20. fejezet

Ezer és egy ok

"Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka." Nicholas Sparks


— Megölt volna téged – törte meg a beállt ijesztő csendet Alaric kissé ingerülten. A maga részéről a vámpír élete csak egy aprócska hajszálon függött, jobban mondva láncon.
– Damon? Nem, kizárt ő a testvéreim barátja – tagadta ezt a lehetőséget Jade tőle kissé szokatlan módon meglehetősen hevesen. Majd megszeppenve oldalazott az ajtó felé, de tudta, hogyha a férfi különös ragaszkodása megszűnik felé, akkor minden bizonnyal megakarja majd ölni őt és nyilván nem fog habozni.
– Én is az voltam, mégis megölt engem, többször is – állított Ric kérlelhetetlen határozottsággal, amivel szemben felesleges volt bármilyen féle győzködés, mert teljesen hiábavalónak látszott.
– Többször is? – pillantott rá összezavarodva Jade, nem igazán értve a szóhasználatot. Talán Alaric arra céloz, hogy vámpír volt és Damon úgy ölte meg őt sokszor? Vagy legalábbis több alkalommal, mint az még egészséges lett volna? Mert az megmagyarázná az állítólagos barátja iránti ellenszenvet. Bár a maga részéről nem értette, hogy Damon vajon miért tenne ilyet.
– Mert mérges volt én meg bolond módon éppen ott voltam a közvetlen közelében. Így aztán kitörte a nyakamat – jelentette ki Ric komoran. Maga elé meredve idézte fel a történteket, amikben mindig ő húzta a rövidebbet, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben teljesen ártatlan volt.  
– Ó – adott hangot meglepődöttségének Jade és ajkát rágcsálva próbálta nem maga elé képzelni a dolgokat. Továbbra is kapaszkodva abba az aprócska reménysugárba, hogy az idősebb Salvatore soha nem tenne ilyet. Vagy mégis? Ne hagyd, hogy kételyt ébresszen benned, parancsolt magára erélyesen. Mindazonáltal már azt sem tudta, hogy mit gondoljon.
– Már az első találkozásunk így végződött, vagyis a második alkalommal – javította ki magát Alaric. 
– Csak úgy minden ok nélkül? – szaladt ki Jade száján a meggondolatlan kérdés. Az idegesség tette, ilyenkor mindig megered a nyelve, ami ebben a helyzetben nem igazán jelentett jót. De mit számít, akkor ha egy kiszámíthatatlan, furcsán feltámadt vámpírokra vadászó vámpírral áll szemben? Beszéltesd, vetődött fel benne az önfenntartási ösztön.
– Azt hittem, hogy megölte a feleségemet, így végezni akartam vele – vonta meg a vállát az ex-történelem tanár. Ezen láthatóan már túltette magát, ez akkor csak nem lehet olyan kényes téma!
– Szóval nem ölte meg, de te őt igen? – kapott a lehetőségen a lány.
– Akkor – hangsúlyozta a férfi – nem tudtam megtenni, ő viszont habozás nélkül szúrt le engem. Utána, mint mondtam a nyakamat tört ki, amit aztán többször is megismételt. Talán nosztalgiából. Nem tudom, de nem is igazán érdekel.
– És a feleséged, őt tényleg megölte? – vetette fel a kérdést Jade, aki a környezetét mérte fel menekülési lehetőségek után kutatva. De nem hagyhatja itt Damont! Feltéve, ha még életben van…
– Bizonyos módon igen. Átváltoztatta, vámpírrá tette őt. Aztán megigézték őt, hogy vegye le a napfénygyűrűjét fényes nappal. A vámpírok megégnek a napon. Belobbannak, mint a fáklya lángja – mutatta a kezeivel a lángokat. A lány pedig most nem kételkedett az őszinteségében. 
– Megigézték? – nyelt egyet Jade. A tűz a szülei halála után mindig vegyes érzéseket ébresztett benne, hát még most. Ugye nem? Te jó ég… ugye nem Elijah volt?
