Életjel

Sziasztok!
Tudom, tudom. Szinte ezer évnek tűnik azaz idő, amikor utoljára új fejezetet, vagy egyáltalán valamilyen bejegyzést hoztam. Elismerem, hogy nem volt fair veletek szemben, hogy nem jelentkeztem és most sem ígérhetek túl sok mindent. Ugyanis belecsöppentem a munka világába és nem nagyon van időm írni, főleg mert a gépen is elromlott és az egy ami maradt nem az enyém. Sajnos tényleg nem ígérhetek semmit a történettel kapcsolatban, viszont továbbra is kérném megértéseteket.
Még egyszer nagyon sajnálom és remélem nem haragszotok rám nagyon.
Puszi,
Valentine

22. fejezet

Kitisztult emlékek

„A fájdalmas emlékek nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és elárasztják az elmét.” Harlan Coben

Amikor a kocsi áthaladt San Francisco határán Jason először a mellette láthatóan feszült Elijah-ra, majd a hátul csöndben duzzogó Kolra pillantott.

– Rendben, úgy vélem, hogy innentől mindenki mehet a maga dolgára – vette fel a Weston fiú, mindkét ős rákapta a tekintetét, és nyilván próbálták nem félreérteni a megjegyzést, ami kivételesen tényleg nem tartalmazott semmilyen hátsó szándékot.

– Vagyis? – förmed rá Kol és nagyon remélte, hogy Jason nem úgy értette, ahogy ő gondolta. Elijah komolyan pillantott Jade testvérére és tekintete egyértelműen azt sugallta, hogy végtelen udvariasság ide vagy oda, ha ilyesmit kér tőle, akkor azt nem áll módjában teljesíteni.

– Én megnézem a temetőben, ha ott van, akkor valószínűleg feltámasztja apánkat és ő majd szóval tartja – tisztázta a Weston fiú, mert bár valóban nem lett volna ellenére, ha ezentúl semmi közük nem lenne egymáshoz sajnálatos módon ezzel együtt tudta azt is, hogy Lily és különösen Jade mérgesek lennének érte. Most egyébként is hasznosak lehetnek, szóval egy szava sem lehet miattuk. Na jó, Kol továbbra is ingerülté tette őt.

– Lehet, hogy elment hozzám, vagy Alaric elvitte hozzátok, és bár igaz, hogy oda legjobb tudomásom szerint még nem tud bejutni, azért én körülnézek – jelentette ki Elijah a maga már nagyon is ismert tárgyilagos stílusában.

– Majdnem el is felejtettem, hogy be vagy hívva hozzánk – morogta Jason és kelletlenül rábólintott a dologra.

– Elijah és mi lesz Alaric-kal? – kérdezte Kol célzatosan, ugyanis legjobb tudomása szerint a férfi a halála előtt nagyon is megakarta ölni őket és jobb lenne, ha nem most fejezné be. Elvégre a családja még mindig nem egyesült úgy, ahogy szerette volna.

– Nem lesz gond – közölte testvére magabiztosan.

– Emlékszel, megölte Klaus-t, vagyis nem sok hiányzott neki ahhoz, hogy megtegye – emlékeztette a másikat komoran. De persze süket fülekre talált.

– Most nincsen nála a fehértölgyfa karó, mert azt te eltetted, nemde? – hívta fel erre a nem elhanyagolható tényre a figyelmet Elijah.

– Klaus ne tudja használni, nem rossz – mormolta Jason már–már elismerően.

– Ez egy dicséret akart lenni? – húzta fel a szemöldökét Kol kíváncsian.

– Ne is álmodj arról – szögezte le a Weston fiú határozottan, ugyanis ez a részéről csak egy apró, véletlenül hangosan kimondott ténymegállapítás volt, semmi több.

– Hidd el, rémálmaimban se jöjjön elő – szurkálódott a fiatalabb ős.

– Visszatérve az eredeti témára, megoldom, ha találkozom vele – terelte a beszélgetést az eredeti medrébe Elijah.

– Ahogy gondolod, ha megöleted magad tud, hogy Jade minden bizonnyal szeretné, ha visszahoználak – jegyezte meg Jason, ami részéről hatalmas nagylelkűségnek minősült.

– Megnyugtató gondolat – mondta az idősebb ős, bár teljesen biztos volt abban, hogy Alaric-kal nem lesz semmi probléma. Mégis valami más miatt egyre nyugtalanabb lett.

– Engem se hagyjatok ki! – tört ki Kolból felháborodottan. Ő is szeretett volna segíteni Jade megtalálásában és magán a lányon is.

– Nem hinném, hogy ott van, de menj a régi házunkhoz, itt a cím – kotorászott fél kézzel az egyébként apróval teli hamutartóban Jason, még végül egy erősen megviselt, egy–két helyen szakadt laminált papírt nyújtott át az ősnek. Ami, mint kiderült egy névjegykártya.

– Történt ott valami lényeges? – forgatta az ujjai között és a név alapján úgy vélte ez csakis Jade és Jason apjáé lehetett. Érdekes.

– Ott haltak meg a szüleink Jade szeme láttára, de ő nem emlékszik erre, szóval kicsi az esélye, hogy ott van, mégis… – Annak ellenére, hogy Jason félbehagyta a mondatott mindkét ős értette a lényeget.

– Oké, megnézem – egyezett bele Kol és annak ellenére, hogy ő szerette volna megtalálni Jade-et egy része azt kívánta, hogy ne ott legyen. Mert az emlékezés nyilván teljesen összetörné.

Jade az emlékben arra riadt, hogy az édesanyja rázogatja őt és a szobájukban lévő gardrób egy különösen sötét sarkába rakja.

– Jade ígéred meg, hogy itt maradsz – kérte őt az anyukája mosolyogva, valami mégse stimmelt. A mosolya ezúttal nem volt őszinte.

– Anyu? Miért? Maradj itt te is – ragadta meg anyukáját riadtan. Nem tudta, hogy mi a baj, de nem akarta, hogy szülője el menjen mellőle.

– Ígérem, minden rendben lesz – simította végig a haján édesanyja megnyugtatóan.

– Evelin? A Larsen család nem veszi fel a telefont, és nem találom Jason-t – hallotta édesapja sürgetését. Jade-nek beugrott, hogy a bátyja aznapra kinti táborozást szervezett saját magának a kertben. Közel, de nem túl közel.

– Megnézem a nappaliba – állt fel az anyukája.

– Evelin – szólt édesanyja után az apja kissé idegen, de az már elindult. – Jade, maradj itt, és bármit hallasz legyél nagyon csöndben. Ez most rendkívül fontos – pillantott rá édesapja olyan komor arccal, amitől kirázta őt a hideg és még jobban félni kezdett, de sietve rábólintott, mert úgy vélte bármi történik az apukája vigyázz rájuk. Ezt követve az apja rácsukta a gardrób ajtaját, aminek apró rései át hézagosan ugyan, de kilátott a szobába, amit a telihold fénye vont kísérteties fénybe. Az apukája az ágy fölötti képnél matatott, majd két pisztolyt vett elő, amiket Jade még soha sem látott, sőt azt sem hitte volna, eddig, hogy az apja tud lőni.

– Roger, nem volt más választásom, megölte volna Jason–t – lépett be a szobába az anyukája botladozva, akit az szőke hajú férfi követett, akinek a kajában ott volt az ő eszméletlen bátyja. Jade a rémülettől elkerekedett szemekkel figyelte az eseményeket.

– Ha jól tudom nekromanta vagy – fordult édesapja felé az idegen, továbbra sem engedve el Jasont.

– Sajnos nem dolgozom ősi vámpírvadászoknak – jegyezte meg apja csípősen, bár láthatóan aggódott, amit próbált palástolni, de nem sikerülhetett teljesen, mert a vele szemben lévő elégedetten elmosolyodott.

– Tudod, ki vagyok. Vajon azzal is tisztában vagy, hogy ki öli a fajtádat? – érdeklődőt az idegen udvariasan, mintha nem tört volna rájuk éjnek–éjvadján.

– Ha feltetted a kérdést, akkor nyilván meg is mondod a választ – felelte az apja szigorúan.

– Természetesen, mint ahogy azt már kitalálhattad, én vagyok a tettes. A Larsen család nem volt valami segítőkész, kárt értük – közölte a férfi kíméletlenül.

– Kérem, engedje el a fiamat – szólalt meg remegő hangon az édesanyja. – Ő nem ártott magának, csak egy gyerek, kérem.

– Maga ember, ezt nem értheti – dörrent rá az anyjára dühösen. – Tudja, miért jöttem, tegye meg nekem és életben hagyom magukat – fordult ismét édesapja felé.

– Hazudik – kiáltott fel Evelin, aki valóban csak egy egyszerű ember volt, de egy ilyen hazugságot nem volt nehéz átlátnia.

– Tudom – fogta meg a karját az apja. – Tegye le a fiam és menjen innen. Ne akarjon magára haragítani minket – nézett határozottan a támadóra az apja.

– Felteszem, akkor meg tudja menteni a fiát, ha történne vele egy kis… baleset – jegyezte meg a férfi tűnődő hangon.

– Nem értem miről beszél – szűrte a fogai között az apja és erősebben ráfogott a fegyvereire, de nem akarta megkockáztatni gyermeke életét és tudta, hogy a golyó egyébként is csak ideiglenes megoldás lenne.

– Ha nem teljesíti a kérésem akkor a fiát kidobom az ablakon – indult el a nevezett irányba.

– Blöfföl – szólalt meg az apja szenvtelenül, az anyukája pedig zokogásban tört ki.

– Igaz, de ennek a kedves felesége látja kárát – ismerte el az idegen és szinte pillanatok alatt következett dobta le a földre Jasont, hogy utána Evelinhez ugorva kitörje annak nyakát, aztán megragadta az apját.

– Anyu! – Jade akaratlanul is, de felsikított.

– Evelin! – súgta még az apja miközben szemei különösen fényesen kezdtek el világítani, hogy aztán üres fénnyel dobják felesége hullája mellé.

– Ne sírj kislány, téged nem foglak bántani, tudod szükségem van valakire, hogyha felnő akkor teljesítse a kérésemet – rángatta elő őt az idegen, hogy ezután a kísérteties fenyegetés után és borzalmas tettel később elhagyja az otthonukat.

– Anyu, apu… miért? Miért? – zokogott fel Jade. Most már tudta, emlékezett, túlságosan is. Mikael megölte a szüleit! Ahogy Lily családját is és nyilván ők is így végezték volna, ha Klaus nem öli meg őt. Sajnos azonban, ez még nem volt minden. Még hátra volt egy hasonlóan keserves emlék.

Jade akarata ellenére továbbra erősen koncentrálni kezdett. Az emlék lassan kitisztult és azt látva újabb heves zokogás tört fel belőle. Ugyanis rájött arra, hogy az álmaiban mit is jelent a tűz. Az eset a szülei temetése előtti nap kora estéjén történt. Tudta, hogy a nagyanyja keresi őt, ő mégsem tett eleget a folyamatos szólítgatásnak, hanem besurrant a nappaliba, kissé remeget, mert előzőleg megmondták neki, hogy semmiképpen sem jöhet ide a búcsúztatásig most mégis ellenkezett. Látni akarta a szüleit és nem értette, hogy ez miért is ne tehetné meg?

– Ez biztos, hogy beválik? – faggatózott Kluas szkeptikusan pillantva hol a tőrt a kezében tartó Lily, hol a továbbra is nagyon halott Damon felé.

