek jogos indoka volt arra, amit tett. Viszont akkor sem helyeselte ezt a fajta bosszúállást. Mintha óvodás gyerekek marakodtak volna egy apró játékon és nem pedig több mint ezer éves testvériekről lett volna szó, akik megfogadták, hogy mindig vigyázni fognak egymásra. El is hessegette ezeket a gondolatokat, mivel a nyugalmasan békés pillanati elillanni látszottak, pedig nem tett mást, minthogy csak testvérei civakodásán elmélkedett. Furcsa, hogy akkor is képesek szétrombolnia békéjét, ha nincsenek is személyesen jelen. A gondolatit ezután visszafordította a szomszéd lányra. Tudta, hogy egy kissé mogorva volt Jade-el, de mindenképpen le akarta őt rázni. Egyszerűen nem akarta, hogy bárki is a közelében legyen és megzavarja őt eltervezett nyugalmában. A lány pedig határozottan ezt tette volna. Már persze a maga segítő szándéka szerint, mivel jól látta, hogy Jade kifejezetten az a típus, aki bárkinek segít, ha úgy adódik. Azért érdekelte volna, hogy mégis mi oka van így tenni. Elvégre bárki bármit mondjon és gondoljon senki nem szokott ok nélkül segíteni. Az ős úgy vélte, hogy a lány azért teszi ezt, mert valami szinte rákényszeríti őt erre. A kérdés persze továbbra is az volt, hogy mi is lehet az. De mivel ő nem azért jött ide, hogy egy fiatal lány dolgai után kutasson. Ezért inkább azzal törődött, hogy továbbra is megőrizze az olyannyira várt békét és nyugalmat. Tehát visszafordult a könyve felé és erősen koncentrálta arra, hogy ne csapongjanak el a megfelelő útról a gondolatai.

Jade leszállt a villamosról és hazafelé vette az irányt a számára megszokott úton. Akik ismerték őt azok közülük sokan csodálkoztak azon, hogy sokkal előbb leszáll, mint ahogy azt kéne, de a lány így látta jónak. Időmegtakarítás szempontjából persze a választása nem igazán volt célszerű. Tekintve, hogy így bő negyed órával később ért haza. Mégis inkább minden egyes alkalommal vállalta a plusz sétát, minthogy a temető mellet kelljen elmenni, mivel ha az otthonához sokkal közelebb eső részen szállt volna le, akkor óhatatlanul is így kellet volna tenni. Ahhoz pedig soha, semmilyen körülmények között nem volt semmi kedve. Akkor, se ha a szülei és a nagyanyja is azon a helyen nyugodtak. Emlékezett rá, hogy a nagyanyja temetésekor is csak nagy nehézségek árán tudta magát rászánni, hogy elmenjen Jason-el együtt a szertartásra. Már persze nem azért, mert nem szerette a nagyanyját, mert imádta őt, csak a temetőkkel volt problémája. Egyszerűen utálta őket, bár nyilván ezzel sokan voltak még így rajta kívül. Jade-et viszont mindig kirázta a közelükben a hideg, alig kapott levegőt, mert a tüdeje olyan szinten összeszorult és általában ájulás közeli állapotba került az ilyen esetekben, ha nem veszette el rögtön az eszméletét. Mindkettőre volt már példa és igazán jól megvolt nélkülük. Az ilyesmi miatt orvoshoz sem volt hajlandó járni. Mert milyen nevetséges lett volna? Csak azért orvoshoz menni, mert kirázza őt a hideg a temetőktől. Egyrészt saját maga is meg tudta oldani a problémáit. Ebben az esetben a megoldás az volt, hogy egyszerűen nagy ívben elkerült mindenféle temetőt, ahogy csak tehette. Másrészt volt még egy aprócska problémája, mégpedig az, hogy kiskorától kezdve klausztrofóbiája volt. Persze nem az a nagyon súlyos fajta, csak ha kis helyen volt, akkor olyan érzés tört rá, mintha a falak össze akarnák őt nyomni. Erre az volt a megoldása, hogy kerülte ezeket a helyeket. Ilyenek voltak a liftek - szinte ádáz ellenségeinek tartotta a masinákat, még a kórházban is csak a lépcsőt volt hajlandó igénybe venni -, valamint a gardróbok. Mindkettőnél heves reakciókat váltott ki belőle, bár szükség esetén meg tudta emberelni magát, de csak egy kis időre. Jason és Lily sem is igazán erőltették a dolgot, mivel