19. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de most végre megérkezett a legújabb fejezet. Kellemes olvasást!

Puszi

Valentine

 

A kihalás szélén

„Az idő jó barát azok számára, akik az igazság és a tisztesség alapján cselekszenek, és halálos ellensége mindazoknak, akik nem így gondolkodnak, bár a büntetés vagy jutalom gyakorta lassan érkezik.” Napoleon Hill

Amikor Elijah, Klaus és Kol a temetőbe értek mindhármukat kirázta a hideg, és ebből aztán sejtették, hogy ennek mi is lehet az oka. Egyszerűen tisztában voltak azzal a cseppet sem kecsegtető gondolattal, miszerint a keresett személyek már nincsenek itt. Ez, pedig nem volt kifejezetten kellemes gondolat, és bár álltathatták volna magukat azzal, hogy Damon és Jade önszántukból mentek el úgy érezték a sors nem lesz ilyen kegyes hozzájuk. Soha sem volt az.

– Szerintettek, ha Damon elkísér valakit a temetőbe, akkor kinek a sírjához mennek? – érdeklődte Kol gúnyosan. Kérdését pusztán költőinek szánta. Bátyjai mellette álltak és a köd szinte teljesen befedte őket olyannyira, hogy szinte egymást sem látták volna, ha nem rendelkeznek kiváló érzékekkel e téren.

– Teljesen nyilvánvaló – vágta rá Klaus nyersen és Ric sírja felé vette az irányt. Testvérei szó nélkül követték őt, tekintettel arra, hogy meg kellett bizonyosodniuk arról, amit mindannyian feltételeztek. Elijah érezte, hogy egyre jobban erőt vesz rajta a nyugtalanság. Megígérte, hogy vigyázni fog Jade-re és erre folyamatosan kudarcot vall, ebben az esetben pedig, csak remélni merte, hogy a lány nem támasztotta fel Alaric-ot. Azonban tudta, hogy az a bizonyos remény mindig a legrosszabbkor nevetett az arcukba.

Egyrészt az, hogy az ex-történelem tanár utolsó napjaiban egy vámpírokat vadászó vámpírvadásszá vált nem volt túlságosan bíztatót. Tekintettel arra, hogy nemcsak a vámpírok, hanem az őket védeni próbáló személyek is ugyan úgy a célpontjaivá váltak. Jade, pedig akarata ellenére, de besorolásra került e tekintetben, rá egyáltalán nem kedvező helyen.

Másrészt nem lehetett elfeledkezni arról sem, hogy Jade – tudomása szerint legalábbis – még soha sem használta nekromanta képességeit, így kétséges volt az irányítás és az ebből következő következmények. Mert, ha valóban feltámasztott valakit – remélhetőleg nem Ric-et, hanem valaki, bárki mást – akkor talán nem lesz nehéz helyrehozni. Elvégre a zombikat el kell égetni. Legalábbis legjobb tudomása szerint. Hiába élt meg ezer évet, ilyesmit még ő sem tapasztalt. Soha. Így csak abban bízhatott, hogy nem lesz olyan nehéz feladat. Viszont Ric esetében – ha valóban ő volt az, aki feltámadt –, akkor nyilván nem zombi és a megölése sokkal komplikáltabb feladat lesz. Szinte lehetetlen. Valljuk be őszintén teljesen kizárt dolog lesz számukra ennek a végrehajtása.

Bárhogy is legyen Elijah e pillanatban csak azt remélhette, hogy Jade jól van, vagy legalábbis nem esett semmi komoly baja. Tudta, hogyha ismét a karjában tartja majd, akkor megnyugszik majd és megfogadta soha többé nem engedi el.

– Tudjátok nem, akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de én megmondtam – jegyezte meg Kol duzzogva, amint testvéreivel együtt körbeállták Ric sírját, aminek a közepén egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan nyilvánvalóan kimászott valaki.

– Jade nyilván nem szándékosan tette – közölte Elijah élesen azonnal a lány védelmére kelve.