– Természetesen, de most hallgass el végre – förmedt rá az ősi hibridre a nő, mert már igazán kezdett elege lenni belőle. Nem tudta hol van Jade, akit valószínűleg elrabolt egy vámpírokra vadászó vámpír, itt boldogítja őt Klaus és mindennek a tetejében még az idősebb Salvatore is fogta magát és meghalt. Hát csoda, hogy némileg ideges lett?

–Üdv újra az élők között – dörrent rá az éppen feltámasztott vámpírra kissé talán mogorván. Na, de őt egyáltalán nem érdekli, hogyha a másik megharagszik rá, kellet neki hergelnie egy olyat, akivel nem bírt el!

– Lily, hogy te milyen kedves vagy egy emberrel, aki most tért vissza a halálból – nyöszörögte Damon.

– Nem vagy ember, akkor nem keltettelek volna életre – jegyezte meg Lily csak a félreértések elkerülése érdekében.

– Damon, tudod, te aztán megéred a pénzed – vigyorgott rá legjobb barátjára Klaus boldogan.

– Mondja ezt az ősi hibrid – replikázott az idősebb Salvatore, akit még a halál sem tudott megváltoztatni.

– Minden más lett volna, ha nem jössz vissza – mormolta az ős csendesen. – Úgy értem ki fogja pesztrálni az öcsédet? Én biztosan nem! – tette hozzá hevesen.

– A kedvességed határtalan – ironizált Damon.

– Az már egyszer biztos – közölte Klaus és segített talpra állni a másiknak.

– Jól van, ha meggyóntátok egymásnak bűneiteket, akkor akár mehetnénk is – vette fel Lily, mert volt egy olyan érzése, hogy ez a kettő soha sem hagyná abba egymás szurkálását. Komolyan, mint két rossz gyerek, csóválta a fejét.

– Kocsi nélkül? – bosszankodott Klaus.

– Klaus, több mint ezer éves vagy, felteszem, nem ez lesz az első eset, hogy el kell lopnod valamit – gúnyolódott Lily. Damon ezt hallva felhorkantott.

– A lopni olyan csúnya szó. Maradjunk annál, hogy kölcsön vesszük addig, amíg a szükség úgy hozza – korrigált az ősi hibrid nagylelkűen.

– Hogy értetted egyébként azt, hogy embert nem támaszthattok fel? – ráncolta össze a homlokát az idősebb Salvatore. És persze szándékában állt azt is megtudakolni, hogy ez az egész rá nézve mit jelent.

– Az emberek nem oda kerülnek ahová a vámpírok, ezt felteszem tudjátok? – érdeklődte Lily.

– Most már igen – válaszolta szinkronban a két férfi, bár az idősebb sejtette, hogy erről van szó.

– Ha onnan hozunk vissza valakit, akkor a test egy idő után… – próbálta megfogalmazni a választ finoman Lily és közben felrémlett előtte amint Evelin beleegyezésével Brianna felgyújtotta a nőt.

– Kitalálom… rohadni kezd – húzta el a száját Damon. Lily óvatosan biccentett egyet, érezhető volt, hogy szellemileg nincsen teljesen jelen.

– Ez történt a barátaid, megbocsáss testvéreid anyjával is? – kíváncsiskodott Klaus.

– Meg sem lepődök azon, hogy erre, hogy jöttél rá – csóválta meg a fejét a nő.

– Megvannak a módszereim – rántotta meg a vállát az ősi hibrid elégedetten.

– Az már egyszer biztos – morrant fel Damon, aki Klaus hirtelen mozgásának hatására szinte orra bukott. Na jó, lehet, hogy mégsem volt olyan vicces, hogy úgy tett, mint, aki alig bír járni, ugyanis valójában még soha sem érezte magát olyan kicsattanó formában, mint most.

– Felkapnálak a karomba, de… – morfondírozott a lehetőségen Klaus.

– Kösz, kihagyom a lehetőséget, hogy mennyasszony–pózban csüngjek rajtad – utasította el Damon a javaslatot szarkasztikusan.

– Ti rosszabbak vagytok, mint az öreg házasok – szólt rájuk Lily, miközben feltörte egy kocsi zárját, ám nem tudott elfojtani egy mosolyt, amit a jelenet elképzelése ihletett.

Jason a temetőben lévő kripta felé sétálva visszaemlékezett arra a szörnyű estére, ami a szülei temetése előtt történt. Néha úgy vélte, hogy akkor változott meg véglegesen az élete, talán a viselkedése is. Mindez persze nem számított, mert a nagyanyjának nem volt más választása…

– Jason, hol a húgod? – faggatózott Brianna, a nagyanyjuk és hol fiú unokáját, hol a konyhaasztalnál helyet foglaló Lily-t figyelte, akinek gyámsága szintén rá szállt.

– A szobájában – válaszolta Jason, némileg értetlenül, mert legjobb tudomása szerint húga nem jött ki onnan mióta vacsora után felment.

– Már nincs ott – rázta meg a fejé Brianna gondterhelten, aggódott a gyerekek miatt, akik szinte egy pillanat leforgása alatt váltak árvákká, ráadásul nem is akárkinek hála.

– Szerinted történt vele valami? – érdeklődte Jason hasonló ábrázattal. Akinek fiatal arcán különösnek hatott ez a fajt komolyság.

– Bízom benne, hogy nem – sóhajtotta a nő, bár sokkal nyugodtabb lett volna, ha pontosan tudja hol is van Jade.

– Mikael már elment, nem hinném, hogy visszajött volna. Most még nem – mormolta Lily és az utolsó mondatnál hangsúlyosan az őt befogadó asszonyra nézett. Más esettben Brianna hálás lett volna azért, mert a lány végre hajlandónak mutatkozik a kommunikációra, mivel a tragikus éjszaka óta alig szólalt meg, most mégsem volt kedve örülni.

– Érzitek? – kapta fel a fejét Jason, mert hirtelen különös bizsergető érzés járta át a testét. Akkor tapasztalta először az erejét.

– Oh, Jade, bogaram – hunyta le a szemeit Brianna. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mi történt és ezért a nappali felé vette az irányt. Oda belépve pedig az a kép fogadta, amire számított. Mégpedig Jade – aki a tiltása ellenére osont be a szobába – beszélgetett az édesanyjával, aki egyértelműen feltámadt. Persze a kislány nem tudhatta, hogy Evelin halandó lévén nem oda kerül, mint a természetfeletti lények és, mivel ez volt Jade első feltámasztása Brianna tudta, hogy nem tudja, majd visszafordítani a folyamatot. Tehát csak egy megoldás maradt. Ami ilyen közeli hozzátartozó esetén túlságosan is drasztikus, de nincs más választásuk.

– Nagyi, anyu felébredt – fordult felé Jade olyan boldog mosollyal, amelybe a szólítottnak belesajdult a szíve. Sajnos, akkor sincs mit tenni. Evelin, aki nem volt járatos a témában megsejthetett valamit anyósa gondolataiból, mert szomorúan bólintott.

– Jade, kincsem, szeretlek titeket, de nekem nem itt a helyem – ölelte meg még egyszer utoljára kislányát Evelin.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kiáltott Jade feldúltan.

– Jason, megtennéd, hogy a húgodat a szobájába kíséred? – kérdezte idősebb unokájától, aki szintén könnyes szemmel nézett anyja felé.

– Nagyi? – értetlenkedett Jason, aki már fél után volt a nyitott koporsó felé.

– Jason! – szólt rá némileg erőteljesebben unokájára Brianna. Most nincs itt az ideje az engedetlenségnek, később, ha ezt elrendezték, de most semmiképpen sem.

– Jason, ne menjünk fel, kérlek, itt akarok maradni – rángatta bátyja karját Jade egyre erősebben, de az szorosan fogta a kezét és tette amit a nagyanyja kért tőle. Nem tudta mi történt, ennek ellenére úgy vélte ebben a helyzetben ez a legjobb megoldás. Mindegyikük számára.

– Nem akarod végignézni Jade – simogatta meg Jade haját Lily barátságosan. Ő pontosan tisztában volt vele, hogy mi fog következni és egyetértett Briannával.

– Menjetek fel, minden rendben lesz – bólintott Evelin bíztatóan és követte az anyósát az immár sötét kertbe.

– Jason – könyörgött Jade, Jason azonban összeszorított szájjal csörtet felfelé a lépcsőn maga után ráncigálva a testvérét.

– Jade, kérlek – csattant fel a Weston fiú, mert már kezdett elege lenni ebből a huzavonából és szerette volna tudni, hogy az előbb mi a fene történt az anyjával, valamint a nagyanyja és Lily mit csinálnak vele hátul.

– Jó, jó – motyogta Jade látszólag beletörődően. Aztán végül nagy nehezen és kissé fájdalmasan ugyan, de kitépte magát bátyja szorításából. Sietve a hátsó bejárathoz futott – bátyja szorosan a nyomában nyargalt – és felrántotta az ajtót. Jason, akkor azt kívánta bár ne tette volna. Mindketten látták az édesanyjukat, ahogy még utoljára rájuk mosolygott mielőtt a nagyanyjuk megnyújtotta volna alatta a mágiát. Evelin és Jade sikolya szinte egyszerre harsant fel, Jason is kiabált, Lily látva a helyzetet gyorsan belökte az ajtón a testvéreket és ott várta meg velük, amíg Brianna be nem jött.

– Én tettem, én csináltam… és nem tudtam visszafordítani. Nem tudtam… Nagyi pedig felgyújtotta… Az én hibám… az én hibám az egész… – zokogta Jade elkeseredetten és a fal mentén lecsúszott a padlóra. Nem érdekelte, hogy összekoszolja a ruháját, vagy kiszakítja. Olyan érzése kerítette hatalmába, mint amikor egy liftben van, mégsem tudott megmozdulni, talán nem is igazán akart.

21. fejezet

Családi hagyaték

„Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Amit el akartunk kerülni a harcban - a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka.”

Paulo Coelho

Jade ismételten arra a zavaró érzésre ébredt, hogy Elijah nincsen a közelében. Ami igazán sajnálatos tény volt továbbra is, viszont ezzel együtt jött a felismerés is a korábban történtekről. Ennek hatására a lány nem merte kinyitni a szemét, még annyira sem, hogy legalább megnézze hol is van pontosan. Mindenesetre abban biztos volt, hogy valami kemény – talán beton, vagy márványszerű - dolgon fekszik. Mégis erősen összeszorította a szemeit és csak remélte, hogy nem bőgte el magát.

Túlságosan is frissen élt a fejében a kép Damon haláláról. Alaric nemcsak, hogy a szeme láttára ölte meg az idősebb Salvatore-t – aki állítólag a legjobb barátja volt -, hanem valami olyasmit is magyarázott neki, hogy biztonságba viszi. Vajon mennyire lehet megbízni egy feltehetően őrült vámpírokat vadászó vámpír szavában? Ennek az esélye túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy Jade megnyugodjon.