tudták, hogyan is viseltetik azokkal szemben a lány. Jade ezért aztán a szokásos negyed órás sétája után jutott csak otthonába. Ott lepakolta a dolgait és az árvaház felé vette az irányt a kocsival, mivel, megígérte az igazgatónőnek, hogy a mai napon segíteni fog nekik. Jobban szertett kocsival utazni, de a munkahelye villamossal, sokkal könnyebben megközelíthető volt a számára, főleg mivel az indulásakor és az érkezésekor is egyenesen belehajtott volna a csúcsforgalomba. Így aztán maradt a San Franciscói tömegközlekedésnél, valamint egy kis kiegészítő sétánál, ami legalább fitten tartotta őt. Néha úgy érezte, hogy ez afféle bemelegítő neki a munka előtt. Ez részben igaz is volt. Az árvaházban a gyerekek és a dolgozók is örömmel fogadták a segítségét. Késő estig ott marad és még a kicsiket is segített ágyba tenni. Aztán mikor haza ért hullafáradtan dőlt be az ágyába. Korgó hasa jelezte, hogy bizony a Lily-vel folytatott ebéd óta nem evett semmit, de ahhoz sem volt elég ereje, hogy felkeljen így ragadta őt magával az álmok birodalma. Ha Jason itt lett volna, nyilván addig nem nyugodott volna, még húga nem eszik valamit, de ő most dolgozni volt. Amikor viszont otthon volt akkor húga igyekezett visszafogni magát ezeket a dolgokat illetően, mert testvér nagyon is rosszallóan nézett olyankor, ha túlzásba vitte a jótékonykodást. Jade néha maga is tudta, hogy nem egészséges dolog, ha reggeltől estig dolgozik és csak mások problémájával foglalkozik. De ez sokkal jobb volt, mint saját egyre jobban felhalmozódó rémálmaival, a klausztrofóbiával és a temető problémával törődni.

1. fejezet

Kezdet

„Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk.” Grace klinika című sorozat

A rokoni kapcsolatok néha túlságosan is feszültek. Ennek ellenére mégis fontosak, mivel kötődünk általa hozzájuk. Elijah Mikaelsson is így volt a testvéreivel. Amikor veszekedtek egymással néha legszívesebben elfelejtette volna őket, főleg amikor már-már súlyosnak számító eszközöket is használtak egymás ellen. Ezer év alatt már szinte mindennapos rutint fejlesztett ki annak kapcsán, hogy percek alatt csillapítsa a hirtelen kicsapó kedélyeket közöttük. Azonban végleges megoldásról - az ő nagy bánatára - szó sem lehetett. Mert bármit tett, mondott vagy adott esetben fenyegetett, testvérei mindig ugyan úgy reagáltak. Klaus legyintett rá, mivel a saját módszereit jobbnak tartotta annál mintsem hallgasson idősebb öcsére. Kol túlságosan is csapongó volt, hogy megtegyen bármit, amit fiatalabb bátyja mond és egyébként sem igen fogadott el tanácsot senkitől. Maximum csak saját magától, ami némely esetekben igazán a kárára vált, de valahogy soha nem volt képes tanulni a hibáiból. Jobban megfigyelve ez családi vonás volt náluk. Rebekah meg egyedül Klausra hallgatott, vagy a nemrégiben kirobbant veszekedésük miatt a saját konok feje után ment. Elijah nem tudta eldöntetni, hogy melyik a rosszabb. Az, hogy húga szó nélkül teljesítette bátyjuk minden kérését, vagy az, amikor most mindenkire tekintett nélkül viselkedett. Mindenestre testvérei viszonya, szinte soha nem volt mentes a konfliktusoktól, de ő mindig közéjük állt. Mélyen remélve, hogy egyszer talán majd hallgatnak, a szép szóra. Ez persze nem fordult elő, vagyis szinte soha. Mivel ha voltak is ilyen alkalmak, akkor azok olyannyira ritkák és régen történtek voltak, hogy már maguk az érintettek is elfelejtkeztek róla. Egyrészt nyilván azért, mert olyan hosszú idő óta nem volt már rájuk példa. Másrészt, mert nem is igazán akartak emlékezni. Egyébként Kol és Rebekah még ezer év után is olyan volt, mint két zabolátlan gyerek, akiknek senki nem szabhat határt. Általában egyik fülükön bement, a másikon meg kiment Elijah óva intő figyelmeztetése. Rosszabb esetben utána