– Nem is hibáztatom őt, csak arra céloztam, hogy ez mind nem történt volna meg, ha Damon helyett velem megy várásrolni – mondta a legfiatalabb ős ingerülten. Aggódott Jade miatt, bár remélte, hogy Damon minden bizonnyal ramaty állapota ellenére is képes lesz vigyázni rá. Legalábbis addig, amíg ők oda nem érnek. Az idősebb Salvatore testi épsége csak ebből a szempontból érdekelte és ezzel, valamint a megjegyzésével legidősebb testvére egyik leglesújtóbb pillantását kapta jutalmul. Nem, mintha érdekelte volna. Klaus patikája hírhedten olyan vámpír volt, aki a legrosszabb helyzeteket is katasztrofálisabbá tudta tenni. Kol mindenestre erről volt meggyőződve.    

– Mert te aztán biztosan nemet mondtál volna neki – mondta Klaus szarkasztikusan. Nem töltötte el kitörő lelkesedéssel, hogy az őt és a testvéreit korábban megölni szándékozó vámpír életre kelt – hála egy teljesen tapasztalatlan, ugyanakkor jóakaratú nekormantának – és ezzel együtt a legjobb barátjává vált személy is veszélybe került. Ugyanis még Jade életével kapcsolatban úgy vélte, hogy Ric nem fogja bántani a lányt, Damon ebből a szempontból már egészen más kategóriába tartozott és csak abban bízhatott, hogy Jade valamilyen módon parancsolni tud az általa feltámasztott személynek. Remélhetőleg.

– A testvéreid, akkor sem mondanának nemet Jade-nek, ha csak feleannyira lenne szeretetre méltó – jegyezte meg Jason bosszankodva. Zöld szemei bosszúsak, mérgesek, aggódóak és végtelenül fáradtak voltak, mégis különös fénnyel fénylettek. Ahogy a mögötte lévő Lilyé is.

– Hát ti megérkeztettek a… munkátokból? – érdeklődte Kol cinikusan.

– Mint látod igen – forgatta meg a szemeit Lily. Láthatóan ideges volt, ami ebben a helyzetben teljesen érthetően hatott. Tekintettel arra, hogy megkérte Elijah-t, hogy vigyázzon a húgaként szeretett személyre és ezen kérés jól láthatóan félresiklott. A nő más esetben meghallgatni sem lett volna hajlandó az ősök okait, most mégis hajlandónak mutatkozott rá. Ugyanis sejtette, hogy Jade bizonyos mértékig magának köszönhette azt, ami történt. Nem, mintha ettől kevésbé lett volna dühös és aggódó.

– Kié volt a sír? – érdeklődte Jason és most a szokásos ellenszenves érzelmeit felváltotta valami profi nyugodtság, ami igazán különösnek hatott arra, aki még nem tapasztalta.

– Tudsz olvasni, nem? – vágta rá Kol csak azért, hogy mondjon valamit.

– Alaric Saltzman – válaszolta öccsükkel egy időben Elijah és Klaus. Előbbi szokása szerint sztoikus nyugalommal, még utóbbi meglehetősen türelmetlenül.

– Remek – dünnyögte a Weston fiú kissé elkomorulva. Nem örült neki, hogy húga feltámasztott valakit, de az, hogy az illető pont az ex-történelem tanár, aki utolsó napjaiban az egyik legerősebb ősi vámpírrá változott nos… egyértelműen csak rosszabbá tette az egyébként sem fényes helyzetet.

– Tehát a húgod valóban feltámasztotta őt? – érdeklődte Klaus feszülten. Nem, mintha nem lett volna egyértelmű, de ilyen esetben azért jobb teljesen biztosra menni. Elvégre most az életükről volt szó!

– Mint látod igen. Nyilván vérzett az orra és megérintette a sírt. Teljesen véletlen lehetett az egész, mégis bizonyára gyors lefolyással már fel is támasztotta Alaric-ot – mondta Lily tényközlően.

– Csak ennyi? – kérdezte Kol hitetlenkedve.

– Mi csak ennyi? – kérdezett vissza Jason élesen és karba vonta a kezeit úgy méregetve a három őst.

– Nem kell semmi… gyertya vagy valami kántálás… – hadonászott a legfiatalabb ős kifejezve néminemű csodálkozást és értetlenséget.

– Nem! – felelte Lily vérig sértetten.

– Akkor, hogy csináljátok? – tette fel a kérdést az ősi hibrid tűnődően. Mert bár a világért se vallotta volna be ő is arra gondolt, mint az öccse. De hát mindketten tévednek néha-néha. Igaz, hogy ő ritkábban, mint mások, de nem mindenki mögött állt ezer évnyi tapasztalat.