– Klaus. – Jade megengedett egy aprócska megkönnyebbült sóhajt. Nem, mint ez könnyebbé tette volna a helyzetét, de jobb volt azzal a tudattal élni, hogy a férfi, akibe alighanem fülig beleesett nem egy kegyetlen gyilkos. – Ő és a testvérei pusztítást hagynak maguk után, bármerre járjanak is. Ezért kell meghalniuk – A lány megkönnyebbülését úgy fújták el ezek a szavak, mint soha nem is lett volna. Ric megakarja ölni Elijah-t és a többieket! Istenem! Damon hol lehet? Te jó ég Damon-t már meg is ölte? Elijah kérlek, segíts nekem!


Jade egyre hevesebben dobogó szívvel oldalazott az ajtó felé, a vele szemben álló Ric arcán továbbra is kissé komor kifejezéssel nézte őt.
– Nem akarlak bántani – szólalt meg végül ismét kedvesen a férfi. A lány örök optimistaként hinni akart neki – tényleg –, de ebben a helyzetben ez meglehetősen nehezen ment. Főleg, mivel előbb az ex–történelem igencsak határozottan állította azt is, hogy szándékában áll megölni az ősöket. Mindegyiket.
– Hol van Damon? – kérdezte végül Jade, mert a vámpír neki soha nem ártott és ezért bízott abban, hogy jól van. Arról nem is beszélve, hogy elvileg Lily járt régen vele, ami azért eléggé hihetetlen, mégis nem szerette volna elmondani ezt a testvéreként szeretett személynek, hogy az exét megölte egy feltámadt vámpírvadász. Akit ráadásul ő hozott vissza a halálból, ha minden igaz, bár ebben továbbra is szeretett volna kételkedni. – Megölted? – fűzte hozzá a kérdést remegve. Ric pár percig újra azzal a haragos nézéssel tekintett rá, ami híján volt mindenféle érzelemnek ezen kívül. Jade-et kirázta tőle a hideg és legszívesebben sikítva szaladt volna el, de nem hagyhatta magára Damont egy gyilkos őrülttel, ha az még életben van. Mert ugye még életben van?
– Gyere – szólalt meg végül a vámpírokat vadászó vámpírvadász és meg sem várva a lány reakcióját kiment a szobából. Jade sebes léptekkel próbálta tartani a lépést a másikkal, de nem igazán járt sikerrel e téren. Ezért aztán a környezetét vette szemügyre. Néhol kissé hunyorognia kellett, mert a függönyök be volta húzva – nyilván a napfény kizárása érdekében – és a villany pislákoló fénye nem ért el mindenhová. Egyébiránt, ha jól vette ki a dolgokat, akkor letakart bútorok és hatalmas tér uralta az épületet, ami már jó ideje lehet teljesen lakatlan.


– Hol vagyunk? – tette fel végül a kérdést, amire nem is igazán remélte feleletet, így egyfajta meglepődöttséggel konstatálta a szinte azonnali választ.
– Pár órára Mystic Fallstól, Elena itt találkozott először Elijah-val, aki elvileg megmentette őt Rose-tól, mert az az élete megőrzése érdekében ajánlotta fel az olyannyira keresett hasonmást. A hála ezért az volt, hogy Elijah a szeme előtt fejezte le a legjobb barátját, de legalább elfogadta az ajánlatott. Természetesen nem puszta felebaráti szeretetből.
– Miért tett volna ilyet? – lepődött meg Jade. Nem akarta elfogadni azt, hogy Elijah hidegvérrel megölt valakit. 
– Egyrészt azért, mert Klasunak szüksége volt a hasonmásvérre annak érdekében, hogy végre teljesen hibriddé váljon. Másrészt Elena kiköpött mása volt az egykori szerelmének, illetve szerelmeinek – mondta Ric készségesen, ennek ellenére nem lassította le lépteit és nem is igazította a lányéhoz. Jade magában megállapította, hogy ez az egész olyan, mint egy meglehetősen ijesztő tárlatvezetés, aztán felfogta a szavak értelmét és akkor majdnem felbotlott a saját lábában.