rázúdították a másikkal szembeni panaszukat, amik akkora természetesen már rá is kiterjedtek azért, mert közbe merészelt szólni. Klaus velük ellentétben éretten viselkedet, de a nyugodtság rá sem igazán volt jellemző. Ellentmondást nem tűrő viselkedése gyakran vált a civakodás okává kisebb testvéreivel szemben. Ezért aztán nyughatatlan jelenlétük, sokszor vált terhessé, sőt mi több nyomasztóvá Elijah számára. Aki néha szeretett csöndben elmélkedni, olvasgatni és nosztalgiázni. Testvérei pedig egy perc nyugtot sem hagytak neki a folyamatos marakodásukkal és bár erősen próbálta őket kizárni, legnagyobb sajnálatára teljesen soha nem sikerült. Persze mindennek ellenére Elijah-nak nagyon fontosak voltak. Szeretette őket, de nem elvakulatlanul. Észlelte a hibáikat – amik mint mindenkinek, testvéreinek és neki is voltak - és segített nekik, már amikor engedték és nem utasították vissza kereken. Ezer év után azonban lassan kezdett belefáradni. A közelmúlt eseményei sem segítettek számára túlzottan sokat. Ami a legjobban megviselte az Klaus majdnem halála volt. Akiről aztán szerencsére később kiderült, hogy életben maradt, de akkor is fájdalmas volt az elvesztésének a lehetősége. Elijah ezer év után először érezte azt, hogy nem bírja tovább mellettük, egyszerűen ez már sok volt neki. Ezért aztán úgy vélte, hogy mivel most már nem voltak a koporsóikban ideiglenesen álomra kényszerítve - kitéve Klaus mindenféle óhajának – és testvérei nagyjából biztonságban voltak, most már igazán megérdemel egy kis pihenőt, amire eddig nem nagyon volt lehetősége. Tőlük távol, de azért mégis elérhető közelségre. Hátha mégis szükségük lesz rá, mert valahogy mindig eljött az idő, amikor neki kellett rendet tenni közöttük. Főleg Rebekah és Kol esetében. Most azonban csak egy kis nyugalmat akart, csöndre és békére vágyott, egy helyen, ahol eltölthet egy kis időt, lehetőleg egyedül és elmélkedhet a régi boldognak számító emléken. Mert annak ellenére, hogy testvérei nem voltak éppen nyugodt természetük, attól még voltak szép és közös pillanataik, ha nem is olyan sok, mint ahogy az ezer év alatt elképzelhető lenne. Ezért aztán gyors elhatározásra jutott. A kontinenst elvből kizárta és úgy döntötte, hogy valamelyik itteni, ha nem is nagyon közeli ingatlanjába vonul vissza, határozatlan időre. A választása végül San Franciscóra esett. Szerette a várost az év bármely időszakában, különösen, ha leszállt rá a hűvös köd, ami akár egy hónapig is eltarthatott és szinte magába olvasztott mindent. Olyankor ledőlt a könyvtárban lévő kandalló elé, kezében egy könyvel, valamint egy pohár jóféle vörösborral és élvezte a magányt. Néha felrémlett előtte az a kép, hogy jó lenne ezt megosztani valakivel, de mindig elhessegette ezt a gondolatot. Sokan közeledtek hozzá, de a legtöbbjük csak felszínes kapcsolatot akart vele. Ezer év alatt volt már bőven része belőle, ezért köszönte szépen, de nem kért az ilyenekből. Most azonban komoly kapcsolatra sem vágyott csak egy kis magányra, valamint egy kis nyugalomra, távol mindentől és mindenkitől. Tehát felújítatta a San Franciscói házát, amit még az ezernyolcszázas évek vége felé épített és a holmiját összepakolva ismételten elhagyta Mystic Fallsot. A várost, ahol több mint ezer évvel ezelőtt született és nőtt is fel, testvéreivel együtt. Természetesen a megnyugtatásuk érdekében hagyott nekik egy rövid üzenetet. Melybe leírta távozását, azonban a körülményekről és az okairól nem tett említést, ahogy arról sem, hogy hová ment. Mivel nem akarta, hogy keressék őt. Kezeljék egyszerű tényként távozását, aminek, a lejártának határideje nincsen megkötve, főleg nem álltaluk. Mert azt még Elijah sem tűrte el tőlük, hogy rendelkezzenek az ő ideje felett, mivel azt csak és kizárólag ő tehette meg.