– Nos, amikor embereket támasztunk fel, akkor egyszerűen csak visszahozzuk a lelküket. Amikor pedig természetfelettit, akkor a legtöbb esetben a Túlvilágról hívjuk őket ide – magyarázta Jason fanyarul. Mert tudta, hogy aki maga nem teszi ezt annak nem sok fogalma lehet arról, hogy milyen is egy ilyen kapocs. Ami kétélű penge, azonban ennek ellenére is szinte megkönnyebbül az, aki használja. Persze csak bizonyos esetekben. A Weston fiúnak nem voltak kétségei a felől, hogy húga a kényszerűségnek engedelmeskedett. Ő is érezte ezt, vagyis még mindig érzi, de amióta folyamatosan végzi ezt a tevékenységet és az óta, szinte rutinszerűen, jobban mondva sorsszerűen teszi, azt, amit. Természetesen tudott arról, hogy Jade nem érzi jól magát a temetőkben, tudta az okát is és ezért volt az, hogy nem erőltette. Mert, ha elmondta volna neki, akkor régi emlékek törten volna a felszínre, amiket jobb volt hanyagolni. A figyelmen kívül hagyós taktika soha sem válik be, gondolta Jason fáradtan.

– Társalogtok is velük, mielőtt visszahoznátok őket? – kérdezte Kol meglehetősen kritikusan.

– Nem vagyok egy Jennifer Love Hewitt, nem társalgok szellemekkel – morogta Jason rosszallóan, bár a feltételezés láthatóan egy kissé jobb kedvre derítette. Szeretett a nekromanciáról beszélni, akkor is, ha nem sok alkalma nyílt rá, mivel a legtöbb természetfölötti lény évszázadok óta vadászott rájuk. Vagy azért, hogy megölje őket vagy azért, hogy hasznot húzzon az erejükből, így aztán szinte nem is számított olyan nagy csodának az, miszerint már csaknem teljesen kihaltak.

– Ezt igazán jó tudni – jegyezte meg Klaus szárazon.

– Meg tudjátok mondani, hogy hová mentek? – sóhajtotta Elijah gondterhelten, de azért örült, hogy Jason és Lily is itt vannak, mert ők el tudják látni őt és a testvéreit a témához szükséges információkkal, mert a régi legendák lehet, hogy adnak bizonyos támpontokat, de attól még nem száz százalékosak és az ős ebben az esetben – egyébként sem tette soha – nem szeretett volna semmit sem a véletlenre bízni.

– Ti vagytok a szakértők ebben a témában – jelentette ki Lily szarkasztikusan.

– Tekintettel arra, hogy vadászok vagytok ezt bóknak veszem – ráncolta össze a homlokát az ősi hibrid, mert egyrészt nem tudhatta biztosan, hogy ez sértés volt vagy egyszerűen csak a nő részéről való különös megállapítás.

– Szálljatok be a kocsinkba, és útközben megbeszéljük azt, amit kell – mondta végült Jason nagy tanúbizonyságot adva arról, hogy nem minden esetben undok, bár a mondatot tompította a fintor, amit közben vágott.   

Lily ült a kormány elé, mellé Jason pattant be és hátul foglaltak helyet az ősök. A nő – a Weston fiúhoz hasonlóan – kiterjesztette különleges képességeit, ami olyan sikeressé tette őket a vadász szakmában és már indultak is Jade-ék után. Elijah legszívesebben komor némaságba burkolódzott volna és elítélte volna magát azért, mert nem vigyázott Jade-re, még szerencse, hogy nem volt az a szenvedő típus. Így aztán szokásos sztoikus nyugalmával próbálta kezelni a helyzetet.

– Aggodalomra semmi ok – mondta Jason egy jovális mosoly kíséretében. Érezte a nemrég feltámasztott Ric rezgéseit, valamint a húgát is. Tudta, hogy megtalálják őket. Az már más kérdés, hogy pontosan milyen állapotban.

– Nyilván az semmi, hogy a húgodat elrabolta egy vámpírokra vadászó vámpír, aki gyakorlatilag elpusztíthatatlan – nyilatkozta Kol gunyorosan.

– Hát, igen, Alaric valóban nem volt valami szerencsés választás – mormolta a Weston fiú.

