20. fejezet

Ezer és egy ok

"Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka." Nicholas Sparks


— Megölt volna téged – törte meg a beállt ijesztő csendet Alaric kissé ingerülten. A maga részéről a vámpír élete csak egy aprócska hajszálon függött, jobban mondva láncon.
– Damon? Nem, kizárt ő a testvéreim barátja – tagadta ezt a lehetőséget Jade tőle kissé szokatlan módon meglehetősen hevesen. Majd megszeppenve oldalazott az ajtó felé, de tudta, hogyha a férfi különös ragaszkodása megszűnik felé, akkor minden bizonnyal megakarja majd ölni őt és nyilván nem fog habozni.
– Én is az voltam, mégis megölt engem, többször is – állított Ric kérlelhetetlen határozottsággal, amivel szemben felesleges volt bármilyen féle győzködés, mert teljesen hiábavalónak látszott.
– Többször is? – pillantott rá összezavarodva Jade, nem igazán értve a szóhasználatot. Talán Alaric arra céloz, hogy vámpír volt és Damon úgy ölte meg őt sokszor? Vagy legalábbis több alkalommal, mint az még egészséges lett volna? Mert az megmagyarázná az állítólagos barátja iránti ellenszenvet. Bár a maga részéről nem értette, hogy Damon vajon miért tenne ilyet.
– Mert mérges volt én meg bolond módon éppen ott voltam a közvetlen közelében. Így aztán kitörte a nyakamat – jelentette ki Ric komoran. Maga elé meredve idézte fel a történteket, amikben mindig ő húzta a rövidebbet, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben teljesen ártatlan volt.  
– Ó – adott hangot meglepődöttségének Jade és ajkát rágcsálva próbálta nem maga elé képzelni a dolgokat. Továbbra is kapaszkodva abba az aprócska reménysugárba, hogy az idősebb Salvatore soha nem tenne ilyet. Vagy mégis? Ne hagyd, hogy kételyt ébresszen benned, parancsolt magára erélyesen. Mindazonáltal már azt sem tudta, hogy mit gondoljon.
– Már az első találkozásunk így végződött, vagyis a második alkalommal – javította ki magát Alaric. 
– Csak úgy minden ok nélkül? – szaladt ki Jade száján a meggondolatlan kérdés. Az idegesség tette, ilyenkor mindig megered a nyelve, ami ebben a helyzetben nem igazán jelentett jót. De mit számít, akkor ha egy kiszámíthatatlan, furcsán feltámadt vámpírokra vadászó vámpírral áll szemben? Beszéltesd, vetődött fel benne az önfenntartási ösztön.
– Azt hittem, hogy megölte a feleségemet, így végezni akartam vele – vonta meg a vállát az ex-történelem tanár. Ezen láthatóan már túltette magát, ez akkor csak nem lehet olyan kényes téma!
– Szóval nem ölte meg, de te őt igen? – kapott a lehetőségen a lány.
– Akkor – hangsúlyozta a férfi – nem tudtam megtenni, ő viszont habozás nélkül szúrt le engem. Utána, mint mondtam a nyakamat tört ki, amit aztán többször is megismételt. Talán nosztalgiából. Nem tudom, de nem is igazán érdekel.
– És a feleséged, őt tényleg megölte? – vetette fel a kérdést Jade, aki a környezetét mérte fel menekülési lehetőségek után kutatva. De nem hagyhatja itt Damont! Feltéve, ha még életben van…
– Bizonyos módon igen. Átváltoztatta, vámpírrá tette őt. Aztán megigézték őt, hogy vegye le a napfénygyűrűjét fényes nappal. A vámpírok megégnek a napon. Belobbannak, mint a fáklya lángja – mutatta a kezeivel a lángokat. A lány pedig most nem kételkedett az őszinteségében. 
– Megigézték? – nyelt egyet Jade. A tűz a szülei halála után mindig vegyes érzéseket ébresztett benne, hát még most. Ugye nem? Te jó ég… ugye nem Elijah volt?
– Klaus. – Jade megengedett egy aprócska megkönnyebbült sóhajt. Nem, mint ez könnyebbé tette volna a helyzetét, de jobb volt azzal a tudattal élni, hogy a férfi, akibe alighanem fülig beleesett nem egy kegyetlen gyilkos. – Ő és a testvérei pusztítást hagynak maguk után, bármerre járjanak is. Ezért kell meghalniuk – A lány megkönnyebbülését úgy fújták el ezek a szavak, mint soha nem is lett volna. Ric megakarja ölni Elijah-t és a többieket! Istenem! Damon hol lehet? Te jó ég Damon-t már meg is ölte? Elijah kérlek, segíts nekem!


Jade egyre hevesebben dobogó szívvel oldalazott az ajtó felé, a vele szemben álló Ric arcán továbbra is kissé komor kifejezéssel nézte őt.
– Nem akarlak bántani – szólalt meg végül ismét kedvesen a férfi. A lány örök optimistaként hinni akart neki – tényleg –, de ebben a helyzetben ez meglehetősen nehezen ment. Főleg, mivel előbb az ex–történelem igencsak határozottan állította azt is, hogy szándékában áll megölni az ősöket. Mindegyiket.
– Hol van Damon? – kérdezte végül Jade, mert a vámpír neki soha nem ártott és ezért bízott abban, hogy jól van. Arról nem is beszélve, hogy elvileg Lily járt régen vele, ami azért eléggé hihetetlen, mégis nem szerette volna elmondani ezt a testvéreként szeretett személynek, hogy az exét megölte egy feltámadt vámpírvadász. Akit ráadásul ő hozott vissza a halálból, ha minden igaz, bár ebben továbbra is szeretett volna kételkedni. – Megölted? – fűzte hozzá a kérdést remegve. Ric pár percig újra azzal a haragos nézéssel tekintett rá, ami híján volt mindenféle érzelemnek ezen kívül. Jade-et kirázta tőle a hideg és legszívesebben sikítva szaladt volna el, de nem hagyhatta magára Damont egy gyilkos őrülttel, ha az még életben van. Mert ugye még életben van?
– Gyere – szólalt meg végül a vámpírokat vadászó vámpírvadász és meg sem várva a lány reakcióját kiment a szobából. Jade sebes léptekkel próbálta tartani a lépést a másikkal, de nem igazán járt sikerrel e téren. Ezért aztán a környezetét vette szemügyre. Néhol kissé hunyorognia kellett, mert a függönyök be volta húzva – nyilván a napfény kizárása érdekében – és a villany pislákoló fénye nem ért el mindenhová. Egyébiránt, ha jól vette ki a dolgokat, akkor letakart bútorok és hatalmas tér uralta az épületet, ami már jó ideje lehet teljesen lakatlan.


– Hol vagyunk? – tette fel végül a kérdést, amire nem is igazán remélte feleletet, így egyfajta meglepődöttséggel konstatálta a szinte azonnali választ.
– Pár órára Mystic Fallstól, Elena itt találkozott először Elijah-val, aki elvileg megmentette őt Rose-tól, mert az az élete megőrzése érdekében ajánlotta fel az olyannyira keresett hasonmást. A hála ezért az volt, hogy Elijah a szeme előtt fejezte le a legjobb barátját, de legalább elfogadta az ajánlatott. Természetesen nem puszta felebaráti szeretetből.
– Miért tett volna ilyet? – lepődött meg Jade. Nem akarta elfogadni azt, hogy Elijah hidegvérrel megölt valakit. 
– Egyrészt azért, mert Klasunak szüksége volt a hasonmásvérre annak érdekében, hogy végre teljesen hibriddé váljon. Másrészt Elena kiköpött mása volt az egykori szerelmének, illetve szerelmeinek – mondta Ric készségesen, ennek ellenére nem lassította le lépteit és nem is igazította a lányéhoz. Jade magában megállapította, hogy ez az egész olyan, mint egy meglehetősen ijesztő tárlatvezetés, aztán felfogta a szavak értelmét és akkor majdnem felbotlott a saját lábában.
– Oh, ezt… ezt hogy érted? – kérdezte hirtelen teljesen kiszáradt szájjal. Talán mégis el kellett volna fogadni azt, amit Ric kínált. Mert most úgy érezte, hogy a világ ismét kifordult a sarkaiból. És nem azért, mert Elijah volt már szerelmes, elvégre a férfi ezer éves volt az ég szerelmére, így aztán nem várhatta el, hogy ne lett volna előtte is valakije! Nem, ezt még elviselte. Az fájt, szinte eszeveszetten, hogy erről az ős neki semmit sem mondott. Hihette volna azt, hogy Ric hazudik neki, de ugyan miért tette volna? Hogy a saját oldalára állítsa? Nem, teljesen biztos, hogy őszinte volt vele, így aztán a lánynak égette a lelkét Elijah bizalmatlansága, mert nyilván ezért nem mesélt neki az előző szerelméről, illetve szerelmeiről!
– Az első hasonmás akkor élt Mystic Fallsban, amikor az ősök még emberek voltak és állítólag mind Elijah, mind Klaus szerelmesek voltak belé, az anyjuk pedig ezért használta az ő vérét a vámpírráváltozásukhoz – közölte Alaric meglehetősen sokatmondóan. Jade belegondolt a helyzetbe és hirtelen rosszullét kerülgette. A többiek elbeszéléséből már rájött arra, hogy az ősök anyja kegyetlen nő volt, na de, hogy a fiai szerelmét használja fel? Melyik anyja tenne ilyet? És a Weston lány ezt nem tudta megmagyarázni azzal, hogy Elijah és Klaus is szerették Tatiát. Mert ez így is, úgy is borzalmas tett volt.
– És a másik? – faggatózott tovább némileg keserű szájízzel. Elijah gyengének tartja őt, ezért nem árulta el az egész történetet. Csak ezt a lehetőséget tudta most elképzelni.
– Még mindig él, már persze, ha ezt nevezhetjük annak. Katherine. Ő is hasonmás. Klaus és Elijah szintén szerelmesek voltak belé, bár előbbi fel akarta áldozni a lányt, hogy ne kösse tovább a Hold ereje. Katherine viszont mindenkit átvert és vámpírrá változott. Klaus cserébe lemészárolta az egész családját. Mint mondtam, mindenkit megölnek maguk körül – rázta meg a fejét Ric undorodva. – Vigyázz az üvegszilánkokra – tette hozzá mikor egy lépcsőfordulóhoz értek.  
– Ezért? – mormolta Jade, miközben automatikusan kitért a szilánkok útjából. A téma váltásra egyszerűen szüksége volt, mert nem bírta, hogy egy harmadik személytől kell megtudnia azt, amit Elijah-tól kellett volna. Hiszen, hogyan szerethetné őt, ha nem tud megbízni benne? Ha nem őszinte vele? Mert bizony ebben a pillanatban fogta fel, hogy abban reménykedett, hogy az ős többet fog érezni iránta, mert ő szerette. Szerelemmel. 
– Mit ezért? – érdeklődte a vámpírvadász őszintén értetlenül.
– Ezért akarod bántani őket? – pillantott a férfi kék szemeibe Jade és ott ismét mérhetetlen gyilkos szándékot és fájdalmat látott.
– Miattuk halt meg a feleségem, aztán a barátnőm és végül én magam is, hogy Elenáról ne is beszéljünk – vágta rá Ric, úgy mintha nem értené a lány miért nem ért vele egyet.
– Elena vámpír lett, nem halt meg – csóválta meg a fejét Jade.
– Pedig utóbbi sokkal jobb lett volna neki, mert minden vámpírnak így kell végeznie – biztosította álláspontjáról a férfi.
– Remek, imádom az életem, főleg, amikor a legjobb barátom feltámad halottaiból, azzal a határozott szándékkal, hogy megöljön – szólalt meg egy harmadik fél. Jade egy hatalmas nappaliba lépve vette észre a vámpír. Aki egy székhez volt kötözve, méghozzá láncokkal és meglehetősen véresen. Mindennek ellenére Damon életben volt, bár nem a legjobb állapotban a kérdés már csak az volt hogy ez meddig marad így.