- Tudom, hogy ébren vagy – hallotta meg Ric hangját, amitől automatikusan összerezzent. Nos, az már biztos, hogy nem jeleskedett valami jól a színészkedésben. Persze csak, ha nem arról volt szó, hogy a saját érzéseit – leginkább a negatívakat – elkendőzze mások elől. Az néha koncentrálás nélkül ment. Mindezt azért, hogy megnyugtassa a szeretteit, ellentétben a mostani szituáció cseppet sem volt ilyennek mondható. – Nincs semmi baj. Nem foglak bántani – folytatta a férfi kedvesen. Jade sokáig habozott, a végén aztán bátortalanul kinyitotta a szemeit. Persze nem azért, mert hirtelen megnyugodott volna, csak arra a megállapításra jutott, hogy a környezete felmérése semmiképpen sem lehet hátrány, ha szökésre vetemedne. Igaz, hogy a vámpír, akkor is utol fogja érni, de talán lesz lehetősége rá. Már ha meg meri tenni…

- Ez… - hebegte döbbenten mikor rájött, hogy egy temetőben vannak. Ráadásul nem akármilyenben, abban, ahová a szüleit, a nagyanyját és az ősit is eltemették. A pad, amin ültek pont az ő mauzóleumuk előtt volt, ami még az első ide érkező Weston-ok állítattak mikor San Fransicóba költöztek. Vajon Ric honnan tudta?

- Hogy meggyőzzelek a jó szándékomról arra gondoltam szeretnél beszélgetni valaki olyannal, akinek hiszel és mivel a bátyádat nem tudtam elérni arra gondoltam, hogy a szüleid, vagy valamelyik ősödnek könnyebben fogsz beszélni erről az egészről – magyarázkodott a férfi.

- Hogyan? – mormolta továbbra is hitetlenül. Mert hát, ugyan, hogyan beszélhetne a halottakkal?

- Feltámasztod őket, mint engem – mutatott a mögöttük lévő épületre, majd saját magára Ric türelmesen, amiért Jade titokban hálás volt, bár továbbra sem értett sokkal többet.

- Azt akarod mondani, hogy tényleg én támasztottalak fel? – kérdezte nagyot nyelve. Ez az egész tényleg abszurd volt, bár korábban is olyan könnyű volt elhinni, mint belül, a szíve mélyén tisztában lett volna azzal, hogy képes rá. Elvégre itt volt egy temető kellős közepén és semmi gondja nem volt, sőt szinte kellemesen érezte magát. Mármint, ha leszámítjuk azt, hogy pontosan hogyan, mikén és kivel is került ide.

- Természetesen, amiért továbbra is hálás vagyok. Ezért szeretném viszonozni – mosolyodott el a férfi.

- Szóval, azt mondod választok valakit a halottak közül, akiben megbízom és az… hirtelen feltámad – bámult rá a másikra és próbálta észben tartani, hogy Ric atyáskodó mosolya ellenére a szeme előtt ölte meg Damont.

- Nem vagyok tisztában azzal, hogyan kell, de véleményem szerint ha koncentrálsz képes leszel rá. Menj be nyugodtan. Én itt kint megvárlak, hogy ne érezd zavaróan a jelenlétem – mondta Ric, majdhogynem bátorítónak. Láthatóan tisztában volt azzal, hogy a korábbi tevékenysége valóban nem alapozta ki köztük a bizalmat.

- Megpróbálom – motyogta végül Jade. Először is, így a mauzóleumban talán van másik kijárat, soha sem gondolkozott ezen, mert már nála az is hatalmas dolognak számított, ha nem ájult el, amíg ideért. Másodszor és talán ez volt a döntő érv, hinni akart a vámpírnak. Legalábbis ami a feltámasztás kérdését illeti.

Jade a félelem és az izgalom különösen borzongató keverékének érzésével lépte át a mauzóleum küszöbét. Szaporán dobogó szívére tette a kezét és belehunyorgott a sötétségbe. Nem tudta mennyi ideig állt ott, mint aki odafagyott mire végre elszánta magát és beljebb merészkedett. Elvégre semmi sem lehet ijesztőbb annál, minthogy egy labilis vámpír vár arra, hogy igazat adjon neki, mindezt ráadásul egy olyan helyen, amit eddig, saját heves reakciója miatt, nagy ívben elkerült. Nem igaz?

A lábai szinte önálló életre kelve vitték a szülei nyughelye felé. Aztán mikor odaért az ismerős sírhely elé, a szüleire koncentrált és várt. Nem is igazán tudta, hogy mire. Ha feltételezi a lehetetlent és ezzel együtt hisz Alaric-nak, akkor elvileg képes feltámasztani a szüleit. Nem, mit is gondoltam, csóválta meg a fejét az elképzelésre. Sarkon fordult és gyors léptekkel kifelé indult, viszont még félig sem járt, amikor hirtelen megtorpant ugyanis akkor jutott el a tudatáig, hogy mi vagyis inkább ki is várja odakint. A sebességében bekövetkezett drasztikus helyzetváltoztatás miatt kibillent az egyensúlyából, de szerencséjére – vagy szerencsétlenségére – meg bírt fogózkodni egy furcsa formát öltött kiszögelésben. Ez viszont megvágta a kezét. Ez nem az én napom, gondolta lemondóan, ugyanis általában nem szokott ennyire szerencsétlen lenni. Tanácstalanságában, amolyan úgyis mindegy alapon ismét visszatért a szülei sírjához.

- Annyira szeretném, ha igaz lenne. Ha feltámadnátok, anyu, apu – motyogta és igazán szánalmasan érezte magát, mert egy pillanatra valóban elhitte. Bízott abban, hogy ismét találkozhat a szüleivel és beszélgethet velük, megölelheti őket. Nem láthatta, hogy a szemeibe ismét természetfeletti fény gyúl.

- Jade? – szólalt meg egy dörmögős férfihang. A szólított először nem akarta kinyitni a szemét, mert azt hitte, hogy annyira akarta ezt az egészet, hogy az drasztikus módon kihatott az elméjére és hallucinálni kezdet. Jelezve kezdődő őrületét. – Jason-re számítottam és kissé meglep, hogy te hívtál. Persze nem mintha zavarna – folytatódott az érdeklődés, hogy ezzel egy időben két kéz fogta meg a vállát és szorította meg – nem túl erősen – csak amolyan jelzésértékűen.

- Apu? – súgta Jade kábán kinyitva a szemeit. Szőke haj, érdeklődő kék szemek, gyerekkorából ismert halvány mosoly. Minden stimmelt. Tényleg igaz lenne? És ő megcsinálta?

- Történt valami? – kérdezte az apja kissé elkomorodva.

- Sikerült, élsz – mormogta Jade és sírva magához ölelte édesapját. Az ő mindig határozott, olykor talán hűvös szülőjét, aki csak a családja körében tudott teljesen feloldódni.

Roger Weston némileg döbbenten konstatálta az érzelmi kitörést, de némán tűrte mindazt. Lánya egy idő után lecsillapodott és nehézkesen, akadozva beszámolt neki arról, hogyan is került ide és mi történ vele azóta, hogy a szomszéd házat, ami évek óta lakatlan volt ismét használtba vették.

Eltöprengve hallgatta Jade beszámolóját, de egyértelmű volt az, hogy teljes figyelmét jelen lévő gyermekének szenteli mikor egy-egy résznél furcsán oda nem illő kérdéseket tett fel. Mint mondjuk „A hasonmás tényleg vámpír lett?” vagy „Szóval te és Elijah találkoztatok Peter Thomsonnal?”, „Damon hogyan halt meg?”, „Alaric a feltámasztása óta hogyan viszonyul hozzá?” és így tovább.

Jade némelyik kérdésben egyáltalán nem látott logikát, de amire tudott arra válaszolt. Végül mindketten a gondolataikba merülve csendesedtek el.

- Tehát majdhogynem magadtól jöttél rá – összegezte végül Roger egy mély talán némileg bosszús sóhaj kíséretében.

- Véletlenül – ismerte el a lány és fejében megannyi kérdés merült fel hirtelen. Akkor, ha ő most nekromanta bárkit feltámaszthat? Tartós ez az állapot? A családban más is képes volt rá?

- Nagyanyád ötlete volt ez az egész tartsuk titokban előtettek a nekromanciát, amíg lehet dolog. Én előre megmondtam, hogy ez lesz a vége. Igaz, hogy akkor már nem voltam az élők sorában – szögezte le az apja csak a miheztartás érdekében. Legszívesebben már kora gyerekkorukban beavatta volna a gyermekeit annak a világnak a titkaiba, amikbe sikerült beleszületniük, viszont a családi hagyományok értelmében mégis hallgatott. Az őseik ugyanis véres tragédiák egész sorát kellett átélniük ahhoz, hogy rájöjjenek jobb, ha természetük némelyik részét eltakarják a világ elől. Elkendőzni, mintha soha nem is lett volna, eltűntetni minden erre irányuló bizonyítékot, és ha olykor-olykor feltűnt – generációnként általában egy, végső esetben kettő – kiválasztott, akik birtokolták az erőt azok sorsa általában a családjuk előtti titkolózás lett. Mert így volt a legjobb. Persze, mint ahogy az ő esetük is mutatja, így is vannak kivételek, és semmi sem maradhat örökké rejtve. Valaki biztosan tovább adta Mikaelnek ezen információt, aminek az eredménye rájuk nézve teljesen egyértelmű volt. Főleg a kellemetlen része.

- Nagyi halott és nem hinném, hogy csak ő tehet arról, hogy minden így alakult – védte meg a nevezett személyt Jade.

- Én is az vagyok! – kérte ki magának az apja némileg sértetten, viszont nem fűzött más megjegyzést lánya mondandójához, pedig lett volna mit. Ugyanis anyja figyelmen kívül hagyta azokat a figyelmeztetéseket melyek rájuk maradtak és olykor boszorkánynak álcázva magát segített egy-két ismerősének. Ami túlságosan is visszaütött.

- Tudom – motyogta Jade bánatosan.

- Nem úgy gondoltam, amit az előbb mondtam. Én gyerekkoromtól kezdve használtam az erőmet… megnyugtató volt – próbálta kevésbé kényes vizekre evezni a beszélgetés menetét.

- Célt adott, tudást – merengett el a Weston lány hangosan kimondva azt az érzéseket, ami hatalmába kerítették.

- Pontosan, de akaratom ellenére annyi mindenki tudta rólam mi vagyok. Ez sajnos nem volt egy életbiztosítás – vont meg a vállát azok könnyedségével, akik már beletörődtek a sorsukba és elfogadják azt.

- Emiatt haltatok meg – döbbent rá Jade és szájában keserűség ízét érezte az igazságtól.

- Az élet tele van kockázattal Jade, nekünk csak el kell döntenünk, hogy élünk vele vagy sem. Én olyan életet választottam, ahol a könnyebb utat reméltem. Egy ideig sikerült is. Megismerkedtem édesanyátokkal. Nélküle, nélkületek nem tudom mi lett volna velem – ismerte el Roger.

- Hiányoztok, mindketten – mondta Jade és szemeit ismét elfutotta a könny, de nem törődött vele.

- Tudom, Jade, de te élsz. Bármi történjék, ezt ne feledd, mert az élet és a halál fölött, ha uralkodni tudunk is olykor nehéz döntéseket hozunk, mert e nélkül egyhelyben állnánk. Az pedig nevetséges lenne – törölte meg lánya arcát Roger. – Most viszont ideje lesz visszamennem – közölte határozottan.

- Máris? – markolt édesapja karjába Jade.

- Most már bármikor beszélhetünk újra – tekintett rá bátorítóan az apja.

- Szeretlek – mormolta és annak ellenére, hogy tudta ez nem végleges búcsú mégis fájt. Azonban ezzel együtt mégis kellemes érzés volt, mert már részben tudja a múltat.

- Én is téged, add át üdvözletem a testvéreidnek – mosolygott rá apja bíztatóan.

- Úgy lesz – viszonozta a gesztust Jade bátortalanul. Volt egy olyan érzése, hogy apja még mindig többet tud, mint ő, de mint mondta lesz idejük arra, hogy ez megbeszéljük.