– Oh, ezt… ezt hogy érted? – kérdezte hirtelen teljesen kiszáradt szájjal. Talán mégis el kellett volna fogadni azt, amit Ric kínált. Mert most úgy érezte, hogy a világ ismét kifordult a sarkaiból. És nem azért, mert Elijah volt már szerelmes, elvégre a férfi ezer éves volt az ég szerelmére, így aztán nem várhatta el, hogy ne lett volna előtte is valakije! Nem, ezt még elviselte. Az fájt, szinte eszeveszetten, hogy erről az ős neki semmit sem mondott. Hihette volna azt, hogy Ric hazudik neki, de ugyan miért tette volna? Hogy a saját oldalára állítsa? Nem, teljesen biztos, hogy őszinte volt vele, így aztán a lánynak égette a lelkét Elijah bizalmatlansága, mert nyilván ezért nem mesélt neki az előző szerelméről, illetve szerelmeiről!
– Az első hasonmás akkor élt Mystic Fallsban, amikor az ősök még emberek voltak és állítólag mind Elijah, mind Klaus szerelmesek voltak belé, az anyjuk pedig ezért használta az ő vérét a vámpírráváltozásukhoz – közölte Alaric meglehetősen sokatmondóan. Jade belegondolt a helyzetbe és hirtelen rosszullét kerülgette. A többiek elbeszéléséből már rájött arra, hogy az ősök anyja kegyetlen nő volt, na de, hogy a fiai szerelmét használja fel? Melyik anyja tenne ilyet? És a Weston lány ezt nem tudta megmagyarázni azzal, hogy Elijah és Klaus is szerették Tatiát. Mert ez így is, úgy is borzalmas tett volt.
– És a másik? – faggatózott tovább némileg keserű szájízzel. Elijah gyengének tartja őt, ezért nem árulta el az egész történetet. Csak ezt a lehetőséget tudta most elképzelni.
– Még mindig él, már persze, ha ezt nevezhetjük annak. Katherine. Ő is hasonmás. Klaus és Elijah szintén szerelmesek voltak belé, bár előbbi fel akarta áldozni a lányt, hogy ne kösse tovább a Hold ereje. Katherine viszont mindenkit átvert és vámpírrá változott. Klaus cserébe lemészárolta az egész családját. Mint mondtam, mindenkit megölnek maguk körül – rázta meg a fejét Ric undorodva. – Vigyázz az üvegszilánkokra – tette hozzá mikor egy lépcsőfordulóhoz értek.  
– Ezért? – mormolta Jade, miközben automatikusan kitért a szilánkok útjából. A téma váltásra egyszerűen szüksége volt, mert nem bírta, hogy egy harmadik személytől kell megtudnia azt, amit Elijah-tól kellett volna. Hiszen, hogyan szerethetné őt, ha nem tud megbízni benne? Ha nem őszinte vele? Mert bizony ebben a pillanatban fogta fel, hogy abban reménykedett, hogy az ős többet fog érezni iránta, mert ő szerette. Szerelemmel. 
– Mit ezért? – érdeklődte a vámpírvadász őszintén értetlenül.
– Ezért akarod bántani őket? – pillantott a férfi kék szemeibe Jade és ott ismét mérhetetlen gyilkos szándékot és fájdalmat látott.
– Miattuk halt meg a feleségem, aztán a barátnőm és végül én magam is, hogy Elenáról ne is beszéljünk – vágta rá Ric, úgy mintha nem értené a lány miért nem ért vele egyet.
– Elena vámpír lett, nem halt meg – csóválta meg a fejét Jade.
– Pedig utóbbi sokkal jobb lett volna neki, mert minden vámpírnak így kell végeznie – biztosította álláspontjáról a férfi.
– Remek, imádom az életem, főleg, amikor a legjobb barátom feltámad halottaiból, azzal a határozott szándékkal, hogy megöljön – szólalt meg egy harmadik fél. Jade egy hatalmas nappaliba lépve vette észre a vámpír. Aki egy székhez volt kötözve, méghozzá láncokkal és meglehetősen véresen. Mindennek ellenére Damon életben volt, bár nem a legjobb állapotban a kérdés már csak az volt hogy ez meddig marad így.


Jade nem tehetett róla odaszaladt Damonhoz és elkezdte rángatni a láncait, ami köré voltak tekerve, akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy az ő gyenge kis ember lévén semmit sem tehet.
– Nyugi, voltam már rosszabb helyzetben is – próbált rá vigyorogni Damon, de csak egy szánalmas szájrándításra futotta.