Jade nem tehetett róla odaszaladt Damonhoz és elkezdte rángatni a láncait, ami köré voltak tekerve, akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy az ő gyenge kis ember lévén semmit sem tehet.
– Nyugi, voltam már rosszabb helyzetben is – próbált rá vigyorogni Damon, de csak egy szánalmas szájrándításra futotta.
– Mit tettél vele? – fordult Jade könnyes szemekkel a vámpírvadász felé, aki karba font kezekkel bámulta a vámpírt. 
– Én semmit – válaszolta Alaric olyan hangnemben, amitől a lánynak a hideg futkározott a hátán. És teljesen biztos volt abban, hogy Damon testén nem a véletlen művei azok az… égési sérülések? Igen, ezek égési sérülések, csodálkozta Jade. Először nem értette meg hogyan lehetséges ez, de aztán meglátta az némileg elhúzott függönyök alatt besütő napfényt. Lily szerint a vámpírok elégnek a napon!
– Csak a függönyöket húztad el, amiért utólagosan is mondhatom, hogy rohadtul fájt – jelentette ki Damon grimaszolva.
– Ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit te tettél velem – legyintette Ric, mintha csak egy aprócska problémáról lenne szó. Jade ekkor vette észre az ujján a gyűrűt, ami – ha emlékezette nem csal – addig Damonön volt. Akkor annak a segítségével járt a napon, vonta le a maga következtetését a lány.
– Tudom – válaszolta Damon alig halhatóan, Jade csak azért hallotta meg, mert ott állt mellette. Te jó ég, akármit mond is az ex–történelem tanár az idősebb Salvatore-nak nagyon fontos volt és még mindig az. Mindenestre a lány ezen az állásponton volt, főleg, mert a vámpír láthatóan beletörődött abba, hogy a legjobb barátja feltámadt és meg akarja őt ölni.
– Valami más, mit tett még veled? – kérdezte Jade aggódva forgatta a fejét a láncok kulcsai vagy valami feszítővas után, és meggondolatlanul figyelmen kívül hagyta a vámpírvadászt.
– Semmi mást – vonta volna meg a vállát Damon, de felszisszent a testébe maró fájdalomhullám végett.
– Damon – ugrott oda hozzá Jade és más nem lévén nagy nehezen letépte a blúza ujját, hogy azzal kösse be a vámpír sérüléseit, de nem tudta, hogy melyikkel is kezdje mert olyan sok volt.
– Ric, haver, engedd őt el. Nincs szükséged rá, itt vagyok én és előttünk az egész örökkévalóság arra, hogy elsírd nekem a bánatod – nézett egykori legjobb barátjára Damon könnyedén. Legszívesebben keserűen felnevetett volna a lány ápolásán, mert tudta, hogy az egész teljesen felesleges. Ugyanis biztos volt abban, hogy az ex-történelem tanár megfogja őt ölni, persze csak az után, hogy előtte jól megkínozta. Viszont az idősebb Salvatore nem akarta, hogy Jade itt maradjon és kiderüljön róla, hogy Elijah-val folytat közelebbi viszonyt, mert bár nem lehetett kétsége a felől, hogy Ric, ha megölni nem is ölné meg, de felhasználná, ami ugyan olyan rossz lenne. Ilyenkor kissé utálta magát, azért, mert megígérte Jasonnek, hogy vigyázz a húgára. Hülye lelkiismeret! Hülye érzelmek! Hogy mennyire rohadtul utálta ezt!
– Hogy került veled a temetőbe? – érdeklődte Ric gyanakodva.
– Ő? Szerinted, mégis hogyan? – felelte kérdéssel a kérdésre. Egy csepp kétsége sem volt arról, hogy legjobb barátja milyen következtetést fog levonni, tudva, hogy neki milyen véres múltja van e tekintetben.
– Te vitted oda, hogy megöld – jelentette ki a vadász kurtán.


– Nem, így volt, én kértem meg rá, hogy vigyen oda! – vágta rá Jade. Senki sem figyelt rá.
– Bravó, megtapsolnálak, de pillanatnyilag kissé korlátozott a mozgásterem – mormolta Damon és magára erőltette egy arrogáns vigyort. Közben persze gondolatban jól leszidta a lányt, azért, mert nem marad csöndben, de mit is várna Jason és Lily húgától! A jó ég áldja meg, őket még megmenteni sem lehet rendesen!
– Alaric, én kértem meg Damont, hogy vigyen el a temetőbe! Hinned kell nekem, el kell őt engedned – ismételte Jade, mint valami mantarát. Az idősebb Salvatore a szemeit forgatta, jelezve, hogy a lány, véleménye szerint mennyire el van tájolódva e téren. 
– Hiszek neked – jelentette ki végül Alaric megfellebbezhetetlenül Jade szemébe nézve és mielőtt Damon tovább folytathatta volna a meggyőzést a lány megszólalt.
– Tényleg? – kérdezte Jade reménykedően. A vámpír a fejét verte volna a falba, akkor is, ha a lány győzködése nagyon aranyos volt, őrületes hülyeség, de azért aranyos.
– Elhiszem, hogy te erről vagy meggyőződve – mondta végül Ric szelíden, mintha Jade csak valamilyen hisztériás rohamot kapott volna. Talán tényleg…
– Semmi szükség erre Jade. Menj szépen el innen és hagyd, hogy a vámpírok ezt elrendezzék maguk között – mondta Damon lekezelően, bár belül mérhetetlenül megkönnyebbült. Ric most már csak elengedi a Weston lányt, mert neki hisz. Azért ez egy kicsit – rendben, nagyon – fájt a vámpírnak. Elvégre akármit tettek is egymással a férfi mégiscsak a legjobb barátja volt és ezért rosszul esett neki, hogy a másik ilyen könnyedén elhiszi azt, hogy képes lenne egy ilyen ártatlan lányt csak azért a temetőbe csalni, hogy ott vérét vegye. Na nem, mintha nem lenne rá képes, de mégis… fájt.
– Istenem, te visszakapcsoltad! Visszakapcsoltad az érzéseidet! – kiáltotta Jade és zöld szemei hatalmasra tágultak a meglepődöttségtől.
– Ric, megtennéd, hogy elengeded a testvérei már biztos aggódnak érte – hagyta figyelmen kívül a lányt teljesen helytálló megjegyzését a vámpír.
– Alaric, hinned kell nekem, ne bántsd Damont… ő nem… nem akart megölni engem! – akaratoskodott Jade, egyre elkeseredettebben.
– Damon, sajnálom, de nincs más választásom – szólalt meg ekkor Ric, mintha fájna neki, mintha nem szívesen tenné meg ezt, hanem csak azért, mert Esther varázslata még a halállal sem most meg teljesen az agyát.  
– Semmi gond haver, valakinek már régen meg kellett volna tennie, de eddig mázlista voltam, viszont most úgy látszik elfogyott a szerencsém – vigyorodott el Damon beletörődően. Elvégre, ha már választási lehetősége van, akkor mondjon nagyot. Az utolsó, amit látott, hogy Ric szomorú, mégis bosszúszomjas kék szemei mielőtt egy erős szúrást érzett a szíve tájékán és fülében csengett Jade rémült sikolya.
– Ne! Megölted őt! Hogy tehetted, istenem! Engedj el, el akarok menni innen, engedj el! – kiabálta Jade megrendülten és teljes erejével püfölte a vadász mellkasát, igaz nem mindig találta el, de ez csak azért volt lehetséges, mert szemeit elhomályosították a könnyei.
– Hazaviszlek – jelentette ki Alaric kedvesen.
– Nem! – zokogott fel a lány. Nem akarta elhinni, hogy a férfi ilyen vele azok után, hogy a szemei előtt szúrta szíven Damont, aki állítólag a legjobb barátja volt.
– Nyugalom, nyugalom – hallotta Ric csitítgatását, aztán minden elsötétedett előtte. A sokktól elvesztette az eszméletét. 


– Itt voltak – parkolta le egy Elijah számára nagyon is ismerős épület előtt Lily. Mindannyian feszültek voltak, mintha csak érezték volna a rájuk váró rémképeket, amik a fejükben megfordultak.
– Voltak, hogy érted azt, hogy voltak? – fakadt ki Kol ingerülten. Most igazán nem volt olyan hangulatban, hogy Mystic Falls környéki házikókat figyeljen, amikor Jade bajban volt.
– Szerinted, hogy értem zsenikém? – nyomta meg szándékoltan gúnyosan a mondat végét a nő. Nem csoda, hogy Damon és ő viszonyt kezdtek. Ugyan olyan bosszantóak mindketten, vonta le a maga részéről a végső következtetést a legfiatalabb ős.
– Akkor miért álltunk meg, ha már nincsenek itt? – faggatózott tovább Kol egyre ingerültebben, ezzel palástolva aggodalmát.
– Talán azért, mert hárman voltak, de csak ketten mentek el innen? – válaszolta kérdéssel a kérdésre meglehetősen ironikusan Lily, bár ő maga is hasonlóan érzett, mint a legfiatalabb ős.
– Jade? – tette fel a kérdést némileg nehezen forgó nyelvvel Elijah, persze a többiek csak azt látták, hogy kifürkészhetetlen szemeit a házra függeszti.
– Damon – felelte Jason rekedten. Számára egyik lehetőség sem volt egy leányálom, de az idősebb Salvatore esetében ezért volt remény.
– Alaric miért hagyta hátra őt? – szólalt meg Klaus, holott ő is ugyan annyira tudta a választ, mint a másik négy, de egyszerűen meg kellett kérdeznie.
– Ez ugyan olyan elmés kérdés, mint amilyet az öcséd feltett – felelte a nő nyersen, miközben kinyitotta az ajtót és megcsapta őket a vámpír vérének illata.
– Damon! – kiáltotta Klaus, aki meg sem várva a többieket berontotta a házba.