– Milyen szépen fogalmazol! – jegyezte meg a legfiatalabb ős dühösen felfortyanva és nem értette, hogy Jason és Lily hogy lehetnek ilyen nyugodtak – szinte közönyösek – mikor Jade élete veszélyben forog. Klaus érdeklődése és aggódása egyértelműen nem az volt, amit értékelni tudott volna, vagy érdekelődéséről ad támpontot és Elijah szokásos nyugalmán meg esélye sem volt kiakadni. Bátya soha sem veszíti el a fejét, akkor sem, ha a barátnője éppen egy nagyon veszélyes gyilkos karmaiba került.

– Hogy tudjuk megölni? – vágta el öccse mérgelődését Klaus határozottan. Aki úgy vélte, hogy most nincs itt az ideje a hisztinek, sőt jobb lesz végleg felhagyni vele, mert különben fel is út, le is út. Igaz ezen elhatározásához nagyban hozzájárult a nem éppen békés hangulata.

– Ti? Sehogy – érkezett az elkeserítő felelet Lily szájából. 

- És ha megöljük Elenát? – vetette fel Klaus, mert igazán nem szégyellte volna feláldozni a hasonmást annak érdekében, hogy ő és a testvérei életben maradjanak. Persze tudta, hogy Caroline végtelenül csalódna benne, de az ős úgy vélte a szőke vámpír így is tudja, hogy ő nem egy szent.

- Ti komolyan elhiszitek azt, hogyha feláldoztok egy hasonmást, akkor minden másként lesz? – kérdezte a nő kíváncsian.

- Ártani nem árthat – értett egyet bátyával azonnal Kol. Mert ha Jade élete függ ettől, akkor Elenának menni kell. És annak ellenére, hogy Elijah hallgatott, mindenki tudta, hogy melyik lányt választaná, ha döntenie kéne, de szerencsére nem volt erre szükség.

– A kötés, amivel anyátok összekötötte Ric-et már elmúlt – morogta Jason megértve, hogy az ősi hibrid mire is célzott pontosan. Természetesen ő is minden habozás nélkül felhasználta volna a hasonmás feláldozását, ha úgy adódik, de tudta, hogy most ez nem oldana meg semmit. Talán máskor, elvégre soha sem lehet tudni nem igaz?

– Miért nem aggódtok miatta? – fakadt ki Kol és vádló tekintette ide-oda röppent a feszülten vezető Lily és az eltöprengő Jason között. Testvéreit inkább meg sem kérdezte erről, mert úgyis tudta a válaszukat.

– Nos, azért, mert lehetne rosszabb is – rántotta meg a vállát a Weston fiú.

– Megmagyaráznád ezt? – érdeklődte Elijah hűvösen.

– Jade-et Ric nem bánthatja, mert ő támasztotta fel és így irányíthatja őt – válaszolta a nő olyan hangsúllyal, melyből kitűnt, hogy szerinte ez teljesen egyértelmű.

– Mint a kötelék? – kérdezte a középső ős, célozva itt a Klaus és hibridjei között fennálló kapcsolatra.

– Bizonyos módon ez még erősebb, elvégre a halálból hozta vissza – fűzte hozzá Jason szárazon. 

– És Damon? – kérdezte Klaus idegesen.

– Ha kedves neki a saját élete, akkor még lehetőleg időben felismeri, hogy az számára a leghelyesebb és a legjobb, ha csöndben marad – közölte a Weston fiú fanyarul. Lily felhorkantott és – némán ugyan, de – mindenki egyetértett abban, hogy a felvetés egyszerűen lehetetlen, tekintettel arra, hogy Damon egyszerűen nem tudja abbahagyni a gúnyolódást, főleg, akkor nem, amikor leginkább kéne.

– Vannak módok arra, hogy visszahozzuk, ha esetleg… Alaric továbbra sem szimpatizálna a vámpírokkal – kockáztatott meg egy meglehetősen tétova választ a nő. Nem mindig kedvelte az idősebb Salvatore-t, de soha – legalábbis komolyan – nem akarta a halálát.

– Hogy ez milyen megnyugtató! – mondta Klaus, bár láthatóan erre valóban megenyhült.

– Miért nem akadályoztátok meg azt, hogy elmenjen? – kérdezte Lily csípősen. Ezzel is jelezve, hogy pontosan kiket is tart felelősnek a helyzet jelenlegi állásáért.