– Mit tettél vele? – fordult Jade könnyes szemekkel a vámpírvadász felé, aki karba font kezekkel bámulta a vámpírt. 
– Én semmit – válaszolta Alaric olyan hangnemben, amitől a lánynak a hideg futkározott a hátán. És teljesen biztos volt abban, hogy Damon testén nem a véletlen művei azok az… égési sérülések? Igen, ezek égési sérülések, csodálkozta Jade. Először nem értette meg hogyan lehetséges ez, de aztán meglátta az némileg elhúzott függönyök alatt besütő napfényt. Lily szerint a vámpírok elégnek a napon!
– Csak a függönyöket húztad el, amiért utólagosan is mondhatom, hogy rohadtul fájt – jelentette ki Damon grimaszolva.
– Ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit te tettél velem – legyintette Ric, mintha csak egy aprócska problémáról lenne szó. Jade ekkor vette észre az ujján a gyűrűt, ami – ha emlékezette nem csal – addig Damonön volt. Akkor annak a segítségével járt a napon, vonta le a maga következtetését a lány.
– Tudom – válaszolta Damon alig halhatóan, Jade csak azért hallotta meg, mert ott állt mellette. Te jó ég, akármit mond is az ex–történelem tanár az idősebb Salvatore-nak nagyon fontos volt és még mindig az. Mindenestre a lány ezen az állásponton volt, főleg, mert a vámpír láthatóan beletörődött abba, hogy a legjobb barátja feltámadt és meg akarja őt ölni.
– Valami más, mit tett még veled? – kérdezte Jade aggódva forgatta a fejét a láncok kulcsai vagy valami feszítővas után, és meggondolatlanul figyelmen kívül hagyta a vámpírvadászt.
– Semmi mást – vonta volna meg a vállát Damon, de felszisszent a testébe maró fájdalomhullám végett.
– Damon – ugrott oda hozzá Jade és más nem lévén nagy nehezen letépte a blúza ujját, hogy azzal kösse be a vámpír sérüléseit, de nem tudta, hogy melyikkel is kezdje mert olyan sok volt.
– Ric, haver, engedd őt el. Nincs szükséged rá, itt vagyok én és előttünk az egész örökkévalóság arra, hogy elsírd nekem a bánatod – nézett egykori legjobb barátjára Damon könnyedén. Legszívesebben keserűen felnevetett volna a lány ápolásán, mert tudta, hogy az egész teljesen felesleges. Ugyanis biztos volt abban, hogy az ex-történelem tanár megfogja őt ölni, persze csak az után, hogy előtte jól megkínozta. Viszont az idősebb Salvatore nem akarta, hogy Jade itt maradjon és kiderüljön róla, hogy Elijah-val folytat közelebbi viszonyt, mert bár nem lehetett kétsége a felől, hogy Ric, ha megölni nem is ölné meg, de felhasználná, ami ugyan olyan rossz lenne. Ilyenkor kissé utálta magát, azért, mert megígérte Jasonnek, hogy vigyázz a húgára. Hülye lelkiismeret! Hülye érzelmek! Hogy mennyire rohadtul utálta ezt!
– Hogy került veled a temetőbe? – érdeklődte Ric gyanakodva.
– Ő? Szerinted, mégis hogyan? – felelte kérdéssel a kérdésre. Egy csepp kétsége sem volt arról, hogy legjobb barátja milyen következtetést fog levonni, tudva, hogy neki milyen véres múltja van e tekintetben.
– Te vitted oda, hogy megöld – jelentette ki a vadász kurtán.


– Nem, így volt, én kértem meg rá, hogy vigyen oda! – vágta rá Jade. Senki sem figyelt rá.
– Bravó, megtapsolnálak, de pillanatnyilag kissé korlátozott a mozgásterem – mormolta Damon és magára erőltette egy arrogáns vigyort. Közben persze gondolatban jól leszidta a lányt, azért, mert nem marad csöndben, de mit is várna Jason és Lily húgától! A jó ég áldja meg, őket még megmenteni sem lehet rendesen!
– Alaric, én kértem meg Damont, hogy vigyen el a temetőbe! Hinned kell nekem, el kell őt engedned – ismételte Jade, mint valami mantarát. Az idősebb Salvatore a szemeit forgatta, jelezve, hogy a lány, véleménye szerint mennyire el van tájolódva e téren. 