Ott találták meg a test mellett. Meglehetősen szomorú látványt nyújtott, ahogy láthatóan halott legjobb barátja kezét szorongatja, mint így próbálná arra kényszeríteni, hogy felébredjen. Sajnos nem járt sikerrel.
– Megölte őt és magával vitte Jade-et – állapította meg a teljesen nyilvánvaló tényeket Kol és kissé megszánta legidősebb testvérét, amikor meglátta annak fájdalmát. Magában pedig megfogadta, hogy Jade nem fogja így végezni. Bármit kelljen is tennie ő nem fog meghalni.
– Klaus, megtennéd, hogy arrébb mész és hagysz dolgozni? – csattant fel Lily, akinek a szemei a különös fény ellenére is láthatóan könnyesek voltak.
– Mit akarsz vele tenni? – mordult rá az ősi hibrid ellenségesen és elkeseredetten. Nem is emlékezett arra, hogy mikor volt utoljára barátja és a fenébe is Damon határozottan az volt!
– Talán nem is tudom, mondjuk feltámasztani? – vetette fel a lehetőséget a nő mérgesen és egyre emelkedettebb hangerővel. Mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy nem tett jót neki, hogy elrabolták a húgaként szeretett személyt és mintegy ráadásként megölték az exét, akinek a sorsa egyáltalán nem hagyta olyan hidegen, mint ahogy eddig mutatta. 
– Hogy? – lepődött meg Klaus, aki gondolatban már valahol máshol járt. Egyértelműen a bosszún törhette a fejét.
– Tudod, nekromanta meg halott vámpír egyenlő feltámasztás – magyarázta Lily élesen és, mint a másik nem egy ősi hibrid lett volna, hanem egy óvodás még a kezével mutogatott is hozzá.
– Azt mondod meg tudjátok csinálni, fel tudjátok támasztani őt – szusszantotta Klaus megnyugodva. Damont feltámasztják a nekromanták! Hát ezer éve alatt ilyen se fordult elő vele sokszor, az idősebb Salvatore-val meg nyilván még kevésbé, bár ki tudja? Lehet, hogy csak nem emlékezett rá, mert a hibrid határozottan meg volt győződve arról, hogy barátja őszinte volt vele, amikor azt mondta, hogy nem tudja micsoda is valójában a két vadász.
– Persze, de nem kellünk hozzá mind! – legyintette Lily magabiztosan. – Jason! – szólította a Weston fiút parancsolóan, mintegy jelezve, hogy kinek mi lesz mostantól a feladata.
– Gondolom, te, maradsz – egyezett bele Jason, miközben körülnézett a helységben ahol megölték a vámpírt, akivel olyan jó barátságban voltak már hosszú évek óta. Látta, hogy Elijah felemel valamit a kandallópárkányról, megszorítja azt, mintha csak erőt merítene belőle, majd a zakója belső zsebébe süllyeszti. A szíve fölé.
– Én mázlista! – horkantotta Lily.


– Tudom, hogy hova vitte Alaric Jade-et – szólalt meg Elijah szokása szerint végtelenül nyugodtan.
– Hová? – kérdezte Jason türelmetlenül, mert bár biztosan érezte a húga egyre távolodó jelenlétét, de hasznosabb lett volna, ha előre tudják az úti célt.
– San Franciscóba – válaszolta az ős kimérten.
– Haza, hogy biztonságban legyen – értett egyet a felvetéssel Lily.
– Reméljük, hogy igen – biccentette Elijah.
– Akkor menjünk – közölte Jason, mert biztosra vette, hogy az ős a húgért megy és persze ő is így tett, ami alapján egyértelmű volt, hogy közös lesz az útjuk. Szuper! De a Weston fiú tudta, hogy ketten többre mennek, mint egyesével.
– Csak utánad – udvariaskodott Elijah, aztán a kocsihoz érve Jason automatikusan a kormányhoz ült, az ős pedig mellette foglalt helyet. Mivel közös volt a céljuk, ezért aztán egyikük sem emelt kifogást a másik ellen. Pont mielőtt a Weston fiú elindult volna vetődött be valaki a hátsó ülésre.
– Engem se hagyjatok itt! – kiáltotta Kol szemrehányóan.
– Remek, de jobb lesz, ha csöndben maradsz egész úton, mert a végén még elnémítalak – fenyegetőzött Jason harciasan. Egy dolog, hogy együtt tud, vagy legalábbis próbál dolgozni Elijah-val, és megint más, ha a legfiatalabb ős is csatlakozik hozzájuk. Főleg, mivel a Weston fiú még nem tette teljesen túl magát azon, hogy a másik elrabolta a húgát, mintegy csalinak használta fel arra, hogy Elijah hazatérjen Mystic Fallsba. Ezeknél valami nagyon nincsen rendben, gondolta Jason immár vagy századjára. Igaz a középső őssel már nem volt annyira ellenséges, de csak mert a húga láthatóan teljesen és fülig szerelmes volt belé. A Weston fiú a maga részéről nem tudta, hogy vajon Jade ezt tudja-e magáról, az mindenestre biztos volt, hogyha az ős megbántja, akkor szimpátiája tiszavirág életű lesz.
– Nekromanta vagy, nem boszorkány – mutatott rá Kol készséges a véleménye szerinti lényeges különbségre, amivel kapcsolatban ugyan ő maga is sötétben tapogatózott.
– Nem mondod? – hüledezett Jason színpadiasan.  
– …így aztán felismerek egy üres fenyegetést, ha hallok – folytatta a legfiatalabb ős rendületlenül. Majd megajándékozta a Weston fiút egy dühös pillantással. Az, hogy a testvérei úgy kezelték, mint egy taknyost egy dolog, megint más, ha ezt egy nekromanta teszi, aki vadásznak adja ki magát.
– Persze, mert te folyton ezt használod, csakhogy én veled ellentétben komolyan gondolom, amit mondok – tromfolta le a másikat magabiztosan.
– Én igenis… – kezdte Kol sértetten, amikor is félbeszakították őket. Méghozzá meglehetősen durván, éspedig egy olyan személy, aki állítólagosan a végletekig udvarias és nyugodt volt.
– Fejezzétek be azonnal vagy mindkettőtöket kidobom az autóból! – mennydörögte Elijah mérgesen. Jason csak a szeme sarkából vetett rá egy pillantást, de az elég is volt neki ahhoz, hogy tudja ad1: komolyan gondolja a fenyegetést, ad2: elvesztette a híres hidegvérét, ad3: szerelmes a húgába. Egyik lehetőség sem volt valami kecsegtető, így a Weston fiú a maga részéről kivételesen hallgatott a szóra és csendben maradt. Már eddig is volt, mit megemésztenie, hát még most!
– Ne, de Elijah! – méltatlankodott Kol a hátsó ülésről.
– Csönd! Mindketten! – mondta az ős halálosan metsző éllel. Öccse nyilván megérthette, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy ellenkezzen. Elijah hátradőlt az ülésen és egy pillanatra a szívére tette a kezét, ami fölött Jade személyi igazolványa nyugodott, amit a házban talált a kandallópárkányon, Alaric pedig nyilván innen tudta meg a lány címét. Megmentelek kedvesem… bármi legyen is az ára!

19. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de most végre megérkezett a legújabb fejezet. Kellemes olvasást!

Puszi

Valentine

 

A kihalás szélén

„Az idő jó barát azok számára, akik az igazság és a tisztesség alapján cselekszenek, és halálos ellensége mindazoknak, akik nem így gondolkodnak, bár a büntetés vagy jutalom gyakorta lassan érkezik.” Napoleon Hill

Amikor Elijah, Klaus és Kol a temetőbe értek mindhármukat kirázta a hideg, és ebből aztán sejtették, hogy ennek mi is lehet az oka. Egyszerűen tisztában voltak azzal a cseppet sem kecsegtető gondolattal, miszerint a keresett személyek már nincsenek itt. Ez, pedig nem volt kifejezetten kellemes gondolat, és bár álltathatták volna magukat azzal, hogy Damon és Jade önszántukból mentek el úgy érezték a sors nem lesz ilyen kegyes hozzájuk. Soha sem volt az.

– Szerintettek, ha Damon elkísér valakit a temetőbe, akkor kinek a sírjához mennek? – érdeklődte Kol gúnyosan. Kérdését pusztán költőinek szánta. Bátyjai mellette álltak és a köd szinte teljesen befedte őket olyannyira, hogy szinte egymást sem látták volna, ha nem rendelkeznek kiváló érzékekkel e téren.

– Teljesen nyilvánvaló – vágta rá Klaus nyersen és Ric sírja felé vette az irányt. Testvérei szó nélkül követték őt, tekintettel arra, hogy meg kellett bizonyosodniuk arról, amit mindannyian feltételeztek. Elijah érezte, hogy egyre jobban erőt vesz rajta a nyugtalanság. Megígérte, hogy vigyázni fog Jade-re és erre folyamatosan kudarcot vall, ebben az esetben pedig, csak remélni merte, hogy a lány nem támasztotta fel Alaric-ot. Azonban tudta, hogy az a bizonyos remény mindig a legrosszabbkor nevetett az arcukba.

Egyrészt az, hogy az ex-történelem tanár utolsó napjaiban egy vámpírokat vadászó vámpírvadásszá vált nem volt túlságosan bíztatót. Tekintettel arra, hogy nemcsak a vámpírok, hanem az őket védeni próbáló személyek is ugyan úgy a célpontjaivá váltak. Jade, pedig akarata ellenére, de besorolásra került e tekintetben, rá egyáltalán nem kedvező helyen.

Másrészt nem lehetett elfeledkezni arról sem, hogy Jade – tudomása szerint legalábbis – még soha sem használta nekromanta képességeit, így kétséges volt az irányítás és az ebből következő következmények. Mert, ha valóban feltámasztott valakit – remélhetőleg nem Ric-et, hanem valaki, bárki mást – akkor talán nem lesz nehéz helyrehozni. Elvégre a zombikat el kell égetni. Legalábbis legjobb tudomása szerint. Hiába élt meg ezer évet, ilyesmit még ő sem tapasztalt. Soha. Így csak abban bízhatott, hogy nem lesz olyan nehéz feladat. Viszont Ric esetében – ha valóban ő volt az, aki feltámadt –, akkor nyilván nem zombi és a megölése sokkal komplikáltabb feladat lesz. Szinte lehetetlen. Valljuk be őszintén teljesen kizárt dolog lesz számukra ennek a végrehajtása.

Bárhogy is legyen Elijah e pillanatban csak azt remélhette, hogy Jade jól van, vagy legalábbis nem esett semmi komoly baja. Tudta, hogyha ismét a karjában tartja majd, akkor megnyugszik majd és megfogadta soha többé nem engedi el.

– Tudjátok nem, akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de én megmondtam – jegyezte meg Kol duzzogva, amint testvéreivel együtt körbeállták Ric sírját, aminek a közepén egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan nyilvánvalóan kimászott valaki.

– Jade nyilván nem szándékosan tette – közölte Elijah élesen azonnal a lány védelmére kelve.

– Nem is hibáztatom őt, csak arra céloztam, hogy ez mind nem történt volna meg, ha Damon helyett velem megy várásrolni – mondta a legfiatalabb ős ingerülten. Aggódott Jade miatt, bár remélte, hogy Damon minden bizonnyal ramaty állapota ellenére is képes lesz vigyázni rá. Legalábbis addig, amíg ők oda nem érnek. Az idősebb Salvatore testi épsége csak ebből a szempontból érdekelte és ezzel, valamint a megjegyzésével legidősebb testvére egyik leglesújtóbb pillantását kapta jutalmul. Nem, mintha érdekelte volna. Klaus patikája hírhedten olyan vámpír volt, aki a legrosszabb helyzeteket is katasztrofálisabbá tudta tenni. Kol mindenestre erről volt meggyőződve.    