Jade Weston hivatása lévén szinte mindennap tanúja volt a mások számára annyira sok boldogsággal teli pillanatnak, ami általában egy baba születésével járt. Mivel nővérként dolgozott San Francisco egyik kórházának szülészeti osztályán. Szerette a munkáját. Amikor a hozzátartozók büszkén megkérdezték tőle, hogy az ő babájuknál van a szebb a világon, mindig kedvesen rámondta, hogy „Természetesen nincsen”. Ez nála rutinnak számított. Ahogy a pelenka csere is, amivel szintén könnyedén megbirkózott. Ahogy néha a kis baba miatt aggodalmassá váló rokonok rázúduló kérdéseit is könnyedén tudta megoldani és a lehető leggyorsabban kezelni. Elkerülve vele mindenféle zavaró konfliktust, amelyet egy kórház szülészeti osztályán aligha engedhetett meg magának bárki is, de persze kivételek mindig is voltak és lesznek is. Az ilyen emberekkel szemben próbált még a szokottnál is kedvesebb lenni, megőrizve nyugalmát, nehogy még nagyobb probléma kerekedjen. Ha az illető még ettől sem vett vissza a meg nem engedhető viselkedéséből, akkor egyszerűen megvárta a biztonságiakat. Némelyik kolléganője javasolta neki, hogy járjon velük judo-ra vagy valamilyen más harcművészeti órára. Ő meg sorban elutasította mindegyik ilyesféle dologra irányuló felhívást. A saját védelméhez szükséges legalapvetőbb fogásokat nagyanyja minden eshetőségre felkészülten megtanítatta neki, ahogy bátyjának is. Testvére persze tovább edzette magát e téren, még Jade úgy gondolta megtanulta a számára feltétlenül szükséges dolgokat. Valamint nagyanyjuk halála után nem is igazán vágyott arra, hogy folytassa. Egyébként a két testvér nem először árvult el. A szüleik meghaltak egy balesetben, amikor Jade nyolc, Jason pedig kilenc éves volt. A nagyanyjukhoz költöztek, hogy aztán ő tíz év alatt azzá nevelje őket, akik ma voltak. Azonban később ő is eltávozott az élük sorából, ami a testvéreket nagyon mélyen érintette. Jade-nek akkoriban még egy ideig gyámra volt szüksége, mivel ez az újabb sajnálatos dolog tizennyolcadik születésnapja előtt volt pár hónappal következett be. Jason akkor vállalt magára mindent. Munkát kereset és miközben folyamatosan dolgozott a betevő falatért, támogatta a húgát a továbbtanulásban, ami számára nem volt lehetőség. Amikor húga megszerezte a nővéri bizonyítványát büszkén fényképezte őt, hogy utána az arról a napról készült képek legjobban sikerült darabjait kitegye a lépcső falára. Ahol a családi fotótár legnemesebb eseményei kaptak helyet. Azóta eltelt egy év. Jade a hozzájuk közel lévő árvaházba is ellátogatott és segített az ottani alkalmazottaknak. Elvitte sétálni a gyerekeket, megtanította neki a legalapvetőbb elsősegélynyújtást, hogy ezzel is segítse az ott dolgozókat és megkönnyítse vele munkájukat. A gyerekekkel egyébként is mindig könnyedén megértett magát és mivel, ha nagyanyja nem lett volna testvérével együtt ő is odakerült volna, így még inkább együttérzet velük. Közben aggódva látta, hogy valami súlyos dolog nyomasztja Jason-t és egyre többször kell elmennie a munkája miatt. A lány maga sem tudta mi is valójában testvére foglalkozása és ha erről kérdezte, akkor mindig csak homályos felelteket kapott arról, hogy miről is van szó. De látva húga aggódó és nagyon is zaklatott tekintetét a fiú már a legelején gyorsan leszögezte, hogy semmi olyan dolgot nem tesz meg, amit a törvény tilt, amitől Jade igazán megnyugodott. Jason utazásai néha akár egy hétig is eltartottak, de volt, amikor tovább. Viszont a fiú mindig szakított idő arra, hogy beszéljen húgával telefonon és biztosítsa őt arról, hogy épségben van, mert nem akarta, hogy még jobban aggódjon érte. Amikor aztán hazaért Jade mindig megvárta őt a nappaliban, általában elaludva a kanapéra dőlve. Az érkezett olyankor felkeltette húgát, váltott vele pár szót, majd a