– Egy egész hadseregnek sem sikerült volna megállítani, mert beszélni akart Rebekhával – sóhajtotta Elijah gondterhelten és beletúrt a hajába, aztán pedig meglazította a nyakkendőjét. Így nyilvánvalóvá vált az, miszerint mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát.

– Igen, a segítési kényszer – bólintotta Jason együtt érzően. Nyilvánvalóan neki is volt már alkalma megtapasztalni azt, hogy a húgát ilyenkor senki sem állíthatja meg.

– Mivel láthatóan tartunk valamerre nyilvánvalóan tudjátok hol vannak – jegyezte meg Kol témát váltva.

– Természetesen – forgatta meg a szemeit a két vadász, ugyanis ez eléggé magától érthetődő volt a számukra és elmagyarázni egy ilyen dolgot nem volt egyszerű. Ezért nem is fárasztották magukat vele.

– Hogy csináljátok? – csapott le Klaus azonnal, mert így legalább alkalma nyílik arra, hogy megtudjon egy-két információt a legendának hit nekromantákról és a gondolati sem fognak Damon körül forogni, aki minden bizonnyal nagy veszélyben van. Ezért inkább keverte a kellemesebb és hasznosabb vizekre kényszeríttette a beszélgetés menetét.

– Mint tudjátok, ha valakit feltámasztanak az megbontja a természet egyensúlyát – pillantott gúnyosan a visszapillantó tükörbe Lily. Nem is titkolva, hogy Esther azon varázslatára gondol, amivel vámpírokká változtatta őket.

– De Esther nem volt nekromanta – morogta Kol sértette. Elijah és Klaus hozzá hasonlóan kényesnek érezte ezt a témát, de mivel tudni akarták a választ, így inkább várták a folytatást némán, ami nem is váratott magára sokáig.

– Nem, persze. Mikael ezért kutatta fel az összes élő nekromantát – válaszolta Jason keserűen az ős apuka nevénél arca idegesen és mérgesen megrándult. Amikor Damon elárulta neki, hogy a férfi meghalt hatalmas kő gördült le a mellkasáról, ami már igen hosszú idő óta nyomasztotta őt.

– Titeket is? – kérdezte Klaus, bár tulajdonképpen kijelentésnek szánta mondandóját. Lily még jobban a gázra taposott, Jason pedig kurtán biccentette. – A családotokat nyilván ő ölte meg – tette hozzá, azt, amit sikerült magától is kitalálnia. Már csak az okot nem tudta. Persze felmerült volna, hogy Mikael csak azért ölt nekromantákat, mert félt tőlük – ami a legendákat ismerve nem lett volna meglepő – vagy azért, mert kért tőlük valamit. Az ősi hibrid inkább utóbbi felé hajlott.

– Éleslátásod lenyűgöz – jelentette ki a Weston fiú szenvtelenül.

– Miért tette? – kérdezte Elijah csöndesen.

– Nem minden nekromanta képes arra, amire mi. Vannak… szintek, amik meghatározzák az erőnket, és korlátokat állítanak. És most, ha éppen nincs jobb dolgotok, akkor maradjatok nyugton és leginkább ne beszéljetek, mert koncentrálnom kell – tért ki a válasz elől Lily fújtatva. Utálta ezt a témát és nem is akart tovább forszírozni. Van, aminek már az említése is túl fájdalmas. Jason megmoccant és alig hallhatóan kifújta a levegőt. Neki sem volt kedvére való ez az egész és megkönnyebbült attól, hogy nem neki, hanem a nőnek kellett leállítani a kérdés özönt, mivel nem volt biztos abban, hogy ő képes lett volna ilyen „szépen” fogalmazni. Ugyanis csupa szalonképtelen fogalom fordult meg a fejében. Az ősök hátul elhallgattak, főleg, mert Mikael emlegetése számukra sem volt éppenséggel örömteli eseménynek mondható. Így aztán mindenki elraktározta magában azt a tanulságot, miszerint az ősi vámpírvadász mindenkinek szenvedést okoz, még holtában is.  