- Jade, még valami! Menj olyan helyre gondolkozni ahol a múlt a legerősebb – Roger ezzel az utolsó tanáccsal búcsúzott. Tudta, hogy lánya számára fájdalmas felismerések fognak következni, de a saját érdekében jobb lesz, ha most már tudni fog róluk. Mert inkább most tudja meg, minthogy valaki felhasználja ellene ezeket az információkat.

Nehéz volt kilépni a kriptából, de hitt az apjának és valamilyen belső ösztönnél fogva érezte, hogy történjék bármi Ric tényleg nem fogja bántani. Az ex-történelemtanár némán lépkedett a lány mellett várva, hogy Jade megszólaljon.

- Ric, el tudnál vinni valahová? – törte meg a csöndet a lány, mert fülében még ott visszhangzott édesapja tanácsa és hirtelen csak egy ilyen hely jutott az eszébe.

- Természetesen – készségeskedett Ric, beszálltak a kocsiba és Jade elmondta a címet, valamit habozó, hevenyészett úteligazítást is adott a másiknak.

Az út nem tartott tovább negyed óránál Jade mégis egyre idegesebb lett. Tenyere izzadni kezdett ezért farmerjába törölte, de ettől sem lett jobban, hogy a keze remegéséről szó se essen.

- Bemenjek veled? – kérdezte a vámpír mikor megálltak a megadott cím előtt. Jade megrázta a fejét, úgy érezte, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. Az ő múltja.

- Szeretném, ha itt várnál rám – szállt ki a kocsiból, és mielőtt becsukta volna az ajtót még egy fontos kérést intézett a másikhoz. – Ha valaki utánam jönne és véletlenségből az ősök közül való az illető, akkor ne bántsd.

Ric-nek láthatóan nem tetszett a dolog, de végül rábólintott. Jade pedig szorongva lépkedett fel egykori otthona recsegő-ropogó erősen elkorhadt lépcsőfokain.

Belépni egykori otthonába, amelyet a szüleivel, valamint bátyával osztott meg szívfájdító érzés volt. Azonban erőt vett magán és pár mély lélegzetvétel kíséretében az emelet felé vette az irányt.

A lépcső a helyenkénti lyukak ellenére stabilnak tűnt és valamilyen belső kényszerből kifolyóan úgy vélte az emeleten sok mindre kaphat választ. Elhaladt Jason, valamint a saját régi szobája előtt, amikbe bár nem őrizték meg régi valójuk, ő mégis szinte maga előtt látta az akkori kinézetüket.

Eltűntek a koszfoltok, az átható dohszag, hogy helyét átvegye a vidám narancssárga és kék színeknek, valamint kamilla illatnak. Emlékezett rá, hogy az édesanyának volt ilyen parfümje. Számára a kamilla mindig az édesanyját jelképezte. Kedves, lágy hangja, a mosolya, ami mindig olyan ragyogó volt, mintha velük soha semmi rossz nem történt volna.

Nem tudta mennyi ideje mereng a múlton, viszont a régi kedves emlékek lassan segítettek lecsillapítani zakatoló szívét. Hogy a szülei szobájába érve minden széthulljon, és fájdalmas villámcsapásként idéződjenek fel benne annak az éjszakának a történései, amit olyannyira eltemetett az elméjében. Nem minden ok nélkül.

20. fejezet

Ezer és egy ok

"Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka." Nicholas Sparks


— Megölt volna téged – törte meg a beállt ijesztő csendet Alaric kissé ingerülten. A maga részéről a vámpír élete csak egy aprócska hajszálon függött, jobban mondva láncon.
– Damon? Nem, kizárt ő a testvéreim barátja – tagadta ezt a lehetőséget Jade tőle kissé szokatlan módon meglehetősen hevesen. Majd megszeppenve oldalazott az ajtó felé, de tudta, hogyha a férfi különös ragaszkodása megszűnik felé, akkor minden bizonnyal megakarja majd ölni őt és nyilván nem fog habozni.
– Én is az voltam, mégis megölt engem, többször is – állított Ric kérlelhetetlen határozottsággal, amivel szemben felesleges volt bármilyen féle győzködés, mert teljesen hiábavalónak látszott.
– Többször is? – pillantott rá összezavarodva Jade, nem igazán értve a szóhasználatot. Talán Alaric arra céloz, hogy vámpír volt és Damon úgy ölte meg őt sokszor? Vagy legalábbis több alkalommal, mint az még egészséges lett volna? Mert az megmagyarázná az állítólagos barátja iránti ellenszenvet. Bár a maga részéről nem értette, hogy Damon vajon miért tenne ilyet.
– Mert mérges volt én meg bolond módon éppen ott voltam a közvetlen közelében. Így aztán kitörte a nyakamat – jelentette ki Ric komoran. Maga elé meredve idézte fel a történteket, amikben mindig ő húzta a rövidebbet, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben teljesen ártatlan volt.  
– Ó – adott hangot meglepődöttségének Jade és ajkát rágcsálva próbálta nem maga elé képzelni a dolgokat. Továbbra is kapaszkodva abba az aprócska reménysugárba, hogy az idősebb Salvatore soha nem tenne ilyet. Vagy mégis? Ne hagyd, hogy kételyt ébresszen benned, parancsolt magára erélyesen. Mindazonáltal már azt sem tudta, hogy mit gondoljon.
– Már az első találkozásunk így végződött, vagyis a második alkalommal – javította ki magát Alaric. 
– Csak úgy minden ok nélkül? – szaladt ki Jade száján a meggondolatlan kérdés. Az idegesség tette, ilyenkor mindig megered a nyelve, ami ebben a helyzetben nem igazán jelentett jót. De mit számít, akkor ha egy kiszámíthatatlan, furcsán feltámadt vámpírokra vadászó vámpírral áll szemben? Beszéltesd, vetődött fel benne az önfenntartási ösztön.
– Azt hittem, hogy megölte a feleségemet, így végezni akartam vele – vonta meg a vállát az ex-történelem tanár. Ezen láthatóan már túltette magát, ez akkor csak nem lehet olyan kényes téma!
– Szóval nem ölte meg, de te őt igen? – kapott a lehetőségen a lány.
– Akkor – hangsúlyozta a férfi – nem tudtam megtenni, ő viszont habozás nélkül szúrt le engem. Utána, mint mondtam a nyakamat tört ki, amit aztán többször is megismételt. Talán nosztalgiából. Nem tudom, de nem is igazán érdekel.
– És a feleséged, őt tényleg megölte? – vetette fel a kérdést Jade, aki a környezetét mérte fel menekülési lehetőségek után kutatva. De nem hagyhatja itt Damont! Feltéve, ha még életben van…
– Bizonyos módon igen. Átváltoztatta, vámpírrá tette őt. Aztán megigézték őt, hogy vegye le a napfénygyűrűjét fényes nappal. A vámpírok megégnek a napon. Belobbannak, mint a fáklya lángja – mutatta a kezeivel a lángokat. A lány pedig most nem kételkedett az őszinteségében. 
– Megigézték? – nyelt egyet Jade. A tűz a szülei halála után mindig vegyes érzéseket ébresztett benne, hát még most. Ugye nem? Te jó ég… ugye nem Elijah volt?
– Klaus. – Jade megengedett egy aprócska megkönnyebbült sóhajt. Nem, mint ez könnyebbé tette volna a helyzetét, de jobb volt azzal a tudattal élni, hogy a férfi, akibe alighanem fülig beleesett nem egy kegyetlen gyilkos. – Ő és a testvérei pusztítást hagynak maguk után, bármerre járjanak is. Ezért kell meghalniuk – A lány megkönnyebbülését úgy fújták el ezek a szavak, mint soha nem is lett volna. Ric megakarja ölni Elijah-t és a többieket! Istenem! Damon hol lehet? Te jó ég Damon-t már meg is ölte? Elijah kérlek, segíts nekem!


Jade egyre hevesebben dobogó szívvel oldalazott az ajtó felé, a vele szemben álló Ric arcán továbbra is kissé komor kifejezéssel nézte őt.
– Nem akarlak bántani – szólalt meg végül ismét kedvesen a férfi. A lány örök optimistaként hinni akart neki – tényleg –, de ebben a helyzetben ez meglehetősen nehezen ment. Főleg, mivel előbb az ex–történelem igencsak határozottan állította azt is, hogy szándékában áll megölni az ősöket. Mindegyiket.
– Hol van Damon? – kérdezte végül Jade, mert a vámpír neki soha nem ártott és ezért bízott abban, hogy jól van. Arról nem is beszélve, hogy elvileg Lily járt régen vele, ami azért eléggé hihetetlen, mégis nem szerette volna elmondani ezt a testvéreként szeretett személynek, hogy az exét megölte egy feltámadt vámpírvadász. Akit ráadásul ő hozott vissza a halálból, ha minden igaz, bár ebben továbbra is szeretett volna kételkedni. – Megölted? – fűzte hozzá a kérdést remegve. Ric pár percig újra azzal a haragos nézéssel tekintett rá, ami híján volt mindenféle érzelemnek ezen kívül. Jade-et kirázta tőle a hideg és legszívesebben sikítva szaladt volna el, de nem hagyhatta magára Damont egy gyilkos őrülttel, ha az még életben van. Mert ugye még életben van?
– Gyere – szólalt meg végül a vámpírokat vadászó vámpírvadász és meg sem várva a lány reakcióját kiment a szobából. Jade sebes léptekkel próbálta tartani a lépést a másikkal, de nem igazán járt sikerrel e téren. Ezért aztán a környezetét vette szemügyre. Néhol kissé hunyorognia kellett, mert a függönyök be volta húzva – nyilván a napfény kizárása érdekében – és a villany pislákoló fénye nem ért el mindenhová. Egyébiránt, ha jól vette ki a dolgokat, akkor letakart bútorok és hatalmas tér uralta az épületet, ami már jó ideje lehet teljesen lakatlan.