szobájába terelte, hogy ott aludjon és ne az arra nem igazán alkalmas kanapén. A házimunkát is testvérisen felosztották egymás között. Ennek biztosítékára Jade még a naptárba is felírta, hogy miben ki a soros, mivel testvére szeretett kibújni az ilyesmi alól és elsumákolni azt. Viszont az előre megbeszélt és bizonyítékként felírt lista alól már nem tudta olyan könnyen kimenteni magát, de ennek ellenére persze megpróbálta. Az időbeosztásuktól függetlenül mindig törekedtek arra, hogy egy nap legalább egy közös étkezésük legyen, ez általában a vacsora volt. Amit vagy Jade készített, vagy Jason dobott össze valami egyszer megehető dolgot, de a legtöbb esetben inkább éttermekből rendelt ételeket ettek. Így teltek a napjaik egészen addig még a sarki házat, ami már lassan negyven év üresen állt valaki fel nem újítatta és be nem költözött.

Jason Weston ruganyos léptekkel szelte San Francisco egyik kórházának folyosóit. A járást olyannyira ismerte már, mint aki otthon van és ezért akár bekötötte szemekkel is képes lett volna megtalálni a nővérszobát. Húgával szerette volna tölteni az estét, mivel holnap újfent el kell utaznia a munkája miatt. Ami igazán felidegesítette őt, főleg, mert látta, hogy nagyon rövid határidőn belül újabb kedves szomszéddal ajándékozza meg őket az élet. Magában mélyen remélte, hogy nem olyannal, akinek három semmire sem való kölyke, van, akiket ráadásnak nevelni sem tud rendesen. Mivelhogy másik szomszédjukkal sajnálatos módon ez volt a helyzet és a pokolba kívánta mindegyiküket, főleg amikor a múlt alkalommal az egyik kis törpe, focilabdával kirúgta az szobája ablakát. Ez már önmagában is igazán felháborító lett volna, de pont akkor ért haza egy fárasztó utazás után és szeretett volna pihenni egy kicsit. Ezért aztán még jobban felhúzta magát és mérgesen fújtatva átsietett és nyomatékosan követelte a törpék anyjától a kártérítést. Azonban a választól, amit kapott csak még idegesebb lett. Mivel a nő azt mondta neki, hogy „Igazán nem tehetek arról, hogy ez történt. Biztosíthatom, hogy véletlen volt, mert az én kis angyalkáim soha nem tennének ilyen rosszaságot. Egyáltalán nem is értem miért is feltételezi, hogy ők voltak azok. Ha már itt tartunk már egyébként is mondani akartam, hogy az az ablak rossz helyen van.” Még, hogy véletlen! De természetesen megvolt rá a megfelelő válaszlépése. Ami nem volt más, minthogy pusztán egyszerű tartozás kiegyenlítésként úgy parkolt a kocsijával, hogy elvigye a postaládájukat. Láss csodát, most már költözni akarnak. Ami Jason-t kifejezett büszkeséggel töltötte el. Amikor húga megkérdezte, hogy tudja e az okot magától érthetően rávágta, hogy nyilván rájöttek, hogy nem nekik való ez a hely. Még most is elönti őt a düh, ha arra a bolond nőre, a félkegyelmű férjére és a három fiára gondolt. Még hogy rossz helyen van az ablak! Ostoba liba! Ráadásul egy focilabdával rúgták be az ablakát! Az nem is amerikai sport! A baseball az már igen! A Weston fiú szeretett lemenni a közeli pályára és ütögetni egy kicsit, alkalmanként még Jade-t is rá bírta beszélni rá, hogy vele tartson. Pont, mint régen. Persze, húga maga is sokszor ajánlotta, hogy tartson vele ilyen, vagy olyan helyekre, de ezek általában kimerítették a kórház, az árvaház, valamint valamelyik múzeum fogalmát. És mivel Jason nem volt jótékonysági szervezett, inkább csak akkor ment, ha nem zavarta őket más. Nem mintha antiszociális lett volna, mint ahogy azt sokan állították róla. Csak nem szerette az idióta embereket, valamint azokat sem akiknek be nem áll a szájuk, hogy a szenteskedő semmirekellőkről már szó se essen. És néha olybá tűnt neki, hogy húga csak ilyenekkel dolgozik együtt. Nem igazán értette, hogy Jade hogyan is bírja mellettük, bár elkönyvelte annak, hogy jóval türelmesebb természet, mint ő.