– Hiszek neked – jelentette ki végül Alaric megfellebbezhetetlenül Jade szemébe nézve és mielőtt Damon tovább folytathatta volna a meggyőzést a lány megszólalt.
– Tényleg? – kérdezte Jade reménykedően. A vámpír a fejét verte volna a falba, akkor is, ha a lány győzködése nagyon aranyos volt, őrületes hülyeség, de azért aranyos.
– Elhiszem, hogy te erről vagy meggyőződve – mondta végül Ric szelíden, mintha Jade csak valamilyen hisztériás rohamot kapott volna. Talán tényleg…
– Semmi szükség erre Jade. Menj szépen el innen és hagyd, hogy a vámpírok ezt elrendezzék maguk között – mondta Damon lekezelően, bár belül mérhetetlenül megkönnyebbült. Ric most már csak elengedi a Weston lányt, mert neki hisz. Azért ez egy kicsit – rendben, nagyon – fájt a vámpírnak. Elvégre akármit tettek is egymással a férfi mégiscsak a legjobb barátja volt és ezért rosszul esett neki, hogy a másik ilyen könnyedén elhiszi azt, hogy képes lenne egy ilyen ártatlan lányt csak azért a temetőbe csalni, hogy ott vérét vegye. Na nem, mintha nem lenne rá képes, de mégis… fájt.
– Istenem, te visszakapcsoltad! Visszakapcsoltad az érzéseidet! – kiáltotta Jade és zöld szemei hatalmasra tágultak a meglepődöttségtől.
– Ric, megtennéd, hogy elengeded a testvérei már biztos aggódnak érte – hagyta figyelmen kívül a lányt teljesen helytálló megjegyzését a vámpír.
– Alaric, hinned kell nekem, ne bántsd Damont… ő nem… nem akart megölni engem! – akaratoskodott Jade, egyre elkeseredettebben.
– Damon, sajnálom, de nincs más választásom – szólalt meg ekkor Ric, mintha fájna neki, mintha nem szívesen tenné meg ezt, hanem csak azért, mert Esther varázslata még a halállal sem most meg teljesen az agyát.  
– Semmi gond haver, valakinek már régen meg kellett volna tennie, de eddig mázlista voltam, viszont most úgy látszik elfogyott a szerencsém – vigyorodott el Damon beletörődően. Elvégre, ha már választási lehetősége van, akkor mondjon nagyot. Az utolsó, amit látott, hogy Ric szomorú, mégis bosszúszomjas kék szemei mielőtt egy erős szúrást érzett a szíve tájékán és fülében csengett Jade rémült sikolya.
– Ne! Megölted őt! Hogy tehetted, istenem! Engedj el, el akarok menni innen, engedj el! – kiabálta Jade megrendülten és teljes erejével püfölte a vadász mellkasát, igaz nem mindig találta el, de ez csak azért volt lehetséges, mert szemeit elhomályosították a könnyei.
– Hazaviszlek – jelentette ki Alaric kedvesen.
– Nem! – zokogott fel a lány. Nem akarta elhinni, hogy a férfi ilyen vele azok után, hogy a szemei előtt szúrta szíven Damont, aki állítólag a legjobb barátja volt.
– Nyugalom, nyugalom – hallotta Ric csitítgatását, aztán minden elsötétedett előtte. A sokktól elvesztette az eszméletét. 


– Itt voltak – parkolta le egy Elijah számára nagyon is ismerős épület előtt Lily. Mindannyian feszültek voltak, mintha csak érezték volna a rájuk váró rémképeket, amik a fejükben megfordultak.
– Voltak, hogy érted azt, hogy voltak? – fakadt ki Kol ingerülten. Most igazán nem volt olyan hangulatban, hogy Mystic Falls környéki házikókat figyeljen, amikor Jade bajban volt.
– Szerinted, hogy értem zsenikém? – nyomta meg szándékoltan gúnyosan a mondat végét a nő. Nem csoda, hogy Damon és ő viszonyt kezdtek. Ugyan olyan bosszantóak mindketten, vonta le a maga részéről a végső következtetést a legfiatalabb ős.