– Hol vagyunk? – tette fel végül a kérdést, amire nem is igazán remélte feleletet, így egyfajta meglepődöttséggel konstatálta a szinte azonnali választ.
– Pár órára Mystic Fallstól, Elena itt találkozott először Elijah-val, aki elvileg megmentette őt Rose-tól, mert az az élete megőrzése érdekében ajánlotta fel az olyannyira keresett hasonmást. A hála ezért az volt, hogy Elijah a szeme előtt fejezte le a legjobb barátját, de legalább elfogadta az ajánlatott. Természetesen nem puszta felebaráti szeretetből.
– Miért tett volna ilyet? – lepődött meg Jade. Nem akarta elfogadni azt, hogy Elijah hidegvérrel megölt valakit. 
– Egyrészt azért, mert Klasunak szüksége volt a hasonmásvérre annak érdekében, hogy végre teljesen hibriddé váljon. Másrészt Elena kiköpött mása volt az egykori szerelmének, illetve szerelmeinek – mondta Ric készségesen, ennek ellenére nem lassította le lépteit és nem is igazította a lányéhoz. Jade magában megállapította, hogy ez az egész olyan, mint egy meglehetősen ijesztő tárlatvezetés, aztán felfogta a szavak értelmét és akkor majdnem felbotlott a saját lábában.
– Oh, ezt… ezt hogy érted? – kérdezte hirtelen teljesen kiszáradt szájjal. Talán mégis el kellett volna fogadni azt, amit Ric kínált. Mert most úgy érezte, hogy a világ ismét kifordult a sarkaiból. És nem azért, mert Elijah volt már szerelmes, elvégre a férfi ezer éves volt az ég szerelmére, így aztán nem várhatta el, hogy ne lett volna előtte is valakije! Nem, ezt még elviselte. Az fájt, szinte eszeveszetten, hogy erről az ős neki semmit sem mondott. Hihette volna azt, hogy Ric hazudik neki, de ugyan miért tette volna? Hogy a saját oldalára állítsa? Nem, teljesen biztos, hogy őszinte volt vele, így aztán a lánynak égette a lelkét Elijah bizalmatlansága, mert nyilván ezért nem mesélt neki az előző szerelméről, illetve szerelmeiről!
– Az első hasonmás akkor élt Mystic Fallsban, amikor az ősök még emberek voltak és állítólag mind Elijah, mind Klaus szerelmesek voltak belé, az anyjuk pedig ezért használta az ő vérét a vámpírráváltozásukhoz – közölte Alaric meglehetősen sokatmondóan. Jade belegondolt a helyzetbe és hirtelen rosszullét kerülgette. A többiek elbeszéléséből már rájött arra, hogy az ősök anyja kegyetlen nő volt, na de, hogy a fiai szerelmét használja fel? Melyik anyja tenne ilyet? És a Weston lány ezt nem tudta megmagyarázni azzal, hogy Elijah és Klaus is szerették Tatiát. Mert ez így is, úgy is borzalmas tett volt.
– És a másik? – faggatózott tovább némileg keserű szájízzel. Elijah gyengének tartja őt, ezért nem árulta el az egész történetet. Csak ezt a lehetőséget tudta most elképzelni.
– Még mindig él, már persze, ha ezt nevezhetjük annak. Katherine. Ő is hasonmás. Klaus és Elijah szintén szerelmesek voltak belé, bár előbbi fel akarta áldozni a lányt, hogy ne kösse tovább a Hold ereje. Katherine viszont mindenkit átvert és vámpírrá változott. Klaus cserébe lemészárolta az egész családját. Mint mondtam, mindenkit megölnek maguk körül – rázta meg a fejét Ric undorodva. – Vigyázz az üvegszilánkokra – tette hozzá mikor egy lépcsőfordulóhoz értek.  
– Ezért? – mormolta Jade, miközben automatikusan kitért a szilánkok útjából. A téma váltásra egyszerűen szüksége volt, mert nem bírta, hogy egy harmadik személytől kell megtudnia azt, amit Elijah-tól kellett volna. Hiszen, hogyan szerethetné őt, ha nem tud megbízni benne? Ha nem őszinte vele? Mert bizony ebben a pillanatban fogta fel, hogy abban reménykedett, hogy az ős többet fog érezni iránta, mert ő szerette. Szerelemmel. 
– Mit ezért? – érdeklődte a vámpírvadász őszintén értetlenül.
– Ezért akarod bántani őket? – pillantott a férfi kék szemeibe Jade és ott ismét mérhetetlen gyilkos szándékot és fájdalmat látott.
– Miattuk halt meg a feleségem, aztán a barátnőm és végül én magam is, hogy Elenáról ne is beszéljünk – vágta rá Ric, úgy mintha nem értené a lány miért nem ért vele egyet.
– Elena vámpír lett, nem halt meg – csóválta meg a fejét Jade.
– Pedig utóbbi sokkal jobb lett volna neki, mert minden vámpírnak így kell végeznie – biztosította álláspontjáról a férfi.
– Remek, imádom az életem, főleg, amikor a legjobb barátom feltámad halottaiból, azzal a határozott szándékkal, hogy megöljön – szólalt meg egy harmadik fél. Jade egy hatalmas nappaliba lépve vette észre a vámpír. Aki egy székhez volt kötözve, méghozzá láncokkal és meglehetősen véresen. Mindennek ellenére Damon életben volt, bár nem a legjobb állapotban a kérdés már csak az volt hogy ez meddig marad így.


Jade nem tehetett róla odaszaladt Damonhoz és elkezdte rángatni a láncait, ami köré voltak tekerve, akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy az ő gyenge kis ember lévén semmit sem tehet.
– Nyugi, voltam már rosszabb helyzetben is – próbált rá vigyorogni Damon, de csak egy szánalmas szájrándításra futotta.
– Mit tettél vele? – fordult Jade könnyes szemekkel a vámpírvadász felé, aki karba font kezekkel bámulta a vámpírt. 
– Én semmit – válaszolta Alaric olyan hangnemben, amitől a lánynak a hideg futkározott a hátán. És teljesen biztos volt abban, hogy Damon testén nem a véletlen művei azok az… égési sérülések? Igen, ezek égési sérülések, csodálkozta Jade. Először nem értette meg hogyan lehetséges ez, de aztán meglátta az némileg elhúzott függönyök alatt besütő napfényt. Lily szerint a vámpírok elégnek a napon!
– Csak a függönyöket húztad el, amiért utólagosan is mondhatom, hogy rohadtul fájt – jelentette ki Damon grimaszolva.
– Ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit te tettél velem – legyintette Ric, mintha csak egy aprócska problémáról lenne szó. Jade ekkor vette észre az ujján a gyűrűt, ami – ha emlékezette nem csal – addig Damonön volt. Akkor annak a segítségével járt a napon, vonta le a maga következtetését a lány.
– Tudom – válaszolta Damon alig halhatóan, Jade csak azért hallotta meg, mert ott állt mellette. Te jó ég, akármit mond is az ex–történelem tanár az idősebb Salvatore-nak nagyon fontos volt és még mindig az. Mindenestre a lány ezen az állásponton volt, főleg, mert a vámpír láthatóan beletörődött abba, hogy a legjobb barátja feltámadt és meg akarja őt ölni.
– Valami más, mit tett még veled? – kérdezte Jade aggódva forgatta a fejét a láncok kulcsai vagy valami feszítővas után, és meggondolatlanul figyelmen kívül hagyta a vámpírvadászt.
– Semmi mást – vonta volna meg a vállát Damon, de felszisszent a testébe maró fájdalomhullám végett.
– Damon – ugrott oda hozzá Jade és más nem lévén nagy nehezen letépte a blúza ujját, hogy azzal kösse be a vámpír sérüléseit, de nem tudta, hogy melyikkel is kezdje mert olyan sok volt.
– Ric, haver, engedd őt el. Nincs szükséged rá, itt vagyok én és előttünk az egész örökkévalóság arra, hogy elsírd nekem a bánatod – nézett egykori legjobb barátjára Damon könnyedén. Legszívesebben keserűen felnevetett volna a lány ápolásán, mert tudta, hogy az egész teljesen felesleges. Ugyanis biztos volt abban, hogy az ex-történelem tanár megfogja őt ölni, persze csak az után, hogy előtte jól megkínozta. Viszont az idősebb Salvatore nem akarta, hogy Jade itt maradjon és kiderüljön róla, hogy Elijah-val folytat közelebbi viszonyt, mert bár nem lehetett kétsége a felől, hogy Ric, ha megölni nem is ölné meg, de felhasználná, ami ugyan olyan rossz lenne. Ilyenkor kissé utálta magát, azért, mert megígérte Jasonnek, hogy vigyázz a húgára. Hülye lelkiismeret! Hülye érzelmek! Hogy mennyire rohadtul utálta ezt!
– Hogy került veled a temetőbe? – érdeklődte Ric gyanakodva.
– Ő? Szerinted, mégis hogyan? – felelte kérdéssel a kérdésre. Egy csepp kétsége sem volt arról, hogy legjobb barátja milyen következtetést fog levonni, tudva, hogy neki milyen véres múltja van e tekintetben.
– Te vitted oda, hogy megöld – jelentette ki a vadász kurtán.


– Nem, így volt, én kértem meg rá, hogy vigyen oda! – vágta rá Jade. Senki sem figyelt rá.
– Bravó, megtapsolnálak, de pillanatnyilag kissé korlátozott a mozgásterem – mormolta Damon és magára erőltette egy arrogáns vigyort. Közben persze gondolatban jól leszidta a lányt, azért, mert nem marad csöndben, de mit is várna Jason és Lily húgától! A jó ég áldja meg, őket még megmenteni sem lehet rendesen!
– Alaric, én kértem meg Damont, hogy vigyen el a temetőbe! Hinned kell nekem, el kell őt engedned – ismételte Jade, mint valami mantarát. Az idősebb Salvatore a szemeit forgatta, jelezve, hogy a lány, véleménye szerint mennyire el van tájolódva e téren. 
– Hiszek neked – jelentette ki végül Alaric megfellebbezhetetlenül Jade szemébe nézve és mielőtt Damon tovább folytathatta volna a meggyőzést a lány megszólalt.
– Tényleg? – kérdezte Jade reménykedően. A vámpír a fejét verte volna a falba, akkor is, ha a lány győzködése nagyon aranyos volt, őrületes hülyeség, de azért aranyos.
– Elhiszem, hogy te erről vagy meggyőződve – mondta végül Ric szelíden, mintha Jade csak valamilyen hisztériás rohamot kapott volna. Talán tényleg…
– Semmi szükség erre Jade. Menj szépen el innen és hagyd, hogy a vámpírok ezt elrendezzék maguk között – mondta Damon lekezelően, bár belül mérhetetlenül megkönnyebbült. Ric most már csak elengedi a Weston lányt, mert neki hisz. Azért ez egy kicsit – rendben, nagyon – fájt a vámpírnak. Elvégre akármit tettek is egymással a férfi mégiscsak a legjobb barátja volt és ezért rosszul esett neki, hogy a másik ilyen könnyedén elhiszi azt, hogy képes lenne egy ilyen ártatlan lányt csak azért a temetőbe csalni, hogy ott vérét vegye. Na nem, mintha nem lenne rá képes, de mégis… fájt.
– Istenem, te visszakapcsoltad! Visszakapcsoltad az érzéseidet! – kiáltotta Jade és zöld szemei hatalmasra tágultak a meglepődöttségtől.
– Ric, megtennéd, hogy elengeded a testvérei már biztos aggódnak érte – hagyta figyelmen kívül a lányt teljesen helytálló megjegyzését a vámpír.
– Alaric, hinned kell nekem, ne bántsd Damont… ő nem… nem akart megölni engem! – akaratoskodott Jade, egyre elkeseredettebben.
– Damon, sajnálom, de nincs más választásom – szólalt meg ekkor Ric, mintha fájna neki, mintha nem szívesen tenné meg ezt, hanem csak azért, mert Esther varázslata még a halállal sem most meg teljesen az agyát.  
– Semmi gond haver, valakinek már régen meg kellett volna tennie, de eddig mázlista voltam, viszont most úgy látszik elfogyott a szerencsém – vigyorodott el Damon beletörődően. Elvégre, ha már választási lehetősége van, akkor mondjon nagyot. Az utolsó, amit látott, hogy Ric szomorú, mégis bosszúszomjas kék szemei mielőtt egy erős szúrást érzett a szíve tájékán és fülében csengett Jade rémült sikolya.
– Ne! Megölted őt! Hogy tehetted, istenem! Engedj el, el akarok menni innen, engedj el! – kiabálta Jade megrendülten és teljes erejével püfölte a vadász mellkasát, igaz nem mindig találta el, de ez csak azért volt lehetséges, mert szemeit elhomályosították a könnyei.
– Hazaviszlek – jelentette ki Alaric kedvesen.
– Nem! – zokogott fel a lány. Nem akarta elhinni, hogy a férfi ilyen vele azok után, hogy a szemei előtt szúrta szíven Damont, aki állítólag a legjobb barátja volt.
– Nyugalom, nyugalom – hallotta Ric csitítgatását, aztán minden elsötétedett előtte. A sokktól elvesztette az eszméletét. 