• Jade, lejárt már a műszakod? – lépett be a célul kitűzőt nővérszobába Jason.
• Á, Mr. Weston! Magát látni a szülészeten is? Azt hittem, hogy ön csak a sürgősségi osztályt szokta látogatni hébe-hóba – szólalt meg Dr. Raynolds. Egy kedves középkorú hölgy, aki még régen a Weston testvérek gyerekorvosa volt.
• Doktornő kikérem magamnak! Most ezt pont úgy mondta mintha rendszeres vendég lennék a sürgősségin! – vetette oda az orvosnak morogva a fiú. Mindig is utálta a nőt, ahogy a többi orvost, meg ápolót is. Aki egyedül elláthatta őt az a húga volt, vagy régen a nagyanyjuk és még régebben a szüleik. Ezeken a kivételeken kívül senki sem tehette meg ezt. Nagyban megkönnyítette a dolgát, hogy nem igazán volt beteg, vagy ha esetleg mégis akkor inkább bevett mindenféle undorító szirupot vagy orvosságot, csak orvoshoz ne vigyék őt.
• Ha rendszeres nem is, de azért alkalmankénti igen – válaszolta a gyerekorvos elmosolyodva. – Viszont most már mennem kell. Viszlát! – köszönt el a testvérektől a nő és távozott.
• Viszlát – köszönt el a nőtől Jade. Jason előtte gyorsan nagy ívben elhagyta az ajtó közelét, hogy a nőnek még esélye se legyen elmenni mellette, mert már attól is kirázta a hideg és elfogta az émelygés. Egyszerűen ki nem állhatta az orvosokat!
• Mit kereset itt? – kérdezte húgát Jason, aki éppen a papírmunkát végezte. A fiú közben megfordította az egyik széket és lovagló ülésben ráült a karjait pedig a fejtámlára támasztotta.
• Csak az egyik régi páciensét jött meglátogatni – válaszolta Jade egy pillanatra feltekintve az előtte lévő papírhalomból.
• Ja, majd pont – morogta az idősebb testvér összeszűkítve a szemeit.
• Nem volt semmi dolga és úgy döntött, hogy felnéz egy pillanatra – egészített ki mondandóját Jade, mielőtt bátyja bármi mást mondhatott volna.
• Te is tudod, hogy nem kedvelem az öreglányt…
• Nagyinál öt évvel fiatalabb – mutatott rá Jade, arra, hogy a nőt azért mégsem illeti ez a korra vonatkozó állítás, a többit inkább elengedte a füle mellett.
• De nagyi nem ilyen ennyire, hanem… tudod… ő nem volt ilyen… – ráncolta össze a homlokát Jason töprengve, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb kifejezés ide. A csodálatos és a fantasztikus túl sokat mondó lett volna, minden más meg nem fejezte volna ki azt, ami jellemző volt nagyanyjukra.
• Öreglányos? – segítette ki Jade elmosolyodva.
• Ja… nem viselkedett úgy, mint Dr. Raynolds, akin meg látszik, hogy mennyire megjátssza magát, legalábbis ha engem kérdezel.
• Rémeket látsz – felelte húga könnyedén és megcsóválta a fejét. Testvére mindig mindenkiről a legrosszabbat tételezte fel és az alapján alkotott róluk véleményt, amit önmagának aztán egyértelműen kétségtelen következtetésként vont le.
• Nem hiszem, mindenesetre tartsd távol magad a vén szipirtyótól. Rendben? – jegyezte meg Jason akaratosan.
• Ha ez megnyugtat, akkor rendben – biztosította testvérét Jade.