Jade felébredve csodálkozva állapította meg, hogy Elijah nincs mellette, ahogy Kol sem. Ez roppantul különös volt. Persze utóbbi személy távolléte még nem lett volna olyan furcsa és zavaró, mert a fiatalabb ős jelenléte meglehetősen kényelmetlennek számított bizonyos helyzetekben. Legalábbis, ha ott ébredt velük az ágyban. A lány természetesen soha sem küldte volna az őt, mert tudta, hogy Kolnak tényleg szüksége van valaki közelségére, de azért volt egy határ, amit az ős nem érzékelt, vagy inkább szándékosan figyelmen kívül hagyott.

Az viszont, hogy Elijah öccséhez hasonlóan nem volt mellette tényleg szokatlannak számított. Mostanában minden egyes este az ős karjaiban aludt el és szokatlan ürességet érzett most, hogy nem volt itt. Egyáltalán nem érezte őt pedig általában, ha a ház másik végében volt is, még, akkor is érzékelte a jelenlétét. Most azonban minden szokatlan volt és üres.

Emlékezett rá, hogy elájult a temetőben, így zavartan felült az ágyban és, akkor döbbent rá, hogy egy számára teljesen ismeretlen szobában van. Kissé zaklatottan állt fel, enyhén remeget, viszont ennek ellenére szokatlanul jól érezte magát. Tanácstalanul indult el az ajtó irányába, mert úgy vélte az lesz a legjobb, ha megkeresi Damont, aki nyilván elhozta őt az otthonába. A Salvatore panzióba. Jade még soha sem járt a vámpírnál és ezért volt az, hogy erre alapozta feltevését, bár az ősök távolléte, akkor is különösnek hatott.

– Örülök, hogy felébredtél – nyitotta ki az ajtót egy barna hajú férfi kék szemeit, amik kedvesen csillogtak. A lány mégis egyfajta ridegséget és gyötrelmet vett észre bennük.

– Te… – nézett tanácstalanul az ismeretlenre és ebben a pillanatban mindennél jobban örült volna annak, hogy Elijah itt lett volna mellette, mert, akkor érzelmileg rá tudott volna támaszkodni, de ebben a helyzetben ez igazán lehetetlennek tűnt. Hiányzott neki az ős megnyugtató jelenléte és kimért – vele mégis mindig kedves vagy legalábbis lágy – stílusa.

– A nevem Ric – mosolyodott el a férfi meglehetősen barátságosan. – Csináltam neked reggelit. Gondolom éhes vagy.

– Én… – motyogta Jade és szemrehányást tette magának azért, mert csak személyes névmásokat tud kinyögni valami értelmes mondat helyett. – Ric-et mondtál? Úgy érted Alaric? – lepődött meg mikor felismerte a nevet.

– Igen – bólintott a férfi megértően, mint, aki érti, hogy mennyi furcsa egy olyan személlyel beszélni, akivel eddig még soha és, akiről úgy tudta, hogy halott. Jade ennek ellenére nem érezte magát nyugtalanul és nem is félt.

– Úgy hallottam meghaltál – mondta bizonytalanul és kissé bosszúsan összeráncolta a homlokát, mert nem értette, hogy a férfi mindennek ellenére, akkor, hogy lehet itt. Láthatóan életben.

– Így is volt – biztosította Ric. Jade értetlenül nézett rá. – Te hoztál vissza, amiért nem lehetek neked elég hálás – ragadta meg a lány kezét, aztán gondoskodóan magához ölelte a csodálkozó Jade-et.

– Hogy én? Nem, nem. Biztosan tévedsz – tagadta az állítást csípőből. Azonban érezte, hogy a lelkében megmozdul valami, amit eddig a temetőben érzett, és csodával határos módon már nem is tűnt olyan szörnyűnek a sírokkal teli helyek.

– Tehát nem tudod? Nekromanta vagy – árulta el Ric zavartan.

– Nekromanta?! Én? Nem, az előbb a feltámasztásoddal és ezzel a nekormanta dologgal is nagyon nagy tévedésben vagy – rázta meg a fejét Jade határozottan. Természetesen tudta mit jelent a kifejezés, de legvadabb álmában sem feltételezte volna azt, hogy ő az. – Hol van Damon? – kérdezte inkább csak, hogy elterelje a beszélgetést. Ric hirtelen zárkózott lett és eltávolodott tőle és a lány most jött rá, hogy a férfi utolsó napjaiban egy vámpírokat vadászó vámpírrá vált. Elijah! Elijah hol vagy?