– Itt voltak – parkolta le egy Elijah számára nagyon is ismerős épület előtt Lily. Mindannyian feszültek voltak, mintha csak érezték volna a rájuk váró rémképeket, amik a fejükben megfordultak.
– Voltak, hogy érted azt, hogy voltak? – fakadt ki Kol ingerülten. Most igazán nem volt olyan hangulatban, hogy Mystic Falls környéki házikókat figyeljen, amikor Jade bajban volt.
– Szerinted, hogy értem zsenikém? – nyomta meg szándékoltan gúnyosan a mondat végét a nő. Nem csoda, hogy Damon és ő viszonyt kezdtek. Ugyan olyan bosszantóak mindketten, vonta le a maga részéről a végső következtetést a legfiatalabb ős.
– Akkor miért álltunk meg, ha már nincsenek itt? – faggatózott tovább Kol egyre ingerültebben, ezzel palástolva aggodalmát.
– Talán azért, mert hárman voltak, de csak ketten mentek el innen? – válaszolta kérdéssel a kérdésre meglehetősen ironikusan Lily, bár ő maga is hasonlóan érzett, mint a legfiatalabb ős.
– Jade? – tette fel a kérdést némileg nehezen forgó nyelvvel Elijah, persze a többiek csak azt látták, hogy kifürkészhetetlen szemeit a házra függeszti.
– Damon – felelte Jason rekedten. Számára egyik lehetőség sem volt egy leányálom, de az idősebb Salvatore esetében ezért volt remény.
– Alaric miért hagyta hátra őt? – szólalt meg Klaus, holott ő is ugyan annyira tudta a választ, mint a másik négy, de egyszerűen meg kellett kérdeznie.
– Ez ugyan olyan elmés kérdés, mint amilyet az öcséd feltett – felelte a nő nyersen, miközben kinyitotta az ajtót és megcsapta őket a vámpír vérének illata.
– Damon! – kiáltotta Klaus, aki meg sem várva a többieket berontotta a házba.


Ott találták meg a test mellett. Meglehetősen szomorú látványt nyújtott, ahogy láthatóan halott legjobb barátja kezét szorongatja, mint így próbálná arra kényszeríteni, hogy felébredjen. Sajnos nem járt sikerrel.
– Megölte őt és magával vitte Jade-et – állapította meg a teljesen nyilvánvaló tényeket Kol és kissé megszánta legidősebb testvérét, amikor meglátta annak fájdalmát. Magában pedig megfogadta, hogy Jade nem fogja így végezni. Bármit kelljen is tennie ő nem fog meghalni.
– Klaus, megtennéd, hogy arrébb mész és hagysz dolgozni? – csattant fel Lily, akinek a szemei a különös fény ellenére is láthatóan könnyesek voltak.
– Mit akarsz vele tenni? – mordult rá az ősi hibrid ellenségesen és elkeseredetten. Nem is emlékezett arra, hogy mikor volt utoljára barátja és a fenébe is Damon határozottan az volt!
– Talán nem is tudom, mondjuk feltámasztani? – vetette fel a lehetőséget a nő mérgesen és egyre emelkedettebb hangerővel. Mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy nem tett jót neki, hogy elrabolták a húgaként szeretett személyt és mintegy ráadásként megölték az exét, akinek a sorsa egyáltalán nem hagyta olyan hidegen, mint ahogy eddig mutatta. 
– Hogy? – lepődött meg Klaus, aki gondolatban már valahol máshol járt. Egyértelműen a bosszún törhette a fejét.
– Tudod, nekromanta meg halott vámpír egyenlő feltámasztás – magyarázta Lily élesen és, mint a másik nem egy ősi hibrid lett volna, hanem egy óvodás még a kezével mutogatott is hozzá.
– Azt mondod meg tudjátok csinálni, fel tudjátok támasztani őt – szusszantotta Klaus megnyugodva. Damont feltámasztják a nekromanták! Hát ezer éve alatt ilyen se fordult elő vele sokszor, az idősebb Salvatore-val meg nyilván még kevésbé, bár ki tudja? Lehet, hogy csak nem emlékezett rá, mert a hibrid határozottan meg volt győződve arról, hogy barátja őszinte volt vele, amikor azt mondta, hogy nem tudja micsoda is valójában a két vadász.
– Persze, de nem kellünk hozzá mind! – legyintette Lily magabiztosan. – Jason! – szólította a Weston fiút parancsolóan, mintegy jelezve, hogy kinek mi lesz mostantól a feladata.
– Gondolom, te, maradsz – egyezett bele Jason, miközben körülnézett a helységben ahol megölték a vámpírt, akivel olyan jó barátságban voltak már hosszú évek óta. Látta, hogy Elijah felemel valamit a kandallópárkányról, megszorítja azt, mintha csak erőt merítene belőle, majd a zakója belső zsebébe süllyeszti. A szíve fölé.
– Én mázlista! – horkantotta Lily.


– Tudom, hogy hova vitte Alaric Jade-et – szólalt meg Elijah szokása szerint végtelenül nyugodtan.
– Hová? – kérdezte Jason türelmetlenül, mert bár biztosan érezte a húga egyre távolodó jelenlétét, de hasznosabb lett volna, ha előre tudják az úti célt.
– San Franciscóba – válaszolta az ős kimérten.
– Haza, hogy biztonságban legyen – értett egyet a felvetéssel Lily.
– Reméljük, hogy igen – biccentette Elijah.
– Akkor menjünk – közölte Jason, mert biztosra vette, hogy az ős a húgért megy és persze ő is így tett, ami alapján egyértelmű volt, hogy közös lesz az útjuk. Szuper! De a Weston fiú tudta, hogy ketten többre mennek, mint egyesével.
– Csak utánad – udvariaskodott Elijah, aztán a kocsihoz érve Jason automatikusan a kormányhoz ült, az ős pedig mellette foglalt helyet. Mivel közös volt a céljuk, ezért aztán egyikük sem emelt kifogást a másik ellen. Pont mielőtt a Weston fiú elindult volna vetődött be valaki a hátsó ülésre.
– Engem se hagyjatok itt! – kiáltotta Kol szemrehányóan.
– Remek, de jobb lesz, ha csöndben maradsz egész úton, mert a végén még elnémítalak – fenyegetőzött Jason harciasan. Egy dolog, hogy együtt tud, vagy legalábbis próbál dolgozni Elijah-val, és megint más, ha a legfiatalabb ős is csatlakozik hozzájuk. Főleg, mivel a Weston fiú még nem tette teljesen túl magát azon, hogy a másik elrabolta a húgát, mintegy csalinak használta fel arra, hogy Elijah hazatérjen Mystic Fallsba. Ezeknél valami nagyon nincsen rendben, gondolta Jason immár vagy századjára. Igaz a középső őssel már nem volt annyira ellenséges, de csak mert a húga láthatóan teljesen és fülig szerelmes volt belé. A Weston fiú a maga részéről nem tudta, hogy vajon Jade ezt tudja-e magáról, az mindenestre biztos volt, hogyha az ős megbántja, akkor szimpátiája tiszavirág életű lesz.
– Nekromanta vagy, nem boszorkány – mutatott rá Kol készséges a véleménye szerinti lényeges különbségre, amivel kapcsolatban ugyan ő maga is sötétben tapogatózott.
– Nem mondod? – hüledezett Jason színpadiasan.  
– …így aztán felismerek egy üres fenyegetést, ha hallok – folytatta a legfiatalabb ős rendületlenül. Majd megajándékozta a Weston fiút egy dühös pillantással. Az, hogy a testvérei úgy kezelték, mint egy taknyost egy dolog, megint más, ha ezt egy nekromanta teszi, aki vadásznak adja ki magát.
– Persze, mert te folyton ezt használod, csakhogy én veled ellentétben komolyan gondolom, amit mondok – tromfolta le a másikat magabiztosan.
– Én igenis… – kezdte Kol sértetten, amikor is félbeszakították őket. Méghozzá meglehetősen durván, éspedig egy olyan személy, aki állítólagosan a végletekig udvarias és nyugodt volt.
– Fejezzétek be azonnal vagy mindkettőtöket kidobom az autóból! – mennydörögte Elijah mérgesen. Jason csak a szeme sarkából vetett rá egy pillantást, de az elég is volt neki ahhoz, hogy tudja ad1: komolyan gondolja a fenyegetést, ad2: elvesztette a híres hidegvérét, ad3: szerelmes a húgába. Egyik lehetőség sem volt valami kecsegtető, így a Weston fiú a maga részéről kivételesen hallgatott a szóra és csendben maradt. Már eddig is volt, mit megemésztenie, hát még most!
– Ne, de Elijah! – méltatlankodott Kol a hátsó ülésről.
– Csönd! Mindketten! – mondta az ős halálosan metsző éllel. Öccse nyilván megérthette, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy ellenkezzen. Elijah hátradőlt az ülésen és egy pillanatra a szívére tette a kezét, ami fölött Jade személyi igazolványa nyugodott, amit a házban talált a kandallópárkányon, Alaric pedig nyilván innen tudta meg a lány címét. Megmentelek kedvesem… bármi legyen is az ára!

19. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de most végre megérkezett a legújabb fejezet. Kellemes olvasást!

Puszi

Valentine

 

A kihalás szélén

„Az idő jó barát azok számára, akik az igazság és a tisztesség alapján cselekszenek, és halálos ellensége mindazoknak, akik nem így gondolkodnak, bár a büntetés vagy jutalom gyakorta lassan érkezik.” Napoleon Hill

Amikor Elijah, Klaus és Kol a temetőbe értek mindhármukat kirázta a hideg, és ebből aztán sejtették, hogy ennek mi is lehet az oka. Egyszerűen tisztában voltak azzal a cseppet sem kecsegtető gondolattal, miszerint a keresett személyek már nincsenek itt. Ez, pedig nem volt kifejezetten kellemes gondolat, és bár álltathatták volna magukat azzal, hogy Damon és Jade önszántukból mentek el úgy érezték a sors nem lesz ilyen kegyes hozzájuk. Soha sem volt az.

– Szerintettek, ha Damon elkísér valakit a temetőbe, akkor kinek a sírjához mennek? – érdeklődte Kol gúnyosan. Kérdését pusztán költőinek szánta. Bátyjai mellette álltak és a köd szinte teljesen befedte őket olyannyira, hogy szinte egymást sem látták volna, ha nem rendelkeznek kiváló érzékekkel e téren.

– Teljesen nyilvánvaló – vágta rá Klaus nyersen és Ric sírja felé vette az irányt. Testvérei szó nélkül követték őt, tekintettel arra, hogy meg kellett bizonyosodniuk arról, amit mindannyian feltételeztek. Elijah érezte, hogy egyre jobban erőt vesz rajta a nyugtalanság. Megígérte, hogy vigyázni fog Jade-re és erre folyamatosan kudarcot vall, ebben az esetben pedig, csak remélni merte, hogy a lány nem támasztotta fel Alaric-ot. Azonban tudta, hogy az a bizonyos remény mindig a legrosszabbkor nevetett az arcukba.

Egyrészt az, hogy az ex-történelem tanár utolsó napjaiban egy vámpírokat vadászó vámpírvadásszá vált nem volt túlságosan bíztatót. Tekintettel arra, hogy nemcsak a vámpírok, hanem az őket védeni próbáló személyek is ugyan úgy a célpontjaivá váltak. Jade, pedig akarata ellenére, de besorolásra került e tekintetben, rá egyáltalán nem kedvező helyen.