– Mert te aztán biztosan nemet mondtál volna neki – mondta Klaus szarkasztikusan. Nem töltötte el kitörő lelkesedéssel, hogy az őt és a testvéreit korábban megölni szándékozó vámpír életre kelt – hála egy teljesen tapasztalatlan, ugyanakkor jóakaratú nekormantának – és ezzel együtt a legjobb barátjává vált személy is veszélybe került. Ugyanis még Jade életével kapcsolatban úgy vélte, hogy Ric nem fogja bántani a lányt, Damon ebből a szempontból már egészen más kategóriába tartozott és csak abban bízhatott, hogy Jade valamilyen módon parancsolni tud az általa feltámasztott személynek. Remélhetőleg.

– A testvéreid, akkor sem mondanának nemet Jade-nek, ha csak feleannyira lenne szeretetre méltó – jegyezte meg Jason bosszankodva. Zöld szemei bosszúsak, mérgesek, aggódóak és végtelenül fáradtak voltak, mégis különös fénnyel fénylettek. Ahogy a mögötte lévő Lilyé is.

– Hát ti megérkeztettek a… munkátokból? – érdeklődte Kol cinikusan.

– Mint látod igen – forgatta meg a szemeit Lily. Láthatóan ideges volt, ami ebben a helyzetben teljesen érthetően hatott. Tekintettel arra, hogy megkérte Elijah-t, hogy vigyázzon a húgaként szeretett személyre és ezen kérés jól láthatóan félresiklott. A nő más esetben meghallgatni sem lett volna hajlandó az ősök okait, most mégis hajlandónak mutatkozott rá. Ugyanis sejtette, hogy Jade bizonyos mértékig magának köszönhette azt, ami történt. Nem, mintha ettől kevésbé lett volna dühös és aggódó.

– Kié volt a sír? – érdeklődte Jason és most a szokásos ellenszenves érzelmeit felváltotta valami profi nyugodtság, ami igazán különösnek hatott arra, aki még nem tapasztalta.

– Tudsz olvasni, nem? – vágta rá Kol csak azért, hogy mondjon valamit.

– Alaric Saltzman – válaszolta öccsükkel egy időben Elijah és Klaus. Előbbi szokása szerint sztoikus nyugalommal, még utóbbi meglehetősen türelmetlenül.

– Remek – dünnyögte a Weston fiú kissé elkomorulva. Nem örült neki, hogy húga feltámasztott valakit, de az, hogy az illető pont az ex-történelem tanár, aki utolsó napjaiban az egyik legerősebb ősi vámpírrá változott nos… egyértelműen csak rosszabbá tette az egyébként sem fényes helyzetet.

– Tehát a húgod valóban feltámasztotta őt? – érdeklődte Klaus feszülten. Nem, mintha nem lett volna egyértelmű, de ilyen esetben azért jobb teljesen biztosra menni. Elvégre most az életükről volt szó!

– Mint látod igen. Nyilván vérzett az orra és megérintette a sírt. Teljesen véletlen lehetett az egész, mégis bizonyára gyors lefolyással már fel is támasztotta Alaric-ot – mondta Lily tényközlően.

– Csak ennyi? – kérdezte Kol hitetlenkedve.

– Mi csak ennyi? – kérdezett vissza Jason élesen és karba vonta a kezeit úgy méregetve a három őst.

– Nem kell semmi… gyertya vagy valami kántálás… – hadonászott a legfiatalabb ős kifejezve néminemű csodálkozást és értetlenséget.

– Nem! – felelte Lily vérig sértetten.

– Akkor, hogy csináljátok? – tette fel a kérdést az ősi hibrid tűnődően. Mert bár a világért se vallotta volna be ő is arra gondolt, mint az öccse. De hát mindketten tévednek néha-néha. Igaz, hogy ő ritkábban, mint mások, de nem mindenki mögött állt ezer évnyi tapasztalat.

– Nos, amikor embereket támasztunk fel, akkor egyszerűen csak visszahozzuk a lelküket. Amikor pedig természetfelettit, akkor a legtöbb esetben a Túlvilágról hívjuk őket ide – magyarázta Jason fanyarul. Mert tudta, hogy aki maga nem teszi ezt annak nem sok fogalma lehet arról, hogy milyen is egy ilyen kapocs. Ami kétélű penge, azonban ennek ellenére is szinte megkönnyebbül az, aki használja. Persze csak bizonyos esetekben. A Weston fiúnak nem voltak kétségei a felől, hogy húga a kényszerűségnek engedelmeskedett. Ő is érezte ezt, vagyis még mindig érzi, de amióta folyamatosan végzi ezt a tevékenységet és az óta, szinte rutinszerűen, jobban mondva sorsszerűen teszi, azt, amit. Természetesen tudott arról, hogy Jade nem érzi jól magát a temetőkben, tudta az okát is és ezért volt az, hogy nem erőltette. Mert, ha elmondta volna neki, akkor régi emlékek törten volna a felszínre, amiket jobb volt hanyagolni. A figyelmen kívül hagyós taktika soha sem válik be, gondolta Jason fáradtan.

– Társalogtok is velük, mielőtt visszahoznátok őket? – kérdezte Kol meglehetősen kritikusan.

– Nem vagyok egy Jennifer Love Hewitt, nem társalgok szellemekkel – morogta Jason rosszallóan, bár a feltételezés láthatóan egy kissé jobb kedvre derítette. Szeretett a nekromanciáról beszélni, akkor is, ha nem sok alkalma nyílt rá, mivel a legtöbb természetfölötti lény évszázadok óta vadászott rájuk. Vagy azért, hogy megölje őket vagy azért, hogy hasznot húzzon az erejükből, így aztán szinte nem is számított olyan nagy csodának az, miszerint már csaknem teljesen kihaltak.

– Ezt igazán jó tudni – jegyezte meg Klaus szárazon.

– Meg tudjátok mondani, hogy hová mentek? – sóhajtotta Elijah gondterhelten, de azért örült, hogy Jason és Lily is itt vannak, mert ők el tudják látni őt és a testvéreit a témához szükséges információkkal, mert a régi legendák lehet, hogy adnak bizonyos támpontokat, de attól még nem száz százalékosak és az ős ebben az esetben – egyébként sem tette soha – nem szeretett volna semmit sem a véletlenre bízni.

– Ti vagytok a szakértők ebben a témában – jelentette ki Lily szarkasztikusan.

– Tekintettel arra, hogy vadászok vagytok ezt bóknak veszem – ráncolta össze a homlokát az ősi hibrid, mert egyrészt nem tudhatta biztosan, hogy ez sértés volt vagy egyszerűen csak a nő részéről való különös megállapítás.

– Szálljatok be a kocsinkba, és útközben megbeszéljük azt, amit kell – mondta végült Jason nagy tanúbizonyságot adva arról, hogy nem minden esetben undok, bár a mondatot tompította a fintor, amit közben vágott.   

Lily ült a kormány elé, mellé Jason pattant be és hátul foglaltak helyet az ősök. A nő – a Weston fiúhoz hasonlóan – kiterjesztette különleges képességeit, ami olyan sikeressé tette őket a vadász szakmában és már indultak is Jade-ék után. Elijah legszívesebben komor némaságba burkolódzott volna és elítélte volna magát azért, mert nem vigyázott Jade-re, még szerencse, hogy nem volt az a szenvedő típus. Így aztán szokásos sztoikus nyugalmával próbálta kezelni a helyzetet.

– Aggodalomra semmi ok – mondta Jason egy jovális mosoly kíséretében. Érezte a nemrég feltámasztott Ric rezgéseit, valamint a húgát is. Tudta, hogy megtalálják őket. Az már más kérdés, hogy pontosan milyen állapotban.

– Nyilván az semmi, hogy a húgodat elrabolta egy vámpírokra vadászó vámpír, aki gyakorlatilag elpusztíthatatlan – nyilatkozta Kol gunyorosan.

– Hát, igen, Alaric valóban nem volt valami szerencsés választás – mormolta a Weston fiú.

– Milyen szépen fogalmazol! – jegyezte meg a legfiatalabb ős dühösen felfortyanva és nem értette, hogy Jason és Lily hogy lehetnek ilyen nyugodtak – szinte közönyösek – mikor Jade élete veszélyben forog. Klaus érdeklődése és aggódása egyértelműen nem az volt, amit értékelni tudott volna, vagy érdekelődéséről ad támpontot és Elijah szokásos nyugalmán meg esélye sem volt kiakadni. Bátya soha sem veszíti el a fejét, akkor sem, ha a barátnője éppen egy nagyon veszélyes gyilkos karmaiba került.

– Hogy tudjuk megölni? – vágta el öccse mérgelődését Klaus határozottan. Aki úgy vélte, hogy most nincs itt az ideje a hisztinek, sőt jobb lesz végleg felhagyni vele, mert különben fel is út, le is út. Igaz ezen elhatározásához nagyban hozzájárult a nem éppen békés hangulata.

– Ti? Sehogy – érkezett az elkeserítő felelet Lily szájából. 

- És ha megöljük Elenát? – vetette fel Klaus, mert igazán nem szégyellte volna feláldozni a hasonmást annak érdekében, hogy ő és a testvérei életben maradjanak. Persze tudta, hogy Caroline végtelenül csalódna benne, de az ős úgy vélte a szőke vámpír így is tudja, hogy ő nem egy szent.

- Ti komolyan elhiszitek azt, hogyha feláldoztok egy hasonmást, akkor minden másként lesz? – kérdezte a nő kíváncsian.

- Ártani nem árthat – értett egyet bátyával azonnal Kol. Mert ha Jade élete függ ettől, akkor Elenának menni kell. És annak ellenére, hogy Elijah hallgatott, mindenki tudta, hogy melyik lányt választaná, ha döntenie kéne, de szerencsére nem volt erre szükség.

– A kötés, amivel anyátok összekötötte Ric-et már elmúlt – morogta Jason megértve, hogy az ősi hibrid mire is célzott pontosan. Természetesen ő is minden habozás nélkül felhasználta volna a hasonmás feláldozását, ha úgy adódik, de tudta, hogy most ez nem oldana meg semmit. Talán máskor, elvégre soha sem lehet tudni nem igaz?

– Miért nem aggódtok miatta? – fakadt ki Kol és vádló tekintette ide-oda röppent a feszülten vezető Lily és az eltöprengő Jason között. Testvéreit inkább meg sem kérdezte erről, mert úgyis tudta a válaszukat.

– Nos, azért, mert lehetne rosszabb is – rántotta meg a vállát a Weston fiú.

– Megmagyaráznád ezt? – érdeklődte Elijah hűvösen.

– Jade-et Ric nem bánthatja, mert ő támasztotta fel és így irányíthatja őt – válaszolta a nő olyan hangsúllyal, melyből kitűnt, hogy szerinte ez teljesen egyértelmű.

– Mint a kötelék? – kérdezte a középső ős, célozva itt a Klaus és hibridjei között fennálló kapcsolatra.

– Bizonyos módon ez még erősebb, elvégre a halálból hozta vissza – fűzte hozzá Jason szárazon. 

– És Damon? – kérdezte Klaus idegesen.

– Ha kedves neki a saját élete, akkor még lehetőleg időben felismeri, hogy az számára a leghelyesebb és a legjobb, ha csöndben marad – közölte a Weston fiú fanyarul. Lily felhorkantott és – némán ugyan, de – mindenki egyetértett abban, hogy a felvetés egyszerűen lehetetlen, tekintettel arra, hogy Damon egyszerűen nem tudja abbahagyni a gúnyolódást, főleg, akkor nem, amikor leginkább kéne.