• Jó, akkor remélem, végre vége van a műszakodnak, mert arra gondoltam, hogy igazán rád férne már egy vacsora – fejtette ki elképzelését az idősebb testvér.
• Még pár iratot gyorsan aláírok és készen vagyok – jelentett ki Jade. Örülve neki, hogy együtt fogják tölteni az estét.

Elijah Mikaelson szokásos nyugodtságával vette birtokba - dombtetőn lévő - felújítatott házát. Csomagjait letéve, az egyik kényelmes karosszékben elnyújtózva élvezte a békét, a nyugalmat és legfőképpen a csendet. Amit egyáltalán nem zavart meg Kol és Rebekah heves és hirtelen kirobbant vitája, mint ahogy az Mystic Fallsban történt volna. Valamint Klaus sem zavarta őt semmivel, bár legidősebb testvére általában nem is tett ilyesmit. A gond csak akkor volt, amikor az akaratát akarta érvényesíteni, de azt ellentmondást nem tűrően és azonnali hatállyal. És ezt Elijah néha kissé nehezményezte, akkor is, ha ebből kívülről semmi sem tűnt fel senkinek. Nem igazán a paranccsal volt problémája. Mivel azt volt elég ideje megszokni, főleg mivel olykor olybá tűnt, hogy szerves részét képezi legidősebb testvére természetének. Ő amúgy sem igazán szólt bele a dolgaiba. Valamint még képes is volt elviselni őket, ami zavarta az a kivitelezés módszere volt. Persze, ha a családról volt szó ő is minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy minden újra visszaálljon az eredeti helyére. Az is megesett vele, hogy sokkal hevesebben reagált az ilyen dolgokra, mint ahogy azt más esetben a testvérei tették voltak. Viszont általában igyekezett meghúzni a határt az ilyenek elkerülése érdekében. Ugyanis jobban szerette a diplomatikus megoldásokat, de ha a szükség úgy hozta, akkor - mindenki megdöbbentve -, ugyan olyan kegyetlen tudott leni, mint Klaus. Elrévedve állt fel és nézet körül a házban. Minden pontosan olyan volt, mint ahogy régen. A könyvtárba beérve elégedetten fedezte fel, hogy a kérése szerint a könyvei is a megfelelő helyükre kerültek. Az egyik szekrényhez sétálva emelte le a polcról az egyik kedvenc művét. Aztán elrévedve nézett ki az ablakon. Szerette innen a kilátást, az egyik legnagyobb domb tetején helyezkedett el a háza, így remek rálátása volt a folyóra, a Golden Gate hídra - aminek régen ott volt a megnyitóján – és a környékre is. A legjobban azt kedvelte benne, hogy amikor a köd lassan ereszkedni kezdett akkor szinte fokról-fokra észlelte azt. Szobája is erre a kilátásra nézett. Észlelete, hogy a mellette lévő ház elé leparkolt valaki, vagyis valakik. Két fiatal. Egy lány és egy fiú. Első pillantásra rájött, hogy egy testvérpárt kapott szomszédjainak a sorstól. Mindkettőjüknek szőkésbarna haja volt és zöld szeme. Az ember akár ikreknek is hihette őket. A fiú éppen két nagy szatyrot cipelve ment a bejárati ajtóhoz, közben megkérdezte a lányt, aki a kocsit zárta be, hogy mit egyenek vacsorára. Az testvérére bízta a választást. Elijah a könyvére pillantva eltöprengett azon, hogy ez az ő esetében szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Mivel testvérei - mintha ezzel is csak őt akarták volna bosszantani - még az étkezésekben sem tudtak megegyezni egymással. És valamelyikük csak azért is alapon szándékosan kötözködne. Sajnos, náluk már csak így mentek a dolgok. Ekkor olyan érzése támadt minta valaki figyelné őt. A könyve fedőlapjáról felpillantva tekintete találkozott a lányéval. A házaik nem voltak éppen közvetlen egymás mellett, de ez még nem zárta ki azt, hogy szomszédja észrevegye őt. Elmosolyodva barátságosan intett neki. Elijah pedig a maga udvarias módján biccentett felé, mivel ő nem szokott integetni. Aztán a fiú kiszólt a házból, testvére pedig besietett. Az ős úgy gondolta itt az ideje, hogy tovább folytassa megérdemelt pihenőjét. Sejtette, hogy rövid határidőn belül látogatóra számíthat. Mégpedig a szomszéd lány személyében. Ezen következtetését arra alapozta, hogy az pontosan olyan típusnak nézett ki, aki kedvesen érdeklődik mások iránt, és ha szükséges, akkor segít is nekik. Elijah azonban nem kérte ezt, mivel nem azért jött ide, hogy támaszt találjon magának, hanem, hogy pihenjen egy kicsit. Így aztán el is határozta, hogy amennyire udvariasan csak elképzelhető leszűkíti majd a válaszait és elzárkózik a további vártható beszélgetések elől. Most azonban hozott fel magának egy üveg vörösbort a pincéből és öntötte magának egy pohárral, hogy a polcról leemelt könyv társaságában élvezze tovább a nyugalmat.