Másrészt nem lehetett elfeledkezni arról sem, hogy Jade – tudomása szerint legalábbis – még soha sem használta nekromanta képességeit, így kétséges volt az irányítás és az ebből következő következmények. Mert, ha valóban feltámasztott valakit – remélhetőleg nem Ric-et, hanem valaki, bárki mást – akkor talán nem lesz nehéz helyrehozni. Elvégre a zombikat el kell égetni. Legalábbis legjobb tudomása szerint. Hiába élt meg ezer évet, ilyesmit még ő sem tapasztalt. Soha. Így csak abban bízhatott, hogy nem lesz olyan nehéz feladat. Viszont Ric esetében – ha valóban ő volt az, aki feltámadt –, akkor nyilván nem zombi és a megölése sokkal komplikáltabb feladat lesz. Szinte lehetetlen. Valljuk be őszintén teljesen kizárt dolog lesz számukra ennek a végrehajtása.

Bárhogy is legyen Elijah e pillanatban csak azt remélhette, hogy Jade jól van, vagy legalábbis nem esett semmi komoly baja. Tudta, hogyha ismét a karjában tartja majd, akkor megnyugszik majd és megfogadta soha többé nem engedi el.

– Tudjátok nem, akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de én megmondtam – jegyezte meg Kol duzzogva, amint testvéreivel együtt körbeállták Ric sírját, aminek a közepén egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan nyilvánvalóan kimászott valaki.

– Jade nyilván nem szándékosan tette – közölte Elijah élesen azonnal a lány védelmére kelve.

– Nem is hibáztatom őt, csak arra céloztam, hogy ez mind nem történt volna meg, ha Damon helyett velem megy várásrolni – mondta a legfiatalabb ős ingerülten. Aggódott Jade miatt, bár remélte, hogy Damon minden bizonnyal ramaty állapota ellenére is képes lesz vigyázni rá. Legalábbis addig, amíg ők oda nem érnek. Az idősebb Salvatore testi épsége csak ebből a szempontból érdekelte és ezzel, valamint a megjegyzésével legidősebb testvére egyik leglesújtóbb pillantását kapta jutalmul. Nem, mintha érdekelte volna. Klaus patikája hírhedten olyan vámpír volt, aki a legrosszabb helyzeteket is katasztrofálisabbá tudta tenni. Kol mindenestre erről volt meggyőződve.    

– Mert te aztán biztosan nemet mondtál volna neki – mondta Klaus szarkasztikusan. Nem töltötte el kitörő lelkesedéssel, hogy az őt és a testvéreit korábban megölni szándékozó vámpír életre kelt – hála egy teljesen tapasztalatlan, ugyanakkor jóakaratú nekormantának – és ezzel együtt a legjobb barátjává vált személy is veszélybe került. Ugyanis még Jade életével kapcsolatban úgy vélte, hogy Ric nem fogja bántani a lányt, Damon ebből a szempontból már egészen más kategóriába tartozott és csak abban bízhatott, hogy Jade valamilyen módon parancsolni tud az általa feltámasztott személynek. Remélhetőleg.

– A testvéreid, akkor sem mondanának nemet Jade-nek, ha csak feleannyira lenne szeretetre méltó – jegyezte meg Jason bosszankodva. Zöld szemei bosszúsak, mérgesek, aggódóak és végtelenül fáradtak voltak, mégis különös fénnyel fénylettek. Ahogy a mögötte lévő Lilyé is.

– Hát ti megérkeztettek a… munkátokból? – érdeklődte Kol cinikusan.

– Mint látod igen – forgatta meg a szemeit Lily. Láthatóan ideges volt, ami ebben a helyzetben teljesen érthetően hatott. Tekintettel arra, hogy megkérte Elijah-t, hogy vigyázzon a húgaként szeretett személyre és ezen kérés jól láthatóan félresiklott. A nő más esetben meghallgatni sem lett volna hajlandó az ősök okait, most mégis hajlandónak mutatkozott rá. Ugyanis sejtette, hogy Jade bizonyos mértékig magának köszönhette azt, ami történt. Nem, mintha ettől kevésbé lett volna dühös és aggódó.

– Kié volt a sír? – érdeklődte Jason és most a szokásos ellenszenves érzelmeit felváltotta valami profi nyugodtság, ami igazán különösnek hatott arra, aki még nem tapasztalta.

– Tudsz olvasni, nem? – vágta rá Kol csak azért, hogy mondjon valamit.

– Alaric Saltzman – válaszolta öccsükkel egy időben Elijah és Klaus. Előbbi szokása szerint sztoikus nyugalommal, még utóbbi meglehetősen türelmetlenül.

– Remek – dünnyögte a Weston fiú kissé elkomorulva. Nem örült neki, hogy húga feltámasztott valakit, de az, hogy az illető pont az ex-történelem tanár, aki utolsó napjaiban az egyik legerősebb ősi vámpírrá változott nos… egyértelműen csak rosszabbá tette az egyébként sem fényes helyzetet.

– Tehát a húgod valóban feltámasztotta őt? – érdeklődte Klaus feszülten. Nem, mintha nem lett volna egyértelmű, de ilyen esetben azért jobb teljesen biztosra menni. Elvégre most az életükről volt szó!

– Mint látod igen. Nyilván vérzett az orra és megérintette a sírt. Teljesen véletlen lehetett az egész, mégis bizonyára gyors lefolyással már fel is támasztotta Alaric-ot – mondta Lily tényközlően.

– Csak ennyi? – kérdezte Kol hitetlenkedve.

– Mi csak ennyi? – kérdezett vissza Jason élesen és karba vonta a kezeit úgy méregetve a három őst.

– Nem kell semmi… gyertya vagy valami kántálás… – hadonászott a legfiatalabb ős kifejezve néminemű csodálkozást és értetlenséget.

– Nem! – felelte Lily vérig sértetten.

– Akkor, hogy csináljátok? – tette fel a kérdést az ősi hibrid tűnődően. Mert bár a világért se vallotta volna be ő is arra gondolt, mint az öccse. De hát mindketten tévednek néha-néha. Igaz, hogy ő ritkábban, mint mások, de nem mindenki mögött állt ezer évnyi tapasztalat.

– Nos, amikor embereket támasztunk fel, akkor egyszerűen csak visszahozzuk a lelküket. Amikor pedig természetfelettit, akkor a legtöbb esetben a Túlvilágról hívjuk őket ide – magyarázta Jason fanyarul. Mert tudta, hogy aki maga nem teszi ezt annak nem sok fogalma lehet arról, hogy milyen is egy ilyen kapocs. Ami kétélű penge, azonban ennek ellenére is szinte megkönnyebbül az, aki használja. Persze csak bizonyos esetekben. A Weston fiúnak nem voltak kétségei a felől, hogy húga a kényszerűségnek engedelmeskedett. Ő is érezte ezt, vagyis még mindig érzi, de amióta folyamatosan végzi ezt a tevékenységet és az óta, szinte rutinszerűen, jobban mondva sorsszerűen teszi, azt, amit. Természetesen tudott arról, hogy Jade nem érzi jól magát a temetőkben, tudta az okát is és ezért volt az, hogy nem erőltette. Mert, ha elmondta volna neki, akkor régi emlékek törten volna a felszínre, amiket jobb volt hanyagolni. A figyelmen kívül hagyós taktika soha sem válik be, gondolta Jason fáradtan.

– Társalogtok is velük, mielőtt visszahoznátok őket? – kérdezte Kol meglehetősen kritikusan.

– Nem vagyok egy Jennifer Love Hewitt, nem társalgok szellemekkel – morogta Jason rosszallóan, bár a feltételezés láthatóan egy kissé jobb kedvre derítette. Szeretett a nekromanciáról beszélni, akkor is, ha nem sok alkalma nyílt rá, mivel a legtöbb természetfölötti lény évszázadok óta vadászott rájuk. Vagy azért, hogy megölje őket vagy azért, hogy hasznot húzzon az erejükből, így aztán szinte nem is számított olyan nagy csodának az, miszerint már csaknem teljesen kihaltak.

– Ezt igazán jó tudni – jegyezte meg Klaus szárazon.

– Meg tudjátok mondani, hogy hová mentek? – sóhajtotta Elijah gondterhelten, de azért örült, hogy Jason és Lily is itt vannak, mert ők el tudják látni őt és a testvéreit a témához szükséges információkkal, mert a régi legendák lehet, hogy adnak bizonyos támpontokat, de attól még nem száz százalékosak és az ős ebben az esetben – egyébként sem tette soha – nem szeretett volna semmit sem a véletlenre bízni.

– Ti vagytok a szakértők ebben a témában – jelentette ki Lily szarkasztikusan.

– Tekintettel arra, hogy vadászok vagytok ezt bóknak veszem – ráncolta össze a homlokát az ősi hibrid, mert egyrészt nem tudhatta biztosan, hogy ez sértés volt vagy egyszerűen csak a nő részéről való különös megállapítás.

– Szálljatok be a kocsinkba, és útközben megbeszéljük azt, amit kell – mondta végült Jason nagy tanúbizonyságot adva arról, hogy nem minden esetben undok, bár a mondatot tompította a fintor, amit közben vágott.   

Lily ült a kormány elé, mellé Jason pattant be és hátul foglaltak helyet az ősök. A nő – a Weston fiúhoz hasonlóan – kiterjesztette különleges képességeit, ami olyan sikeressé tette őket a vadász szakmában és már indultak is Jade-ék után. Elijah legszívesebben komor némaságba burkolódzott volna és elítélte volna magát azért, mert nem vigyázott Jade-re, még szerencse, hogy nem volt az a szenvedő típus. Így aztán szokásos sztoikus nyugalmával próbálta kezelni a helyzetet.

– Aggodalomra semmi ok – mondta Jason egy jovális mosoly kíséretében. Érezte a nemrég feltámasztott Ric rezgéseit, valamint a húgát is. Tudta, hogy megtalálják őket. Az már más kérdés, hogy pontosan milyen állapotban.

– Nyilván az semmi, hogy a húgodat elrabolta egy vámpírokra vadászó vámpír, aki gyakorlatilag elpusztíthatatlan – nyilatkozta Kol gunyorosan.

– Hát, igen, Alaric valóban nem volt valami szerencsés választás – mormolta a Weston fiú.

– Milyen szépen fogalmazol! – jegyezte meg a legfiatalabb ős dühösen felfortyanva és nem értette, hogy Jason és Lily hogy lehetnek ilyen nyugodtak – szinte közönyösek – mikor Jade élete veszélyben forog. Klaus érdeklődése és aggódása egyértelműen nem az volt, amit értékelni tudott volna, vagy érdekelődéséről ad támpontot és Elijah szokásos nyugalmán meg esélye sem volt kiakadni. Bátya soha sem veszíti el a fejét, akkor sem, ha a barátnője éppen egy nagyon veszélyes gyilkos karmaiba került.

– Hogy tudjuk megölni? – vágta el öccse mérgelődését Klaus határozottan. Aki úgy vélte, hogy most nincs itt az ideje a hisztinek, sőt jobb lesz végleg felhagyni vele, mert különben fel is út, le is út. Igaz ezen elhatározásához nagyban hozzájárult a nem éppen békés hangulata.

– Ti? Sehogy – érkezett az elkeserítő felelet Lily szájából. 