– Vannak módok arra, hogy visszahozzuk, ha esetleg… Alaric továbbra sem szimpatizálna a vámpírokkal – kockáztatott meg egy meglehetősen tétova választ a nő. Nem mindig kedvelte az idősebb Salvatore-t, de soha – legalábbis komolyan – nem akarta a halálát.

– Hogy ez milyen megnyugtató! – mondta Klaus, bár láthatóan erre valóban megenyhült.

– Miért nem akadályoztátok meg azt, hogy elmenjen? – kérdezte Lily csípősen. Ezzel is jelezve, hogy pontosan kiket is tart felelősnek a helyzet jelenlegi állásáért.

– Egy egész hadseregnek sem sikerült volna megállítani, mert beszélni akart Rebekhával – sóhajtotta Elijah gondterhelten és beletúrt a hajába, aztán pedig meglazította a nyakkendőjét. Így nyilvánvalóvá vált az, miszerint mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát.

– Igen, a segítési kényszer – bólintotta Jason együtt érzően. Nyilvánvalóan neki is volt már alkalma megtapasztalni azt, hogy a húgát ilyenkor senki sem állíthatja meg.

– Mivel láthatóan tartunk valamerre nyilvánvalóan tudjátok hol vannak – jegyezte meg Kol témát váltva.

– Természetesen – forgatta meg a szemeit a két vadász, ugyanis ez eléggé magától érthetődő volt a számukra és elmagyarázni egy ilyen dolgot nem volt egyszerű. Ezért nem is fárasztották magukat vele.

– Hogy csináljátok? – csapott le Klaus azonnal, mert így legalább alkalma nyílik arra, hogy megtudjon egy-két információt a legendának hit nekromantákról és a gondolati sem fognak Damon körül forogni, aki minden bizonnyal nagy veszélyben van. Ezért inkább keverte a kellemesebb és hasznosabb vizekre kényszeríttette a beszélgetés menetét.

– Mint tudjátok, ha valakit feltámasztanak az megbontja a természet egyensúlyát – pillantott gúnyosan a visszapillantó tükörbe Lily. Nem is titkolva, hogy Esther azon varázslatára gondol, amivel vámpírokká változtatta őket.

– De Esther nem volt nekromanta – morogta Kol sértette. Elijah és Klaus hozzá hasonlóan kényesnek érezte ezt a témát, de mivel tudni akarták a választ, így inkább várták a folytatást némán, ami nem is váratott magára sokáig.

– Nem, persze. Mikael ezért kutatta fel az összes élő nekromantát – válaszolta Jason keserűen az ős apuka nevénél arca idegesen és mérgesen megrándult. Amikor Damon elárulta neki, hogy a férfi meghalt hatalmas kő gördült le a mellkasáról, ami már igen hosszú idő óta nyomasztotta őt.

– Titeket is? – kérdezte Klaus, bár tulajdonképpen kijelentésnek szánta mondandóját. Lily még jobban a gázra taposott, Jason pedig kurtán biccentette. – A családotokat nyilván ő ölte meg – tette hozzá, azt, amit sikerült magától is kitalálnia. Már csak az okot nem tudta. Persze felmerült volna, hogy Mikael csak azért ölt nekromantákat, mert félt tőlük – ami a legendákat ismerve nem lett volna meglepő – vagy azért, mert kért tőlük valamit. Az ősi hibrid inkább utóbbi felé hajlott.

– Éleslátásod lenyűgöz – jelentette ki a Weston fiú szenvtelenül.

– Miért tette? – kérdezte Elijah csöndesen.

– Nem minden nekromanta képes arra, amire mi. Vannak… szintek, amik meghatározzák az erőnket, és korlátokat állítanak. És most, ha éppen nincs jobb dolgotok, akkor maradjatok nyugton és leginkább ne beszéljetek, mert koncentrálnom kell – tért ki a válasz elől Lily fújtatva. Utálta ezt a témát és nem is akart tovább forszírozni. Van, aminek már az említése is túl fájdalmas. Jason megmoccant és alig hallhatóan kifújta a levegőt. Neki sem volt kedvére való ez az egész és megkönnyebbült attól, hogy nem neki, hanem a nőnek kellett leállítani a kérdés özönt, mivel nem volt biztos abban, hogy ő képes lett volna ilyen „szépen” fogalmazni. Ugyanis csupa szalonképtelen fogalom fordult meg a fejében. Az ősök hátul elhallgattak, főleg, mert Mikael emlegetése számukra sem volt éppenséggel örömteli eseménynek mondható. Így aztán mindenki elraktározta magában azt a tanulságot, miszerint az ősi vámpírvadász mindenkinek szenvedést okoz, még holtában is.  

Jade felébredve csodálkozva állapította meg, hogy Elijah nincs mellette, ahogy Kol sem. Ez roppantul különös volt. Persze utóbbi személy távolléte még nem lett volna olyan furcsa és zavaró, mert a fiatalabb ős jelenléte meglehetősen kényelmetlennek számított bizonyos helyzetekben. Legalábbis, ha ott ébredt velük az ágyban. A lány természetesen soha sem küldte volna az őt, mert tudta, hogy Kolnak tényleg szüksége van valaki közelségére, de azért volt egy határ, amit az ős nem érzékelt, vagy inkább szándékosan figyelmen kívül hagyott.

Az viszont, hogy Elijah öccséhez hasonlóan nem volt mellette tényleg szokatlannak számított. Mostanában minden egyes este az ős karjaiban aludt el és szokatlan ürességet érzett most, hogy nem volt itt. Egyáltalán nem érezte őt pedig általában, ha a ház másik végében volt is, még, akkor is érzékelte a jelenlétét. Most azonban minden szokatlan volt és üres.

Emlékezett rá, hogy elájult a temetőben, így zavartan felült az ágyban és, akkor döbbent rá, hogy egy számára teljesen ismeretlen szobában van. Kissé zaklatottan állt fel, enyhén remeget, viszont ennek ellenére szokatlanul jól érezte magát. Tanácstalanul indult el az ajtó irányába, mert úgy vélte az lesz a legjobb, ha megkeresi Damont, aki nyilván elhozta őt az otthonába. A Salvatore panzióba. Jade még soha sem járt a vámpírnál és ezért volt az, hogy erre alapozta feltevését, bár az ősök távolléte, akkor is különösnek hatott.

– Örülök, hogy felébredtél – nyitotta ki az ajtót egy barna hajú férfi kék szemeit, amik kedvesen csillogtak. A lány mégis egyfajta ridegséget és gyötrelmet vett észre bennük.

– Te… – nézett tanácstalanul az ismeretlenre és ebben a pillanatban mindennél jobban örült volna annak, hogy Elijah itt lett volna mellette, mert, akkor érzelmileg rá tudott volna támaszkodni, de ebben a helyzetben ez igazán lehetetlennek tűnt. Hiányzott neki az ős megnyugtató jelenléte és kimért – vele mégis mindig kedves vagy legalábbis lágy – stílusa.

– A nevem Ric – mosolyodott el a férfi meglehetősen barátságosan. – Csináltam neked reggelit. Gondolom éhes vagy.

– Én… – motyogta Jade és szemrehányást tette magának azért, mert csak személyes névmásokat tud kinyögni valami értelmes mondat helyett. – Ric-et mondtál? Úgy érted Alaric? – lepődött meg mikor felismerte a nevet.

– Igen – bólintott a férfi megértően, mint, aki érti, hogy mennyi furcsa egy olyan személlyel beszélni, akivel eddig még soha és, akiről úgy tudta, hogy halott. Jade ennek ellenére nem érezte magát nyugtalanul és nem is félt.

– Úgy hallottam meghaltál – mondta bizonytalanul és kissé bosszúsan összeráncolta a homlokát, mert nem értette, hogy a férfi mindennek ellenére, akkor, hogy lehet itt. Láthatóan életben.

– Így is volt – biztosította Ric. Jade értetlenül nézett rá. – Te hoztál vissza, amiért nem lehetek neked elég hálás – ragadta meg a lány kezét, aztán gondoskodóan magához ölelte a csodálkozó Jade-et.

– Hogy én? Nem, nem. Biztosan tévedsz – tagadta az állítást csípőből. Azonban érezte, hogy a lelkében megmozdul valami, amit eddig a temetőben érzett, és csodával határos módon már nem is tűnt olyan szörnyűnek a sírokkal teli helyek.

– Tehát nem tudod? Nekromanta vagy – árulta el Ric zavartan.

– Nekromanta?! Én? Nem, az előbb a feltámasztásoddal és ezzel a nekormanta dologgal is nagyon nagy tévedésben vagy – rázta meg a fejét Jade határozottan. Természetesen tudta mit jelent a kifejezés, de legvadabb álmában sem feltételezte volna azt, hogy ő az. – Hol van Damon? – kérdezte inkább csak, hogy elterelje a beszélgetést. Ric hirtelen zárkózott lett és eltávolodott tőle és a lány most jött rá, hogy a férfi utolsó napjaiban egy vámpírokat vadászó vámpírrá vált. Elijah! Elijah hol vagy?

18. fejezet

Sziasztok! Elnézésetek kérem, amiért ennek a történetemnek az új fejezetével is csúsztam egy napot. Kíváncsian várom a véleményeteket. Kellemes olvasást.

 

Halott ügyek

„A holtak nem felejtenek, és általunk szólnak. Csak ránk számíthatnak már a síron túlról és némán.” Castle című sorozat

• Én várok – jegyezte meg Klaus, ám hangja egyértelműen elárulta, már a türelme vége felé jár. Tényleg nem ért rá arra, hogy ítéletnapig álljon és várja azt, hogy öccsei elmondják neki azt, amit tudnak. Mert úgy vélte jobb minden lehetséges információt megszerezni és csak utána Jade és a testvérei elé állni azzal, hogy tudja micsodák is ők. Tekintettel arra, hogy a biztos tudat mindig nagyon erős segítője az embereknek.

Elijah töprengve pillantott bátyjukra és magában azt latolgatta, hogy testvére mennyire mélyedt el a témába. Végül arra a megállapításra kellett jutnia, miszerint nyilván, ha mindennel nem is, de a leglényegesebb kérdésekkel tisztában van, ami már önmagában is aggasztó volt. Elvégre úgy volt, hogy titokban tartja Jade-ék titkát erre a családtagjai sorban kiderítik azt. Persze azzal győzködte magát, hogy ő - mint mindig - most is teljesen betartott a szavát. Mivel arról már csak nem tehet, hogy Kol a fényképek alapján, Klaus pedig a saját hírforrásaitól megtudott információk szerint levonta a megfelelő következtetést.

• Mégis mire? – érdeklődte Kol hanyagul és továbbra is próbált úgy tenni, mintha legidősebb testvére nem most készülne lerántani a leplet egy olyan titokról, amiről eddig mindenki azt hitte, hogy csak mese. Viszont Kol tudta, hogy ez határozottan nem mese, hanem véresen komoly dolog, ami őket nagyon is érint. Több szempontból is.
• Arra, hogy elmondjátok nekem az igazat – válaszolta a legidősebb ős szokásos diktátori szigorával. Mert lehet, hogy Elijah összetartotta őket, de Klaus volt az, aki mindig minden esetben kezébe vette az irányítást. Leginkább azért, mert ő már csak ilyen parancsolgatós típus volt.
• Mit nem mondasz – csóválta meg a fejét a legfiatalabb testvére meglehetősen sértetten. Igazán utálta mikor Klaus ilyen szigorú kedvében volt, mert olyankor általában mindig lőttek a legjobb szórakozásoknak és mindig mindent halálosan komolyan kellett venni.