• Mit néztél? – kérdezte Jason húgától, aki végre belépett az otthonukba.
• Azt hiszem az új szomszédot – válaszolta Jade tétován.
• Már be is költözött? – húzta el a száját bátyja.
• Úgy tűnik.
• Gyerekeket ugye nem láttál? – tette fel a legfontosabb kérdést Jason. Aki most, hogy megoldotta a másik szomszéd kérdését, nem akart ismételten ezzel bajlódni.
• Nem, szerintem egyedül jött – felelte Jade.
• Hála az égnek – mormolta megkönnyebbülten a fiú. - Azt azért meg kell hagyni, hogy nagyon gyorsan felújítatta azt a már kissé lerozzant helyet. Biztos vagyok benne, hogy egy vagyonba került, de akinek telik rá az megengedhet magának ilyesmit.
• Akkor mi legyen a vacsora? – kérdezte Jade, aki nekilátott kipakolni a vásárolt holmikat.
• Arra gondoltam, hogy rendeljünk valamit – vágta rá Jason, mivel majd éhen halt.
• Olaszt? Kínait? Pizzát? – sorolt fel pár lehetőséget húga.
• Legyen pizza, a kínai múltkor borzalmas volt – fintorodott el a fiú.
• Ezt most csak azért mondod, mert meggyűlt a bajod a pálcikával – jegyezte meg a lány.
• Nem is! – tagadta hevesen a dolgot Jason.
• Én, veled ellentétben nem véletlenül használtam villát. Ráadásul, majdnem kiszúrtad a szemedet – csóválta meg a fejét Jade, mivel testvére csak azért is alapon megpróbálta pálcikával elfogyasztani az ételt, egyértelműen kevesebb, mint több sikerrel.
• Egyébként meg tehetek én arról, hogy nem adtak hozzá használati utasítást?! – kérdezte még a fiú duzzogva.
• Nem igazán hinném, hogy szoktak hozzá adni, mellesleg remélem, tudod, hogy tegnap el kellet volna mosogatnod – mutatott a nagyon is felhalmozódott koszos tányérokra Jade.
• Tegnap te voltál a soros, nézd itt a naptárban is te vagy beírva – válaszolta Jason megingathatatlan szilárdsággal. Húga nemes egyszerűséggel odalépet és lapozott egyet, mivel azon még az előzőhét szerepelt.
• Ne már! – nyögött fel a fiú panaszosan és sötét pillantásokkal bombázta a naptárat és a mosatlan holmikat is. Remélve, hogy előbbi meggyullad és porrá ég, utóbbiak meg maguktól válnak tisztává tekintetének súlya alatt. Ám bármennyire is akarta sajnálatos módon egyik sem következett be.
• Megyek és megrendelem a szokásos pizzákat. Mire ideérnek velük addigra végzel is a mosogatással – paskolta meg testvére vállát Jade és elhagyta a konyhát. Valóban így lett. Mire a vacsorájuk megérkezett Jason addigra nagy nyűglődések és morgások közepette elmosogatott. Természetesen Jade hathatós segítségével, aki végül megszánta testvérét „kínjai” miatt. A lány mielőtt elaludt volna a különös új szomszédon gondolkozott. A férfi, akit látott nagyon magányosnak nézett ki és pont ezért vélte úgy, hogy nem érkezett vele senki más. Ezért aztán elhatározta, hogy holnap meglátogatja őt. Mert valamiért úgy érezte, hogy segíteni kell neki abban, hogy jobb kedve legyen.