- És ha megöljük Elenát? – vetette fel Klaus, mert igazán nem szégyellte volna feláldozni a hasonmást annak érdekében, hogy ő és a testvérei életben maradjanak. Persze tudta, hogy Caroline végtelenül csalódna benne, de az ős úgy vélte a szőke vámpír így is tudja, hogy ő nem egy szent.

- Ti komolyan elhiszitek azt, hogyha feláldoztok egy hasonmást, akkor minden másként lesz? – kérdezte a nő kíváncsian.

- Ártani nem árthat – értett egyet bátyával azonnal Kol. Mert ha Jade élete függ ettől, akkor Elenának menni kell. És annak ellenére, hogy Elijah hallgatott, mindenki tudta, hogy melyik lányt választaná, ha döntenie kéne, de szerencsére nem volt erre szükség.

– A kötés, amivel anyátok összekötötte Ric-et már elmúlt – morogta Jason megértve, hogy az ősi hibrid mire is célzott pontosan. Természetesen ő is minden habozás nélkül felhasználta volna a hasonmás feláldozását, ha úgy adódik, de tudta, hogy most ez nem oldana meg semmit. Talán máskor, elvégre soha sem lehet tudni nem igaz?

– Miért nem aggódtok miatta? – fakadt ki Kol és vádló tekintette ide-oda röppent a feszülten vezető Lily és az eltöprengő Jason között. Testvéreit inkább meg sem kérdezte erről, mert úgyis tudta a válaszukat.

– Nos, azért, mert lehetne rosszabb is – rántotta meg a vállát a Weston fiú.

– Megmagyaráznád ezt? – érdeklődte Elijah hűvösen.

– Jade-et Ric nem bánthatja, mert ő támasztotta fel és így irányíthatja őt – válaszolta a nő olyan hangsúllyal, melyből kitűnt, hogy szerinte ez teljesen egyértelmű.

– Mint a kötelék? – kérdezte a középső ős, célozva itt a Klaus és hibridjei között fennálló kapcsolatra.

– Bizonyos módon ez még erősebb, elvégre a halálból hozta vissza – fűzte hozzá Jason szárazon. 

– És Damon? – kérdezte Klaus idegesen.

– Ha kedves neki a saját élete, akkor még lehetőleg időben felismeri, hogy az számára a leghelyesebb és a legjobb, ha csöndben marad – közölte a Weston fiú fanyarul. Lily felhorkantott és – némán ugyan, de – mindenki egyetértett abban, hogy a felvetés egyszerűen lehetetlen, tekintettel arra, hogy Damon egyszerűen nem tudja abbahagyni a gúnyolódást, főleg, akkor nem, amikor leginkább kéne.

– Vannak módok arra, hogy visszahozzuk, ha esetleg… Alaric továbbra sem szimpatizálna a vámpírokkal – kockáztatott meg egy meglehetősen tétova választ a nő. Nem mindig kedvelte az idősebb Salvatore-t, de soha – legalábbis komolyan – nem akarta a halálát.

– Hogy ez milyen megnyugtató! – mondta Klaus, bár láthatóan erre valóban megenyhült.

– Miért nem akadályoztátok meg azt, hogy elmenjen? – kérdezte Lily csípősen. Ezzel is jelezve, hogy pontosan kiket is tart felelősnek a helyzet jelenlegi állásáért.

– Egy egész hadseregnek sem sikerült volna megállítani, mert beszélni akart Rebekhával – sóhajtotta Elijah gondterhelten és beletúrt a hajába, aztán pedig meglazította a nyakkendőjét. Így nyilvánvalóvá vált az, miszerint mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát.

– Igen, a segítési kényszer – bólintotta Jason együtt érzően. Nyilvánvalóan neki is volt már alkalma megtapasztalni azt, hogy a húgát ilyenkor senki sem állíthatja meg.

– Mivel láthatóan tartunk valamerre nyilvánvalóan tudjátok hol vannak – jegyezte meg Kol témát váltva.

– Természetesen – forgatta meg a szemeit a két vadász, ugyanis ez eléggé magától érthetődő volt a számukra és elmagyarázni egy ilyen dolgot nem volt egyszerű. Ezért nem is fárasztották magukat vele.

– Hogy csináljátok? – csapott le Klaus azonnal, mert így legalább alkalma nyílik arra, hogy megtudjon egy-két információt a legendának hit nekromantákról és a gondolati sem fognak Damon körül forogni, aki minden bizonnyal nagy veszélyben van. Ezért inkább keverte a kellemesebb és hasznosabb vizekre kényszeríttette a beszélgetés menetét.

– Mint tudjátok, ha valakit feltámasztanak az megbontja a természet egyensúlyát – pillantott gúnyosan a visszapillantó tükörbe Lily. Nem is titkolva, hogy Esther azon varázslatára gondol, amivel vámpírokká változtatta őket.

– De Esther nem volt nekromanta – morogta Kol sértette. Elijah és Klaus hozzá hasonlóan kényesnek érezte ezt a témát, de mivel tudni akarták a választ, így inkább várták a folytatást némán, ami nem is váratott magára sokáig.

– Nem, persze. Mikael ezért kutatta fel az összes élő nekromantát – válaszolta Jason keserűen az ős apuka nevénél arca idegesen és mérgesen megrándult. Amikor Damon elárulta neki, hogy a férfi meghalt hatalmas kő gördült le a mellkasáról, ami már igen hosszú idő óta nyomasztotta őt.

– Titeket is? – kérdezte Klaus, bár tulajdonképpen kijelentésnek szánta mondandóját. Lily még jobban a gázra taposott, Jason pedig kurtán biccentette. – A családotokat nyilván ő ölte meg – tette hozzá, azt, amit sikerült magától is kitalálnia. Már csak az okot nem tudta. Persze felmerült volna, hogy Mikael csak azért ölt nekromantákat, mert félt tőlük – ami a legendákat ismerve nem lett volna meglepő – vagy azért, mert kért tőlük valamit. Az ősi hibrid inkább utóbbi felé hajlott.

– Éleslátásod lenyűgöz – jelentette ki a Weston fiú szenvtelenül.

– Miért tette? – kérdezte Elijah csöndesen.

– Nem minden nekromanta képes arra, amire mi. Vannak… szintek, amik meghatározzák az erőnket, és korlátokat állítanak. És most, ha éppen nincs jobb dolgotok, akkor maradjatok nyugton és leginkább ne beszéljetek, mert koncentrálnom kell – tért ki a válasz elől Lily fújtatva. Utálta ezt a témát és nem is akart tovább forszírozni. Van, aminek már az említése is túl fájdalmas. Jason megmoccant és alig hallhatóan kifújta a levegőt. Neki sem volt kedvére való ez az egész és megkönnyebbült attól, hogy nem neki, hanem a nőnek kellett leállítani a kérdés özönt, mivel nem volt biztos abban, hogy ő képes lett volna ilyen „szépen” fogalmazni. Ugyanis csupa szalonképtelen fogalom fordult meg a fejében. Az ősök hátul elhallgattak, főleg, mert Mikael emlegetése számukra sem volt éppenséggel örömteli eseménynek mondható. Így aztán mindenki elraktározta magában azt a tanulságot, miszerint az ősi vámpírvadász mindenkinek szenvedést okoz, még holtában is.  

Jade felébredve csodálkozva állapította meg, hogy Elijah nincs mellette, ahogy Kol sem. Ez roppantul különös volt. Persze utóbbi személy távolléte még nem lett volna olyan furcsa és zavaró, mert a fiatalabb ős jelenléte meglehetősen kényelmetlennek számított bizonyos helyzetekben. Legalábbis, ha ott ébredt velük az ágyban. A lány természetesen soha sem küldte volna az őt, mert tudta, hogy Kolnak tényleg szüksége van valaki közelségére, de azért volt egy határ, amit az ős nem érzékelt, vagy inkább szándékosan figyelmen kívül hagyott.

Az viszont, hogy Elijah öccséhez hasonlóan nem volt mellette tényleg szokatlannak számított. Mostanában minden egyes este az ős karjaiban aludt el és szokatlan ürességet érzett most, hogy nem volt itt. Egyáltalán nem érezte őt pedig általában, ha a ház másik végében volt is, még, akkor is érzékelte a jelenlétét. Most azonban minden szokatlan volt és üres.

Emlékezett rá, hogy elájult a temetőben, így zavartan felült az ágyban és, akkor döbbent rá, hogy egy számára teljesen ismeretlen szobában van. Kissé zaklatottan állt fel, enyhén remeget, viszont ennek ellenére szokatlanul jól érezte magát. Tanácstalanul indult el az ajtó irányába, mert úgy vélte az lesz a legjobb, ha megkeresi Damont, aki nyilván elhozta őt az otthonába. A Salvatore panzióba. Jade még soha sem járt a vámpírnál és ezért volt az, hogy erre alapozta feltevését, bár az ősök távolléte, akkor is különösnek hatott.

– Örülök, hogy felébredtél – nyitotta ki az ajtót egy barna hajú férfi kék szemeit, amik kedvesen csillogtak. A lány mégis egyfajta ridegséget és gyötrelmet vett észre bennük.

– Te… – nézett tanácstalanul az ismeretlenre és ebben a pillanatban mindennél jobban örült volna annak, hogy Elijah itt lett volna mellette, mert, akkor érzelmileg rá tudott volna támaszkodni, de ebben a helyzetben ez igazán lehetetlennek tűnt. Hiányzott neki az ős megnyugtató jelenléte és kimért – vele mégis mindig kedves vagy legalábbis lágy – stílusa.

– A nevem Ric – mosolyodott el a férfi meglehetősen barátságosan. – Csináltam neked reggelit. Gondolom éhes vagy.

– Én… – motyogta Jade és szemrehányást tette magának azért, mert csak személyes névmásokat tud kinyögni valami értelmes mondat helyett. – Ric-et mondtál? Úgy érted Alaric? – lepődött meg mikor felismerte a nevet.

– Igen – bólintott a férfi megértően, mint, aki érti, hogy mennyi furcsa egy olyan személlyel beszélni, akivel eddig még soha és, akiről úgy tudta, hogy halott. Jade ennek ellenére nem érezte magát nyugtalanul és nem is félt.

– Úgy hallottam meghaltál – mondta bizonytalanul és kissé bosszúsan összeráncolta a homlokát, mert nem értette, hogy a férfi mindennek ellenére, akkor, hogy lehet itt. Láthatóan életben.

– Így is volt – biztosította Ric. Jade értetlenül nézett rá. – Te hoztál vissza, amiért nem lehetek neked elég hálás – ragadta meg a lány kezét, aztán gondoskodóan magához ölelte a csodálkozó Jade-et.

– Hogy én? Nem, nem. Biztosan tévedsz – tagadta az állítást csípőből. Azonban érezte, hogy a lelkében megmozdul valami, amit eddig a temetőben érzett, és csodával határos módon már nem is tűnt olyan szörnyűnek a sírokkal teli helyek.

– Tehát nem tudod? Nekromanta vagy – árulta el Ric zavartan.

– Nekromanta?! Én? Nem, az előbb a feltámasztásoddal és ezzel a nekormanta dologgal is nagyon nagy tévedésben vagy – rázta meg a fejét Jade határozottan. Természetesen tudta mit jelent a kifejezés, de legvadabb álmában sem feltételezte volna azt, hogy ő az. – Hol van Damon? – kérdezte inkább csak, hogy elterelje a beszélgetést. Ric hirtelen zárkózott lett és eltávolodott tőle és a lány most jött rá, hogy a férfi utolsó napjaiban egy vámpírokat vadászó vámpírrá vált. Elijah! Elijah hol vagy?