– Akkor miért álltunk meg, ha már nincsenek itt? – faggatózott tovább Kol egyre ingerültebben, ezzel palástolva aggodalmát.
– Talán azért, mert hárman voltak, de csak ketten mentek el innen? – válaszolta kérdéssel a kérdésre meglehetősen ironikusan Lily, bár ő maga is hasonlóan érzett, mint a legfiatalabb ős.
– Jade? – tette fel a kérdést némileg nehezen forgó nyelvvel Elijah, persze a többiek csak azt látták, hogy kifürkészhetetlen szemeit a házra függeszti.
– Damon – felelte Jason rekedten. Számára egyik lehetőség sem volt egy leányálom, de az idősebb Salvatore esetében ezért volt remény.
– Alaric miért hagyta hátra őt? – szólalt meg Klaus, holott ő is ugyan annyira tudta a választ, mint a másik négy, de egyszerűen meg kellett kérdeznie.
– Ez ugyan olyan elmés kérdés, mint amilyet az öcséd feltett – felelte a nő nyersen, miközben kinyitotta az ajtót és megcsapta őket a vámpír vérének illata.
– Damon! – kiáltotta Klaus, aki meg sem várva a többieket berontotta a házba.


Ott találták meg a test mellett. Meglehetősen szomorú látványt nyújtott, ahogy láthatóan halott legjobb barátja kezét szorongatja, mint így próbálná arra kényszeríteni, hogy felébredjen. Sajnos nem járt sikerrel.
– Megölte őt és magával vitte Jade-et – állapította meg a teljesen nyilvánvaló tényeket Kol és kissé megszánta legidősebb testvérét, amikor meglátta annak fájdalmát. Magában pedig megfogadta, hogy Jade nem fogja így végezni. Bármit kelljen is tennie ő nem fog meghalni.
– Klaus, megtennéd, hogy arrébb mész és hagysz dolgozni? – csattant fel Lily, akinek a szemei a különös fény ellenére is láthatóan könnyesek voltak.
– Mit akarsz vele tenni? – mordult rá az ősi hibrid ellenségesen és elkeseredetten. Nem is emlékezett arra, hogy mikor volt utoljára barátja és a fenébe is Damon határozottan az volt!
– Talán nem is tudom, mondjuk feltámasztani? – vetette fel a lehetőséget a nő mérgesen és egyre emelkedettebb hangerővel. Mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy nem tett jót neki, hogy elrabolták a húgaként szeretett személyt és mintegy ráadásként megölték az exét, akinek a sorsa egyáltalán nem hagyta olyan hidegen, mint ahogy eddig mutatta. 
– Hogy? – lepődött meg Klaus, aki gondolatban már valahol máshol járt. Egyértelműen a bosszún törhette a fejét.
– Tudod, nekromanta meg halott vámpír egyenlő feltámasztás – magyarázta Lily élesen és, mint a másik nem egy ősi hibrid lett volna, hanem egy óvodás még a kezével mutogatott is hozzá.
– Azt mondod meg tudjátok csinálni, fel tudjátok támasztani őt – szusszantotta Klaus megnyugodva. Damont feltámasztják a nekromanták! Hát ezer éve alatt ilyen se fordult elő vele sokszor, az idősebb Salvatore-val meg nyilván még kevésbé, bár ki tudja? Lehet, hogy csak nem emlékezett rá, mert a hibrid határozottan meg volt győződve arról, hogy barátja őszinte volt vele, amikor azt mondta, hogy nem tudja micsoda is valójában a két vadász.
– Persze, de nem kellünk hozzá mind! – legyintette Lily magabiztosan. – Jason! – szólította a Weston fiút parancsolóan, mintegy jelezve, hogy kinek mi lesz mostantól a feladata.
– Gondolom, te, maradsz – egyezett bele Jason, miközben körülnézett a helységben ahol megölték a vámpírt, akivel olyan jó barátságban voltak már hosszú évek óta. Látta, hogy Elijah felemel valamit a kandallópárkányról, megszorítja azt, mintha csak erőt merítene belőle, majd a zakója belső zsebébe süllyeszti. A szíve fölé.
– Én mázlista! – horkantotta Lily.


– Tudom, hogy hova vitte Alaric Jade-et – szólalt meg Elijah szokása szerint végtelenül nyugodtan.