Ilyen esetek voltak azok, amikor Mikael meg találta őket és azonnali hatállyal el kell tűnniük még a környékről is, nehogy az őket üldöző férfi elkapja bármelyiküket is. Ugyanis az azt követő események teljesen nyilvánvalóak lettek volna. Egyiküknek volt egy csepp kételye sem a felől, hogy az apjuk – aki Klausnak csak nevelő szülője volt – végezett volna velük abban a percben, amint elkapja őket. Ezt a csúfos véget, pedig mind szerették volna elkerülni. És ezer évig sikerült is, bár voltak olyan helyzetek, amikből a kiszabadulásuk szinte csodával ért fel.

• Eddig a pillanatig azt hittem, hogy az újdonsült terveitek a család összeboronálása iránt mindennél előbbre való és ehhez kapcsolódóan az őszinteség, mint olyan elengedhetetlen adaléka ennek az összehatásnak – fejtegette ki a véleményét Klaus hűvösen, mert úgy vélte, hogyha valami hát ez beszédre fogja ösztökélni a testvéreit. – De persze, úgy tűnik, hogy tévedtem. Igazán kiábrándító – tette hozzá fejcsóválva. Ugyanis arra az elhatározásra jutott, hogy ártani nem árt, ha még egy lépést megtesz a tudakozódás kényes, nem minden kanyartól mentes útján.
• Már úgyis rájöttél, felesleges lenne csak ezért jártatnom a számat – legyintette Kol duzzogva. Igazán kezdett elege lenni Klaus kíváncsi természetéből és eközben volt szíves figyelmen kívül hagyni, hogy ez volt az egyik közös pont benne és a testvéreiben. Elijah továbbra is mély hallgatásba merült és úgy látszott, hogy ez az állapot soha sem fog már megtörni. Nem, mintha valaki is szószátyár típus lett volna. Magában továbbra is viaskodott azzal, hogy elmondja e amit tud és ezzel szegje meg az ígéretét, vagy azt betartva továbbra se mondjon semmit. Nagyon nehéz kérdés volt, de végül Klaus megoldotta a problémát.
• Persze, Elijah barátnője és a testvérei nekromanták, vagy más néven halottkeltők – jegyezte végül meg Klaus, de olyan könnyedséggel, mintha minimum azt közölte volna, hogy a Föld kering a Nap körül.

• Nem ártanak nekünk – sóhajtott Elijah, mert úgy vélte, hogy azzal egyáltalán nem szegi meg az ígéretét, ha e témában gyorsan és határozottan megnyugtatja testvérét. Jelezve azt, miszerint pánikra, de leginkább vérengzésre semmi okuk sincsen.
• Mitől vagy ebben olyan biztos? – húzta össze a szemöldökét Klaus borúlátóan. Természetesen nem akarta bántani Jade-éket egyszerűen csak teljesen meg akart bizonyosodni afelől, hogy őt és testvéreit nem fenyegetni újabb veszély. Mert már őt is igazán kezdte bosszantani az, hogy, minden és mindenki összeesküdött ellenük oly módon, hogy aki a hatalmat akarta megszerezni elsősorban őket zaklatta azzal a nevetséges kísértettel, miszerint megöli őket. Felesleges próbálkozás volt, erre természetesen ők maguk is rájöttek előbb vagy utóbb. Meglehet már csak, akkor, amikor már túl késő volt. De, aki nagy fondorlatokon töri a fejét igazán tudatában lehetne annak, hogy a lehetetlennel teljesen felesleges próbálkoznia, mert elve kudarcra van ítélve minden próbálkozás. Legyen az akár fontos, akár lényegtelen.
• Jason nem viseltet felénk nagy odaadással, mégse támadott meg minket még egyszer sem… - magyarázta Elijah nyugodtan. Ám Kol morcosan felmorrant. - Legalábbis nem oly módon, ahogy te tartasz tőle – tette hozzá, mert öccse volt szíves emlékeztetni őt arra az eseményre, amikor a Weston fiú meglőtte. Nem, mintha Kol nem érdemelte volna meg.
• Nos, elhiszem, hogy ez így van, bármennyire nehezemre is esik elfogadni - ismerte el Klaus. - Másfelől viszont nem hagy nyugodni a legenda azon része mely szerint irányítani tudják a halottakat, és nem tudom, hogy feltűnt e nektek, de mi végső soron azok lennénk – jegyezte még meg, a véleménye szerint létfontosságú kérdést.
• Néha olyan szőrszálhasogató tudsz lenni – dünnyögte Kol cinikusan, ám testvérei egyértelműen nem vettek tudomást a gúnyos közbeszólásról.
• Peter Thomsonról megtudtál valamit? – érdeklődte Elijah gondterhelten. Amióta tudta a titkot Jade-ről és a testvéreiről egyre jobban nyugtalanította a férfi, akinek árnyéka láthatatlan fenyegetés volt barátnőjére nézve. Ami nem volt kimondottan a kedvére való.
• Nyilván ő is nekromanta, bár a feltámadása, akkor sem stimmel – húzta el a száját Klaus, jelezve, hogy itt biztosan többről van szó. Azon töprengett, hogy jobb lenne még jobban beleásnia magát a régi legendákba, hátha azok szolgáltatnak némi támponttal.
• Igen, ez a kérdés engem is igazán aggaszt – ismerte el Elijah alig leplezett nyugtalansággal. Klaus vetett idősebb öcsére egy rövid, fürkésző pillantást. Elijah nem igazán volt az a típus, aki feleslegesen vészmadárkodna és a zaklatottság sem volt rá jellemző. Legfeljebb akkor, ha testvérei végkép kezdtek az idegeire menni. Azonban most egyáltalán nem erről volt szó. Klaus tudta, hogy Jade biztonsága igazán fontos lett Elijah-nak és persze Kolnak is. Ha jobban belegondolt és mérlegelte a lehetőségeket tudta, hogy bármit is akar Peter Thomson az számukra csak rossz lehet. Tehát nem hagyhatja, hogy Elijah barátnőjét és annak családját bántsák, leginkább azért, mert minden valószínűség szerint fivérei nem viselték volna túl jól a veszteséget és Klaus a nagy stratégia tudta, hogy számolnia kell azzal a lehetőséggel is, hogy a rejtélyesen feltámadt férfi utána őket támadná meg. Ezt, pedig egyértelműen nem hagyhatta és úgy vélte jobb még idejében megállítani a bajok forrását.

• Most nem Peter Thomson a legnagyobb problémánk – szólalt meg Kol. – Jade és újdonsült testőre még nem értek vissza – jegyezte meg a legfiatalabb ős ingerülten és nem tudta megállni, hogy Damont még távollétében se ugrassa ezzel a kis gúnyolódással.
• Nyilván alapos bevásárlást tartanak – horkantott Klaus. Aki úgy vélte, hogy a lány gondosan főz és süt a házban tartózkodóknak. Akkor is, ha a felének egyáltalán nincsen szüksége ilyesmire. Az ősi hibrid önmagának bevallotta, hogy egy egészen pici irigyli őket. Leginkább azért, mert Caroline, akivel ezt a képet igazán el tudta volna képzelni nem állt szóba vele. Jobban mondva most a megszokott formával ellentétben ő kerülte a szőke hajú vámpírlányt. Ugyanis biztos volt abban, hogy Caroline van annyira okos, hogy előbb utóbb belátja tévedését és, akkor tanácsot kér tőle, vagy legalább felkeresi. Mindkét lehetőség felvillanyozta Klaust. Mert nem kell mást tenni csak várni. Remélhetőleg már nem túl sokáig.
• Kol, én is aggódom Jade miatt, de hiszem, hogy Damon azon személyek egyike, akik száz százalékosan képesek megvédeni őt – jelentette ki Elijah nyugodtan és a saját kétségeit próbálta minél mélyebben elzárni. Viszont őt sem hagyta békén a téma.
• Persze, persze – mormolta Kol morcosan, de azért soha sem lehet tudni alapon elkezdte tárcsázni Damon telefonszámát, mivel tudta, hogy Jade telefonja a nappaliban töltődik. Az idősebb Salvatore mobilja azonban nem volt elérhető. - Damon nem veszi fel a telefonját – közölte bátyjaival sötéten, mintha azok nem hallották volna pontosan azt, amit ő.
• Nem kell mindjárt a legrosszabbat feltételezni – szögezte le Elijah higgadtan, azonban az arca megrándult az aggodalomtól. – Biztos vagyok benne, hogy csak arról van szó, hogy olyan helyen vannak, ahol nincsen térerő. Mystic Falls mobilhálózata néha igazán megbízhatatlan – jegyezte meg tárgyilagosan.
• Úgy láttam, hogy Rebekah-hoz mentek – árulta el Klaus, aki idefele még csodálkozott is azon, hogy Damon elmegy az ő kiengesztelhetetlen kishúgához, de, amikor öccsei közölték vele, hogy Jade is vele tartott már egyértelmű volt az, miszerint azért ment oda, mert a Weston lány megkérte erre.
• Biztos? – kérdezte Kol erősen szkeptikusan. Ugyanis ő a maga részéről kételkedett abban, hogy bárki képes meggyőzni Damont arról, hogy el kell mennie Rebekah-hoz.
• Biztos – biccentette Klaus határozottan és testvéreinek egy csepp kétsége sem volt a felől, hogy igazat mond. Csak hát olyan hihetetlennek tűnt a felvetés.
• Tudhattam volna – engedett ki egy hosszú ideges sóhajt Elijah és megmasszírozta a halántékát.
• Mégis mit? – kíváncsiskodott Klaus.

• Jade szeretne segíteni nekem és ezért elment, hogy meggyőzze Rebekah-t – válaszolta a középső testvér kissé szórakozottan, ám hangjából nem lehetett eltéveszteni a mély meggyőződést. Testvérei hitetlenkedve pillantottak rá, majd egymásra, aztán újra Elijah-ra
• Hogy meggyőzze Rebekah-t?! Ez egyenesen elképesztő, teljesen lehetetlen és kivitelezhetetlen ötletnek tűnik – sorolta Klaus a véleménye szerint még kevésnek is tetsző jelzőket. Kol viszont vágott egy grimaszt, mert nagyon is tudatában volt annak, hogy Elijah-nak igaza van.
• De ő mégis megpróbálja – mondta a középső testvér csöndesen. Azt hitte, hogy Jade feladta azt, hogy ily módon próbál neki segíteni. Úgy látszik tévedett. Ami nem igazán fordul elő vele valami nagyon sokszor. Jobban mondva szinte soha.
• Szóval az a jótékonyan segítő típus – értette meg Klaus és vetett egy részvétteljes pillantást testvérére. Tudva, hogy Jade ezzel a természettel, ha akarja, ha nem most nagy bajba került.
• Igen, nagyon aranyos. Már persze, amikor nem kockáztat ilyesmit, nem inkább még így is az… - jegyezte meg Kol elmélázva és szája álmodozó mosolyra húzódott.