– Hová? – kérdezte Jason türelmetlenül, mert bár biztosan érezte a húga egyre távolodó jelenlétét, de hasznosabb lett volna, ha előre tudják az úti célt.
– San Franciscóba – válaszolta az ős kimérten.
– Haza, hogy biztonságban legyen – értett egyet a felvetéssel Lily.
– Reméljük, hogy igen – biccentette Elijah.
– Akkor menjünk – közölte Jason, mert biztosra vette, hogy az ős a húgért megy és persze ő is így tett, ami alapján egyértelmű volt, hogy közös lesz az útjuk. Szuper! De a Weston fiú tudta, hogy ketten többre mennek, mint egyesével.
– Csak utánad – udvariaskodott Elijah, aztán a kocsihoz érve Jason automatikusan a kormányhoz ült, az ős pedig mellette foglalt helyet. Mivel közös volt a céljuk, ezért aztán egyikük sem emelt kifogást a másik ellen. Pont mielőtt a Weston fiú elindult volna vetődött be valaki a hátsó ülésre.
– Engem se hagyjatok itt! – kiáltotta Kol szemrehányóan.
– Remek, de jobb lesz, ha csöndben maradsz egész úton, mert a végén még elnémítalak – fenyegetőzött Jason harciasan. Egy dolog, hogy együtt tud, vagy legalábbis próbál dolgozni Elijah-val, és megint más, ha a legfiatalabb ős is csatlakozik hozzájuk. Főleg, mivel a Weston fiú még nem tette teljesen túl magát azon, hogy a másik elrabolta a húgát, mintegy csalinak használta fel arra, hogy Elijah hazatérjen Mystic Fallsba. Ezeknél valami nagyon nincsen rendben, gondolta Jason immár vagy századjára. Igaz a középső őssel már nem volt annyira ellenséges, de csak mert a húga láthatóan teljesen és fülig szerelmes volt belé. A Weston fiú a maga részéről nem tudta, hogy vajon Jade ezt tudja-e magáról, az mindenestre biztos volt, hogyha az ős megbántja, akkor szimpátiája tiszavirág életű lesz.
– Nekromanta vagy, nem boszorkány – mutatott rá Kol készséges a véleménye szerinti lényeges különbségre, amivel kapcsolatban ugyan ő maga is sötétben tapogatózott.
– Nem mondod? – hüledezett Jason színpadiasan.  
– …így aztán felismerek egy üres fenyegetést, ha hallok – folytatta a legfiatalabb ős rendületlenül. Majd megajándékozta a Weston fiút egy dühös pillantással. Az, hogy a testvérei úgy kezelték, mint egy taknyost egy dolog, megint más, ha ezt egy nekromanta teszi, aki vadásznak adja ki magát.
– Persze, mert te folyton ezt használod, csakhogy én veled ellentétben komolyan gondolom, amit mondok – tromfolta le a másikat magabiztosan.
– Én igenis… – kezdte Kol sértetten, amikor is félbeszakították őket. Méghozzá meglehetősen durván, éspedig egy olyan személy, aki állítólagosan a végletekig udvarias és nyugodt volt.
– Fejezzétek be azonnal vagy mindkettőtöket kidobom az autóból! – mennydörögte Elijah mérgesen. Jason csak a szeme sarkából vetett rá egy pillantást, de az elég is volt neki ahhoz, hogy tudja ad1: komolyan gondolja a fenyegetést, ad2: elvesztette a híres hidegvérét, ad3: szerelmes a húgába. Egyik lehetőség sem volt valami kecsegtető, így a Weston fiú a maga részéről kivételesen hallgatott a szóra és csendben maradt. Már eddig is volt, mit megemésztenie, hát még most!
– Ne, de Elijah! – méltatlankodott Kol a hátsó ülésről.
– Csönd! Mindketten! – mondta az ős halálosan metsző éllel. Öccse nyilván megérthette, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy ellenkezzen. Elijah hátradőlt az ülésen és egy pillanatra a szívére tette a kezét, ami fölött Jade személyi igazolványa nyugodott, amit a házban talált a kandallópárkányon, Alaric pedig nyilván innen tudta meg a lány címét. Megmentelek kedvesem… bármi legyen is az ára!