Elijah úgy döntött az lesz a legjobb, hogyha felhívja az ő haragtartó kishúgát és megkéri arra, hogy küldje haza Jade-et és Damont. Mikor kicsörgött azon kezdett töprengeni, hogy Jade mégis hogyan vehette rá erre az idősebb Salvatore-t. Nem kétséges, hogy a kedves külső igazán határozott személyiséget takar, akinek már nagy tapasztalata van a kezelhetetlennek titulált személyekkel szemben. Bízott abban, hogy húga nem ragadtatta el magát, ám tudta, hogy a múltkori után Rebekah valóban nem kockáztatna semmit, ami Jade-el kapcsolatos, mert tudja, hogy ő nem reagálna erre valami jól.

• Rebekah? Tudom, hogy nagyon mérges vagy rám… - kezdte udvariasan, amint az érintett méltóztatott felvenni a telefont. Nyilvánvaló volt, hogy Rebekah a végsőkig kivárta azt, hogy a megfelelő időpontban fogadja a hívást. Ez egyértelműen a sértett duzzogás kategóriába volt sorolható.
• Még szép! – szólalt meg a szőke hajú ős indulatosan.
• …de nem e miatt kereslek. Jade eltűnt és csak azt szeretném tőled megkérdezni, hogy láttad e őt – puhatolódzott az ős óvatosan, mert nem akarta megvádolni húgát. Tudva, hogy az még képes és túlreagálja a helyzetet, akkor, pedig soha sem tudja meg azt, amit akar.
• Itt volt Damonnel együtt – vágott egy grimaszt Rebekah, aki az idősebb Salvatore-val igazán nem baráti viszonyban.
• Értem – jegyezte meg Elijah eltöprengve és némileg megkönnyebbülve. Mert úgy vélte, hogy Kol tényleg csak felesleges aggodalmat keltett benne. Azonban továbbra is érezte a nyugtalanság szikráit. Ez pedig igazán nem volt kellemes.
• Mielőtt bármivel is megvádolnál engem, megjegyzem teljesen indokolatlanul, közlöm veled, hogy már elmentek – szögezte le a szőke hajú ős felindultan, mert úgy hitte bátya épp most készül megvádolni őt.
• Köszönöm, véletlenül nem tudod, hogy hova mentek? – érdeklődte higgadtan jelezve, hogy nem vádolja meg semmivel sem a húgát.
• Ha jól sejtem, akkor a temetőbe – válaszolta Rebekah rövid habozás után. Ugyanis továbbra sem értette, hogy Jade és Damon mégis miért mennének oda.
• A temetőbe? Biztos vagy benne? – kérdezte Elijah élesen.
• Tudod, ki akarsz békülni velem, és mégis kételkedsz a szavamban – felelte a szőke hajú ős szemrehányóan.
• Sajnálom, nem állt szándékomban megbántani téged. Még egyszer hálás vagyok azért, mert válaszoltál a kérdéseimre – jegyezte meg az ős udvariasan.
• Jó. Jade, igazán aranyos lány, bár mintha egy kissé túlságosan is jótékonykodó típus lenne, de azért egészen aranyos – jelentette ki Rebekah némileg zavartan. Mert a testvérével folytatott egészen normális hangvételű beszélgetést hallva eszébe jutott az, amit Jade mondott neki.
• Magam is így vélem – mondta Elijah lágyan.
• Majd valamikor beszélhetnénk? – robbant ki a kérdés a szőke hajú ősből rövid hezitálás után.
• Hogyne, természetesen – lepődött meg egy pillanatra Elijah. Klaus hitetlenkedve csóválta a fejét. Mert az egy dolog, hogy Jade elmegy és beszélget a húgukkal, de, hogy annak ilyen eredménye legyen. Hát az egyszerűen elképesztő. Kol bátyaihoz hasonlóan meghökkent, végül napirendre tért a dolog felett. Elvégre nem tudta tagadni azt, hogy Jade mindenkire hatással van. Rá, pedig különösen, de ez persze Rebekah szempontjából mit sem számított.
• Nem kibékülni akarok veled csak… nem tudom, mit kezdjek a pénzemmel, és biztos vagyok abban, hogy te segíteni tudsz nekem – szögezte le a szőke hajú ős, mert ő tényleg nem érezte azt, hogy megbocsátott volna a testvéreinek. Ezzel együtt, pedig tudta, hogyha valaki hát Elijah igazán ért az üzlethez, akkor meg miért is ne kérjen tőle tanácsot?
• Hogyne, természetesen – ismételte Elijah gépisen. Elképesztette a tudat, hogy Jade képes volt egy beszélgetés alapján Rebekah lelkére beszélni és elindítani őt a helyes úton. Aztán szívét jóleső melegség járta át. A lány ismételten lekötelezte őt.

• Úgy látom Jade mély benyomást tett Rebekah-ra, kíváncsi vagyok, hogy mivel is traktálhatta őt – jegyezte meg Klaus elmerengve. Tudva, hogy ez a módszer neki is jól jönne bizonyos esetekben. Főleg, akkor, amikor egy bizonyos szőke hajú vámpírlányt tüntet ki a figyelmével, aki saját magát becsapva úgy tesz, mintha egyáltalán nem érdekelné az ő közeledése.
• Nyilván az igazsággal – mondta Elijah kimérten és közben azon gondolkozott, hogy a lány mégis miért akart elmenni a temetőbe. A választ természetesen tudta, de azért nyugodtabb lett volna, ha Jade, akkor tesz próbát a félelme leküzdésére, amikor ő van ott vele.
• Úgymint? – érdeklődte Klaus nem minden cinikus felhang nélkül.
• Szeretnénk, ha egy család lennénk – válaszolta Kol magától érthetődően.
• Hát persze, szeretett, béke, egyetértés – forgatta meg a szemeit az ősi hibrid. – Egyébként legjobb tudomásom szerint ti is pontosan ezt mondtátok neki! – tette hozzá kedélyesen.
• Rebekah, érthető okokból kifolyóan egyáltalán nem hallgatott ránk, viszont egy relatíve pártatlan szemlélődő véleménye megváltoztatta az álláspontját. Legalábbis annyira, hogy szóba álljon velünk, ami már így is több mint, amit reméltem – fejtette ki a véleményét Elijah tárgyilagosan.
• Rebekah soha senkire sem hallgat, mégis Jade szót ért a nehéz esetekkel – egészítette ki fiatalabb bátyja megjegyzését Kol.
• Veled is ezért jön ki ilyen jól – bólintott Klaus mindent értően. Tudva, hogy fiatalabb öccse valóban azok közé a személyek közé tartozik, akik alapesetben nem hallgatnak a szép szóra. Persze ez bizonyos szinten családi vonás volt, mert felindult pillanataikban bármelyikük figyelmen kívül tudta hagyni a legjobb szándékú tanácsot is. Az ősi hibrid úgy vélte, hogy a Weston lány Jasonnek köszönhetően szerzett e témában tapasztalatot és úgy látszik remekül tudja kamatoztatni. Ami nekik csak előnyükre válhat, és úgy látszik már vált is.
• Nyilván Damon barátodra is hatással van – szúrta oda Kol gúnyosan. Mert tisztában volt azzal, hogy az idősebb Salvatore nem tette volna meg azt, amit, ha ő maga nem akarta volna ugyan azt. Bár úgy vélte, hogy ebben a kérdésben talán nem is annyira Jade, hanem inkább Jason és Lily a lényeges. Mert a vámpír azért segített nekik, mert valamiért szükségesnek véli még, akkor is, ha az érzelmeit kikapcsolta. Ami azért igencsak érdekes helyzetet teremetett.
• Nos, nem lenne ellenemre, ha valaki segítene nekem abban a folyamatban, hogy Damon végre ismét érezzen – ismerte el a legidősebb ős.
• Mintha mostanában egyre jobb állapotban lenne – szólalt meg Elijah udvariasan, aki kezdte észrevenni az idősebb Salvatore érzelmi világában beállt változásokat. Ami igazán nem volt ellenére, mert tisztában volt azzal, hogy nemcsak Damon állítólagos barátainak fontos az, hogy újra érezzen, hanem Klaust is nagyon érdekli.
• Tudom, közel a siker és van egy olyan érzésem, hogy a mai este sorsfordító lesz a számára – vigyorodott el Klaus diadalmasan nem is titkolva mennyire elégedett az eredményekkel, amiket egymagának sikerült elérnie. Pusztán csak azzal, hogy beszélgetett és kérdezgetett. Soha nehezebb elfoglaltságot ennél!

• Szerinted Jade tényleg el akart menni a temetőbe azok után, hogy annyira rosszul van a közelükben? – fordult Elijah felé Kol kissé kételkedően. Még most is tisztán élt az emlékezetében az, hogyan is reagált a lány a temetőre, amikor Mystic Fallsba való érkezésük után, majdnem bementek az egyikbe. És, akkor még csak a közelébe voltak az ős igazán nem akarta elképzelni azt, hogy milyen lehet az, amikor Jade ténylegesen ott van az egyikben.
• Úgy vélem szeretné megtudni azt, hogy miért is van olyan rémesen a közelükben, és mi okozza a félelmeit. Ennek következtében, pedig biztos tesz egy próbát – magyarázta Eljiah, hogy véleménye szerint mire is készül a lány, vagy tett már meg most.
• Jól értem, hogy a barátnőd nem tud arról, hogy ő tulajdonképpen micsoda? – érdeklődte Klaus feszülten.
• Nincsen tudomása róla – rázta meg a fejét a középső testvére és aggodalma ismét visszatért.
• És most csak a tények kedvérért – kezdte az ősi hibrid lassan, mintha két idiótával lenne dolga. - Azt akarjátok nekem bemesélni, hogy egy önmaga erejéről nem tudó nekromanta, az egyértelműen vámpír, Damon társaságában elment a temetőbe? – tette fel a kérdést és tisztán leolvasható volt az arcáról, hogy a helyzet ezen állása nem tölti el őt felhőtlen jókedvvel.
• Úgy vélem – válaszolta Elijah kurtán.
• Már megbocsáss, Elijah, de ezek a nagyon is lényeges momentumok együttesen véve teljes katasztrófa tényezők – csattant fel Klaus nem is leplezve, hogy mennyire ideges lett a választól és az elképzeléstől.
• Azért ne tételezzük fel rögtön a legrosszabbat – jegyezte meg Kol magára erőltetve egy kevés derűt és egy szemkápráztató vigyort. Próbálkozása természetesen nem érte el a kívánt hatást, mert testvéreivel egyetemben ő is tudta, hogy a helyzet nem valami kedvező. De ő hitt abban, hogy Jade-el minden rendben, ha meg nem, akkor majd szépen előveszi Damont és végre megadja neki azt, ami jár. A torka összeszorult arra a gondolatra, hogy Jade-nek bármi baja esett.
• Miért szerinted nem kockázatos? – meredt rá fiatalabb öccsére Klaus, de úgy, mintha annak minimum megtébolyodott volna. Tekintettel arra, hogy szerinte a helyzet ezekkel az elemekkel könnyen rosszra fordulhat és ő cseppet sem kívánta ezt. Ahogy nyilván senki más sem.
• Ha figyelembe vesszük azt, hogy Jade mennyire szeretné tudni miért is reagál oly rosszul a temetőkre, akkor nyilván veszi a fáradságot ahhoz, hogy most Damon társaságában meglátogasson egyet – sóhajtott Elijah gondterhelten.
• Mert Damon nem tud arról, amiről mi, ahogy ő maga sincs tisztában ezzel és az ehhez kapcsolódó tényekkel – vágta rá Klaus rosszallóan, mert véleménye szerint egy ilyen lényeges, mondhatni életbevágó kérdést eltitkolni egyszerűen esztelenség. Legyen bármi is az oka.
• Pontosan – biccentette a középső testvére megerősítve bátyja mondandóját. Elijah-t a telefonhívás végéig nyugtalanította a tudat, hogy Jade elment a húgához, viszont az a tény, miszerint most éppen egy temetőben van az eddigieknél is kilátástalanabb variáció volt.
• Szerintem ne legyetek ilyen borúlátóak, maximum harcolnunk kell pár zombival, ami igazán jól hangzik, ha engem kérdeztek. Miért szerintettek nem? – csacsogta Kol, ám ő sem tudta eltitkolni, hogyha Damon testi épsége nem is érdekli, Jade biztonsága egyáltalán nem hagyja hidegen. A három testvér szinte észre sem vette az idő múlását, mert a nap már nyugovóra tért és a levegő is jelentősen lehűlt. Valamint sötét, szinte átláthatatlan köd ereszkedett Mystic Fallsra.

Jade érezte a szokásos jeges borzongást, ami a temetők közelében mindig megkörnyékezte őt. A légzésére próbált ügyelni, ami bizonyos fokig sikerült is, de a sápadtságát és remegését sehogy sem tudta legyűrni. Abban a pillanatban, amikor Damon leparkolt tudta, hogy megérkeztek és feltehetően a temető bejárata előtt vannak. Ekkor erősen megszédült és két kézzel az ülésbe kellett kapaszkodni, hogy megtartsa magát. Egy másodpercre elbizonytalanodott, de aztán megrázta magát és elhatározta, hogyha már idáig eljött, akkor nem fordulhat vissza. Kinyitotta az ajtót és kiszállt, szemét a szinte átláthatatlanak tetsző sűrű ködbe fúrta.

• Teljesen biztos vagy ebben a temető dologban? – érdeklődte Damon mellé lépve. Látta, hogy a lány valamilyen oknál fogva egyre rosszabbul van és igazán nem akarta, hogy elájuljon itt neki.
• Igen – motyogta Jade és megpróbálta összeszedni magát.
• Csak mert igazán ramaty állapotban vagy – jegyezte meg az idősebb Salvatore gúnyosan.
• Tudom, nem szeretem a temetőket – ismerte el a lány. Tudva, hogy a vámpír nem megsérteni akarta őt, hanem a puszta tényeket közölte a maga kissé provokatív stílusában.
• Akkor miért vagyunk itt? – ráncolta össze a homlokát Damon.
• Mert ezzel együtt hívnak – árulta el Jade és ezt megerősítendő bizonytalan léptekkel elindult a temető belseje felé.
• Aha – válaszolta az idősebb Salvatore úgy mintha értené, de valójában fogalma sem volt arról, hogy miről is beszél a lány. Köd, este, temető. Ez csak rosszul végződhet, gondolta miközben felzárkózott Jade mellé. Aki láthatóan, ám egyértelműen érthetetlen rosszullétét leküzdve egyre bátrabban sétált el a sírok mellett.
• Valami baj van? – érdeklődte Jade egy bizonytalan oldalpillantást vetve a vámpírra. Aki átvette a vezetést és automatikusan legjobb barátja sírja felé vette az irányt.
• Jade, véletlenül nem tudod, hogy Jason és Lily mit is csinálnak pontosan munka címszó alatt? Természetesen a vadászaton kívül – érdeklődte Damon könnyedén felvetve a témát.
• Sajnálom Damon, ez előttem is olyan nagy rejtély, mint számodra – csóválta meg a fejét és ettől kissé megszédült.
• Kár, de mi lenne, ha itt megállnánk egy kicsit? – fogta meg a lány könyökét látva, hogy az mindjárt összeesik itt neki. Egyébként is odaértek barátja sírjához.
• Persze – fújta ki a levegőt Jade és hagyta, hogy a vámpír leültesse egy nagy kőre.
• Biztos rendben vagy? – érdeklődte Damon cinikusan egy sanda pillantás kíséretében és közben ő is helyet foglalt.
• Nem tudom, csak adj pár percet – emelte fel az egyik kezét a Weston lány, majdhogynem mentegetőzve.
• Ahogy gondolod – rántotta meg a vállát az idősebb Salvatore. Aztán az előtte lévő sírkőre függesztette a tekintetét.
• Ő a barátod volt igaz? – törte meg a csöndet Jade csöndesen és próbálta nem figyelembe venni azt, hogy a tüdeje egyre jobban összeszorul. Látva, hogy Damon egy bizonyos Alaric Saltzman sírjához vitte őt. Akinek nyilván megegyezett azzal a személlyel, akit a többiek Ric néven folyton a vámpír barátjaként emlegettek.
• A legjobb – mosolyodott el az idősebb Salvatore fanyarul.
• Mi történt vele? – érdeklődte Jade, hátha ezzel eltereli a saját figyelmét arról, hogy egyre rosszabbul van.
• Össze volt kötve Elenával és mikor ő Rebekah-nak köszönhetően lezuhant a Wickery-hídról meghalt – válaszolta Damon közömbösen. Mintha csak az időjárásról tett volna valamilyen megjegyzést.
• Véglegesen? Úgy értem egy vámpír vízbe fulladhat? – lepődött meg Jade és próbált fókuszálni a körülötte lévő dolgokra, mert azok mintha mozogni kezdtek volna. Mert ugye Elena vámpír volt, legalábbis Kol megjegyzéseiből ezt vonta le. Azt azonban megértette, hogy Elena és Ric valahogy össze voltak kötve. Igazán érdekes.
• Nem, Ric esette más volt – árulta el az idősebb Salvatore szárazon.
• Értem – mormolta Jade, aztán felállt és belső késztetés hatására közelebb ment a sírhoz.
• Vérzik az orrod – jegyezte meg a vámpír, aki a lány sarkában volt arra az esetre, ha az véletlenül összeesne.
• Fel sem tűnt – motyogta Jade szórakozottan megérintve az említett testrészét. Amikor elemelte onnan látta, hogy az ujja csurom vér lett, ahogy a pulóvere is. Nem volt valami megnyugtató.
• Tudod, néha jó lenne, ha itt lenne mellettem – csúszott ki Damon száját.
• Ha feltámadna ugye? Alaric Saltzman érdekes név – suttogta a lány és véres kezével megérintette a sírkövet. Szeme egy pillanatra különös fénnyel villant fel. Aztán érezte, hogy a tagjai elnehezülnek, és magával ragadja az öntudatlanság. Utolsó észvétele az volt, hogy ismét rendesen tud lélegezni és, mintha egész belsőjét átjárta volna valamilyen különös megkönnyebbülés.

• Jade? Jade? – szólongatta a karjaiban lévő ájult lányt Damon. Korábban nem vette észre a zöld szemek különös villanását, ámbár kirázta őt a hideg egy pillanatra, de ezt csak annak tulajdonította, hogy Elijah nem lesz elragadtatva attól, hogy Jade elájult. – Tudhatta volna, hogy ez lesz – morogta az idősebb Salvatore bosszúsan. Aztán elsétált a kocsijáig és a hátsó ülésre fektette a lányt. Elővette a telefonját és meglepődve látta, hogy alig van térerő. Remek már csak ez hiányzott. – Jason? – próbálta felhívni a Weston fiú, ám amikor az felvette igencsak recsegett-ropogott a vonal.
• Damon? Valami gond van? – vette végül ki Jason hangját a zúgáson kívül.
• Nem, nem hiszem – mondta Damon, mert nem akarta felzaklatni. Főleg, mert tudta, hogy abból nem sülni ki semmi jó. - Persze, igazán megemlíthetted volna, hogy a húgod ilyen rosszul kezeli, ha temetőbe óhajt körsétát tenni – tette hozzá, amiért végső soron felhívta a Weston fiút, mert úgy vélte ő eltudja neki mondani, hogy mi a fene történt az előbb.
• Egy temetőben vagytok?! – kérdezte Jason idegesen. Hangja persze továbbra is távolinak tűnt. Damon a maga részéről úgy vélte, hogy ez csak a közeledő vihar előjele, mármint a térerő ingadozás. De azért mintha hallotta volna, hogy egy autó motorja felmorajlik és teljes gázzal száguldani kezd. Ami számára kétséget sem hagyott afelől, hogy Lily a sofőr. Az a nő nincs tekintettel semmilyen autóra.
• Igen, a húgod ragaszkodott hozzá – felelte az idősebb Salvatore szem forgatva, őszintén nem értette, hogy erre miért is volt szükség.
• Azonnal gyertek el onnan! – parancsolta a Weston fiú ellentmondást nem tűrően, ám nem tudta elrejteni hangjának ideges színezetét és remegését.
• Most miért lettél ennyire ideges? – értetlenkedett Damon, mert már végleg kezdte elveszíteni a fonalat. Elvégre ez egy temető és nem valamilyen vámpírtanya, ami miatt indokolt lenne ez a fokú végtelennek tűnő aggodalom.
• Jade-el mi történt? – érdeklődte Jason feszülten.
• Vérzett az orra és elájult, de ezen kívül semmit baja, legalább szerintem – nyugtatta meg a Weston fiút a maga gúnyos modorában. Tekintettel arra, hogy egy ájulás még nem jelenti a világ végét!
• Damon, most jól figyelj rám, amikor vérzett az orra megérintett valamit? Egy sírkövet vagy téged? – kérdezte Jason sürgetően és ügyelt rá, hogy jól érthetően ejtse ki a szavakat és ne hadarja el őket, mivel biztosra akart menni a vámpír válaszait illetően.
• Mit számít ez? – kérdezte Damon erősen furcsállóan. Közben gyorsan körbefordult, mert baljós előérzett kerítette hatalmába. Aztán úgy vélte, hogy a fantáziája és a Weston fiú aggodalma miatt már kezd paranoiás lenni.
• Igen is számít, szóval válaszolj! – követelődzött Jason egyre türelmetlenebbül. Közben intett Lily-nek, hogy még gyorsabban hajtson azzal az átkozott kocsival.
• Nem tudom, de… várj… azt hiszem, van itt valaki… - jegyezte meg Damon és ismét körbefordult és a ködből egy ismerős alak körvonalait vélte felismerni. - Mi a… - kezdte döbbenten, de nem tudta befejezni, mert az illető, akit meglátott egyetlen határozott mozdulattal kitörte a nyakát.
• Damon?! Damon?! – kiáltozott Jason idegesen.

A támadó felvette a telefon és kinyomta a hívást. Aztán lepillantott az ideiglenesen halott vámpírra, mérges volt. Végtelenül és úgy vélte ideje lesz megleckéztetni az idősebb Salvatore-t és az össze többi vámpírt. Megragadta és betette áldozatát a csomagtartóba. Ő maga a kormány mögött foglalt helyett. Hátrapillantva észrevette a sápadt szőke hajú lányt. Nem tudta, hogy hívják őt, de biztos volt abban, hogy ő volt az, aki segített neki.

• Nem tudom biztosan, hogy sikerült visszahoznod, de hálával tartozom neked érte – jegyezte meg Ric csöndesen, majd beindította az autót és utasaival együtt eltűnt a nyomasztó temető közeléből.